Negyed tizenegy múlt. Fülledt februári éjszaka volt. A nyár illata hatott át mindent. A forró nyári levegő estig kiható lenyomata, amit talán csak gyerekkoromban éreztem utoljára. A napfényben fürdő, de megperzselt természet esti sóhaja. Éppen az első képen látható csoda tornyosult előttem valahol a messzi Ázsiában. A nem evilági szépséget tükröző látvány ellenére az elmém egy eldugott sarkában valami szűnni nem akaró, nyugtalanító érzés fodrozódott
Végül rájöttem, mi az a rejtett, zavaró érzés. A hegy jobb oldalán, a tenger felől fura, szinte természetellenesnek ható fényt lehetett látni. A tengerpart éjszakai életének fényeit. Mint valami fura erdőtűz, úgy világította be a horizontot. Mint valami belső erdőtűz. Az anyagi lét tüze, mely mindannyiunkat éget valahol belül, de fölvesszük a maszkot, és a külső ingerek, a külső világ hangos forgatagába merülünk, hogy ne vegyünk tudomást róla. De a tűz égető hőjét mindannyian érzékeljük. Félelem formájában, fájdalom és szenvedés formájában.
Ez az egoizmus, az önző lét erdőtüze, az egoizmus nyomában járó tisztító folyamat: a karma tüze. Az erdőtűz, ami oly régóta ég, hogy az ok a feledés homályába veszett. Csak azt érezzük, hogy valami időtlen idők óta a lelkünket perzseli. Újra és újra fellobban, és eléget valami számunkra fontosat, s ez traumatikus élmény. De minden traumánk, minden sérülésünk, minden függőségünk, minden mentális zavarunk ebben az egoizmusban gyökerezik. Kívül lehet, hogy magasan funkcionálunk, de belül, – és ez főleg a magánéletben mutatkozik meg – folyton menekülünk. Hatalmas mélységeket és magasságokat járhatunk meg a káoszba taszító tűz perzselése elől menekülve. Mániákusságtól a depresszióig. A kontrollálatlan dühtől a rideg, számító én tetteiig. A tűz előli menekülés fájdalmas és rendkívül kimerítő. Olyannyira, hogy este legtöbbször szinte összeesve alszunk el.
De a traumák addig maradnak és kísértenek, míg valóban meg nem látjuk, hogy mi az ok, és mi a hűsítő, végleges megoldás. Visszahívhatjuk a lélekrészünket, gyógyíthatjuk a pszichénket, felülkerekedhetünk a traumákon a szembenézéssel, tudatosítással (és ez valóban fontos), de amíg az eredeti erdőtüzet, az anyagi lét, az egoizmus erdőtüzét ki nem oltjuk, újra és újra teret fog nyerni, és újabb területeket fog megégetni a pszichénk kiterjedt bozótosában. Így a lelkünk csodás erdejeit átláthatatlan füst borítja be, minek következtében már a lélek természetének csodás szépségét, illatait, lenyűgöző tájait, és csodás formáit sem érzékeljük. Így újra és újra a tűz előli menekülés megbetegítően kimerítő mélységeibe és magasságaiba kényszerülünk.
Aztán ez a belső tűz kint is fellobban. Védekezhetünk, elnyomhatjuk, praktikákat vethetünk be, mantrázhatjuk magunknak, hogy minden rendben van. Ez működik is egy ideig. Kívül rendben is lesz. Egy ideig. De az elnyomás és elfojtás főleg csak arra jó, hogy közben olyan szörnyű állapotba kerüljön belül minden, hogy amit korábban egy kisebb erdőtűz lerendezett volna, azt most már olyan nagyra nőtt, hogy szinte csak egy világégés szintű tűz pusztíthatja el. Pont, mint ahogyan Kaliforniában is láttuk: a közelmúlt elképzelhetetlenül pusztító erdőtüzeinek az egyik legfőbb oka az volt, hogy nem hagyták az erdő természetes öntisztító folyamatait, a kisebb erdőtüzeket működésbe lépni, aminek az lett a vége, hogy végül egy addig nem látott, hatalmas erdőtűz éledt föl a sok elfojtás helyett. Pedig a tűz tisztít is. Purgatórium. A tűz azért is szükséges, hogy kipusztuljon, ami rossz, és újjáéledhessen az erdő, hogy újjáéledhessen az életünk.
