Miért legyünk önzetlenek, hogyha az önzés az egyén és fajfenntartása szempontjából sokkal kifizetődőbb?
Az önzés a hamis én-felfogásból származó hibás vélekedés, amely jellemző lehet pl. a kisgyerekekre vagy az állatokra, akik kedvesek szívünknek, de ösztönlények. Az önzés az irigység egyik formája. Ugyanakkor az önzetlenség nagyon becsapós fogalom, hiszen olyasmit értünk alatta, mint adni magunkból valamit. Ám mivel minden erőforrás bolygónkon Istentől ered, sőt, még a testünk is az Ő tulajdonát képezi, valójában nincs semmink, amit sajátunkként adhatnánk másoknak. Erre jó példa a Rig Védából a Purusa-súkta áldozati ceremónia, mikor a félistenek először mutatnak be ún. jagját – ám a ceremónia kellékeit a Legfelsőbbtől kapják, így tulajdonképpen csak visszaajánlják Neki, s ezzel bevezetik a rítusok hagyományát. De a kegyesség, a másokkal való megosztás mindannyiunk sajátja, kiváló emberi tulajdonsága lehet.
A Srímad Bhágavatamban olvashatunk az önzetlen jóságról.
A bölcs Kardama Muni erényes és odaadó felesége Devahúti pl. éveken keresztül alázatosan szolgálta férjét. Királyi családból származott, mégis, mivel a férje visszavonult szerzetesként élt egy kunyhóban, alkalmazkodott életviteléhez és aggályoskodás nélkül, nagyon szigorú lemondások között élt ő maga is, követve urát a fogadalmaiban. Természetes volt számára ez az önzetlen jóság férje felé. Később a muni észrevette ezt, gyermekkel adományozta meg és kedvezőbb körülményeket teremtett hitvese számára.
De nagyon jó példa erre Sríla Prabhupáda is, aki 69 éves volt, idős és fáradt, mégis felült egy Amerikába tartó hajóra és szó szerint utolsó leheletéig oktatta a fiatalokat a védikus filozófiára. Egyetlen percet sem szánt a saját öregkorának élvezetére, dolgozott és szolgált.
A Bhágavatam így ír az önzetlenségről: „Azt mondják, hogy a nagy személyiségek amiatt, hogy az emberek szenvednek, szinte mindig önként vállalják a szenvedést. Úgy tartják, ez a mindenki szívében jelen lévő Istenség Legfelsőbb Személyisége imádatának legmagasabb rendű formája.”
Azzal tehát, ha önzetlenül segítünk másoknak, valójában Krisnát imádjuk és szítjuk szívünkben az Istenszeretet tüzét, mind közelebb kerülve ezáltal a Hozzá való visszatéréshez.
Fodor Kata