Minden kisgyerek szinte teljesen biztos abban, hogy a világ tele van csodákkal, és ahogy felcseperedik, egyre különlegesebb titkokra fog rálelni. A modern tudományos gondolkodás pedig alátámasztja, hogy az emberi ösztönök mind valamilyen célt szolgálnak.
Logikátlan az a feltételezés, hogy a gyermekkorunkban felmerülő sok kérdésnek pusztán az a célja, hogy szépen „kijózanodjunk”, s felnőve mindent a maga valójában lássunk, azaz egy szürke világot, ahol az emberek küzdenek az életben maradásért és közben megpróbálnak annyi élvezetet kisajtolni az életükből, amennyit csak lehet, mielőtt eljön a vég. Azt, hogy nehéz az élet, a gyerekek is tudják, de mi az, ami megvolt bennünk ötévesen, mire azonban betöltjük a harmincat, már arra sem emlékszünk, hogy létezett?
Sajnos ahhoz, hogy ilyen kérdéseket fel tudjunk tenni magunknak, kiváló oktatásra és nevelésre van szükség. A védikus kultúrában az oktatást mindig a leglényegesebb kérdésekkel kezdték: Mi az élet célja? Hogyan ismerjük meg saját természetünket, valódi önmagunkat? Hol az otthonunk a világmindenségben? Ha a ma embere intézményesített oktatási rendszerben kívánja megismerni a válaszokat ezekre az alapvető kérdésekre, akkor először nyolc év általános iskola, négy év középiskola vár rá, majd további évek a felsőoktatásban, amikor végre ezekkel a kérdésekkel is foglalkozhat, persze, ha történetesen filozófiát vagy teológiát tanul. Ráadásul még ez sem garancia, még a doktori fokozat elérése sem! Jó is lenne, ha a filozófia vagy a teológia önmagában lefedné ezeket a kérdéseket!
Közben az idő észrevétlenül elszáll fölöttünk, az életünk számunkra kiszabott ideje minden másodperccel egyre rövidebb lesz, anélkül, hogy választ kapnánk a legnagyobb kérdésekre: hogyan szüntethetjük meg az ismétlődő születést, a halált, a betegséget és az öregkort.
Nehéz helyzetben van a ma embere. Ennek ellenére az élet értelme utáni kutatás mindenkinek az elsődleges kötelessége kéne legyen, korára és életkörülményeire való tekintet nélkül.
Bárkinek lehetősége van tanulni abból a helyzetből, amiben éppen van. Krisna kijelenti a Bhagavad-gītāban, hogy minden egyén sorsa az előző életében elkövetett jó és rossz tetteinek a következménye. Ez a lélekvándorlás alapja, ami addig folytatódik, amíg meg nem értjük valódi azonosságunkat. A lélek alaptermészete az, hogy ösztönös szeretetet érez Isten (Krisna) iránt, s e szeretete viszonzásra is talál.
Ha ilyen kapcsolatunk alakul ki Istennel, a Legfelsőbb Személlyel, felébrednek eredeti tulajdonságaink, bizonyossággá válik számunkra örökkévaló természetünk, amitől boldogok leszünk, s úgy élhetünk, hogy mindig tudatában leszünk az Abszolút Igazságnak. Ennek az útnak a kapuja mindenki előtt nyitva áll.
Fontos, hogy az életünk során fenntartsuk éberségünket, s meglássuk azokat a helyzeteket, amelyek lehetőséget adnak Istennel való örök kapcsolatunk helyreállítására, ápolására. Ezek a lehetőségek sokszor csak egy pillanatig tartanak, vagy akkor kínálkoznak, amikor a legnagyobb teher van a vállunkon.
A valódi kereső mégis sikert arathat, legyenek bármilyenek a körülmények, mert egy pillanatra sem téveszti szem elől az élet igazán fontos kérdéseit. Parīkṣit Mahārāja királyként élte az életét, ugyanakkor egy szent ember volt. Már anyja méhében megpillantotta a mindenki szívében jelenlévő Úr formáját, aki megvédte őt, majd eltűnt a szeme elől. Attól a pillanattól kezdve Parīkṣit Mahārāja arra tette fel az életét, hogy újra megtalálja imádott Urát.
Mikor megtudta, hogy egy átok következtében hét nap múlva meg fog halni, nem esett kétségbe: meglátta a lehetőséget, amivel tökéletessé teheti az életét. Lemondott mindenről és a Gangesz partjára zarándokolt, ahol a nagy szenttől, Śukadeva Gosvāmītól hallgatta hét napon keresztül az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről szóló, végtelenül édes történeteket, amelyeket ma a Śrīmad-Bhāgavatam című könyvsorozat foglal csokorba. E történetek hallgatása által bárkiben felébredhet a ragaszkodás Krisna iránt, ami végül az Isten iránti végtelen szeretetté fokozódik. Ez történt a királlyal is, aki ennek köszönhetően megszabadult az anyagi világ béklyóitól is.
Lelki szempontból kedvező körülmények között is könnyen elpazarolhatjuk az életünket, „átaludhatjuk” életünk fontos pillanatait. Amíg törekvésünk a helyes irányba visz minket, élhetünk a világ legsötétebb korszakaiban is, de megtaláljuk a választ életünk legfontosabb kérdéseire. Parīkṣit Mahārāja példája arra tanít minden törekvő embert, hogy éberséggel és tudással sorsunk legnagyobb nehézségei is valódi lelki kincsekké formálhatók át. Ehhez azonban a megfelelő időben és a megfelelő emberek segítségével: cselekednünk kell. A sikerhez elengedhetetlen a végtelen tudásvágy is, illetve az, hogy lényegre törően tudakozódjunk, s kitartóan kérdezzünk, érdeklődjünk, akár a gyerekek.
Gautama Dāsa