A külső tűz a másokkal, szeretteinkkel való konfliktusokban, vitákban nyilvánul meg. Konfliktusokban, melyek aztán sokszor olyan szinten elmérgesednek, hogy az szinte teljesen lángba borítja a világunkat.
De ez a tűz sokszor a lelki világot, a spiritualitás szféráit, az Istenhez fűződő kapcsolatunkat, és a valódi természetünk csodás vidékeit is védi tőlünk, előlünk. Pontosabban az egoizmusunktól. Ez az erdőtűz megmutatja, hogy mik a belső vágyaink. Még spiritualitásra törekvő emberek közötti viták is sokszor ezt a célt szolgálják. Hogy lássuk, valójában mit akarunk, és távol tartson bennünket, ha valótlan értékek, egoizmus felé távolodtunk el. Így óvatosan az olyan kategorizálással, mint például a most legdivatosabb: “Én most emelkedek, megtaláltam az igaz utat, és rájöttem, hogy a régi barátaim mind begyepesedett, egy pusztulásra ítélt eszme, vallás, intézmény képviselői. Én látom már mi megy a világban, és aki nem látja azt, amit én, az mind lefelé megy a süllyesztőben, mert mind alszik.” Mert ha így szektásodunk, és más embereket így lenézünk, és persze ily módon ébredünk rá, a saját nagy “igazemberségünkre”, “egységes fénytermészetünkre”, akkor valószínűleg éppen a szektásság tüze tart tavol attól, amihez valójában közeledni akarunk…
De hogyan mondhatjuk például egy poszt traumás stressztől szenvedőnek (mindannyian azok vagyunk valamilyen szinten: a karmánk traumáiból adódó stressz elszenvedői), hogy te egoista vagy, magadnak kerested? Hol az együttérzés, és hol fog segíteni ez a marha nagy okosság bárkinek is? Ott, pont az együttérzésben. Az együttérzéssel nyílik a megoldás kapuja. A megoldás kapuja, mely a feltétel nélküli szeretet felé visz bennünket…
Dr Máté Gábor munkássága nyomán – melyet Johann Hari kutatásai is alátámasztanak-, jól látható, hogy a függőségek, a szorongások, a depresszió és az aggodalmak mind elsősorban a kapcsolatok minőségére vezethetők vissza. Arra, hogy mennyi intimitás, mennyi megértés van jelen az ember életében. Megdöbbentő tény, hogy ha megkérdezzük bármelyik depressziós gyermeket, vagy felnőttet, hogy kivel osztja meg a fájdalmát, ha szomorú, többnyire azt felelik, hogy senkivel…
Ugyanezt már régen tanítják a védikus írások. Mert mikor Isten, Krisna eloltotta az első erdőtüzet, az egoizmus erdőtüzét, akkor egyszerűen értékelte, hogy a lelkek hozzá fordultak, őt tekintették egyetlen menedéküknek, feladták az egoizmust, és így egy szippantással beszippantotta az erdőtüzet. De a második erdőtűznél, mely a csatákat, a gyűlöletet, az egymás közötti harcot, és a szektásságot jelképezi, még mélyebb dologra volt szükség. Ott, a tűzben Krisna társai Krisnáért és egymásért aggódtak, nem magukért. Így a feltétel nélküli szeretet zápora elolthatta a második, még nagyobb tüzet. A traumák valódi és legmélyebb oka az, hogy nem szeretjük egymást és Istent. De ugyanez a traumák, függőségek, mentális problémák megoldásának a kulcsa is: a szeretet és minőségi kapcsolatok, mely minőség az önzetlenség fokával nő, és csak a feltétel nélküli szeretetben csúcsosodva mentesítheti teljesen a tudatunkat a mentális bozóttűz fojtogató és a valóságot látni nem engedő traumájától. A feltétel nélküli szeretet az egyetlen valódi gyógyító. De gyógyítanunk kell egymást, máshogyan nem működik…
(Semmilyen utómunka nem történt a képpel 
)
)Acyutānanda Dāsa