“Kedves Arjunaṁ, aki tiszta odaadó szolgálatomat végzi, s mentes a gyümölcsöző tettek és az elmebeli spekuláció szennyétől, aki Értem dolgozik, és Engem tesz élete végső céljává, valamint barátja minden élőlénynek — az biztosan eljut Hozzám.” Bhagavad–gītā 11.55.
E vers magyarázatában Śrīla Prabhupāda Jézus Krisztust hozza fel példaként az Isten-tudat terjesztésének egyik tökéletes példájaként:
“Aki el akar jutni a lelki világba, Kṛṣṇalokára, hogy ott meghitt kapcsolatban éljen Kṛṣṇával, az Istenség Személyiségeinek legfelsőbbjével, annak követnie kell ezt a folyamatot, melyet Maga a Legfelsőbb ajánl. Ezt a verset emiatt a Bhagavad–gītā lényegének tekintik. Ez a könyv feltételekhez kötött lelkekhez szól, akik azzal a céllal élnek az anyagi világban, hogy urai legyenek a természetnek, és mit sem tudnak az igazi, lelki életről. A Bhagavad–gītā szándéka megmutatni, hogyan értheti meg az ember lelki létét és a legfelsőbb lelki személyiséghez fűződő örökkévaló kapcsolatát, valamint megtanítani, hogyan térjen haza, vissza Istenhez. Ez az a vers, amely félreérthetetlenül megmagyarázza, hogy a lelki életben egyedül az odaadó szolgálat folyamatával lehet sikert elérni.
(…)
Kṛṣṇa hívei mindenkivel barátságosak, s ezért mondja ez a vers, hogy egy bhaktának nincsen ellensége (nirvairaḥ). Hogyan lehetséges ez? A Kṛṣṇa-tudatban élő bhakta tudja, hogy csupán a Kṛṣṇānak végzett odaadó szolgálat szabadíthatja meg az embert az élet minden problémájától. Személyesen tapasztalta ezt, ezért azon fáradozik, hogy megismertesse a Kṛṣṇa-tudatot az emberi társadalommal. A történelem számtalan példával szolgál az Úr olyan híveiről, akik az életük kockáztatása árán is hirdették az Isten-tudatot. A legjobb példa erre az Úr Jézus Krisztus élete. A hitetlenek keresztre feszítették, de életét az Isten-tudat terjesztésének szentelte. Természetesen csak a felületesen gondolkodó vélheti úgy, hogy elpusztították őt. Indiában is sok hasonló eset történt, például Thākura Haridāsával és Prahlāda Mahārājāval. Miért vállaltak ilyen veszélyt? Mert az Isten-tudatot akarták terjeszteni — s ez rendkívül nehéz. Aki Kṛṣṇa-tudatú, az tisztában van azzal, hogy az ember szenvedése annak köszönhető, hogy megfeledkezett Krṣṇához fűződő örök kapcsolatáról. Éppen ezért azzal teheti a legnagyobb szolgálatot a társadalomnak, ha megszabadítja embertársait az anyagi létezés minden gondjától. Így szolgálja egy tiszta bhakta az Urat. Képzeljük csak el, mennyire kegyes Kṛṣṇa ahhoz, aki az Ő szolgálatában él, s az Ő kedvéért minden veszélyt vállal! Az ilyen ember teste elhagyása után kétségtelenül a legfelsőbb bolygóra kerül. (…)”