Amikor arra ébredünk rá, hogy “szeressük az utat magáért az útért”, mert a létezés maga a cél, akkor valójában az isteni természetünkre történő ráeszmélés előszele csap meg bennünket. Már ez is örömteli, de a teljes feleszmélés oly végtelenül felszabadító öröm, amit sokan hamisan a boldogsággal azonosítanak. De ez még nem elég, van még hová mélyülnie… Mélyebb a nyúl ürege, mint gondolnánk. Ez a tapasztalat maga lenne a teljes valóság megtapasztalása, ez lenne a végcél? Persze ez a tapasztalat is úgy tökéletes, ahogyan van. Hiszen ez a lelki létezésre történő ébredés, az illúzióktól, a káprázattól, māyātól való megszabadulás mérhetetlenül felszabadító élménye. Indiában pedig úgy osztályozzák a lelki hagyományokat, hogy mennyire lehet tapasztalattal alátámasztani. És hát ez a tapasztalat igencsak valós és tökéletes. Az egység tapasztalata, hogy minden egy, tökéletes tapasztalat. De van még tovább? Valóban csak így fogalmazható meg ez a tapasztalat? Nem jobb megfogalmazás az isteni energiától való elkülönülés megszüntetése?
A cél
Hol van az az egyre mélyülő, és egyre hihetetlenebb dimenziókat átfogó tudatosság, melyet el tudunk sajátítani, és már most is érezzük a kiteljesedését? Amikor erre a végtelen tudatosságra eszmélünk rá, akkor a mindentudó és mindenhol jelenlévő lelki forrásra, Istenre eszmélünk rá. Ezt a forrást tapasztaljuk meg mindenben. Nem eggyé válva a forrással, hanem közvetlenül, és minden illúzió burkát levetve, megtapasztalva, “meglátva” azt. Ez a tapasztalat is tökéletes, tökéletesebb, mint az egység tapasztalat. Mert itt nem csak az örökkévaló lelki létezésünkre eszmélünk rá, hanem a mindent, és mindenkit átható tudásra és tudatosságra, Istenre is. De vajon ez a végcél, ez lenne a tapasztalatok teljessége?
A kapcsolat
A valóság megtapasztalásának a legtökéletesebb teljessége, amikor ráébredünk az Istennel való örök kapcsolatunkra, és meg is valósítjuk azt. Így, az isteni szeretet végtelen boldogsággal teli játékosságában nyer végső értelmet az örökléten alapuló minden tudásunk és kapcsolatunk. Amikor Isten, a végső forrás is ránkpillant és viszonoz, felfedve ezzel az Ő örök játékának titkos otthonát, “rejtekhelyét”, és a hozzá fűződő személyes kapcsolatunkat.
További „védikus” mélységek
Ez tehát Isten teljes valósága megtapasztalásának három szintje, mely analóg az út, a cél, és a kapcsolat “hármasságával”, és az élettel. Az élet ezen három aspektusát megtaláljuk mindenben. Mert Isten teljes valósága tükröződik az élet mozzanataiban is. A legmagasabb tapasztalathoz a bhaktin, a szerető odaadás útján keresztül tudunk eljutni. Valójában a többi út is a bhaktival válik működőképessé, teljessé. Mert építhetünk egy végtelen fejlett, high tech házat, de ha nincs akivel megosszuk, és csak mī “élvezzük”, akkor egészen más dimenziókban mozog az örömünk, mint az a boldogság, mikor a szerettünknek építjük, neki adjuk, és vele osztjuk meg. Remélhetően mindenki érzékeli a két helyzet boldogsága és élményének mértéke közötti szakadéknyi különbséget.
Kuṇḍalinī – az energiáink és képességeink fölemelése
Mert ilyen például a Kuṇḍalinī felemelése is. Kuṇḍalinī felemelése gyakorlatilag a képességeink, az energiáink kiteljesedésének a folyamata. Útban a teljes tudatosság felé. Ezek az energiák a csakrák szerint rendeződnek hierarchikus rendbe. Rengeteg rejtett képességünk van az anyagi képességektől az elme és az intelligencia mérhetetlen képességéig. De ezek a képességek, energiák nem a saját energiáink, hanem isteni energiák, amit mi használunk. Az anyagi és lelki oldal megkülönböztetése egyszerű: ha bármilyen képességünket Isten szolgálatában használjuk, akkor az lelki. Ha a saját élvezetünkre, célunkra, akkor anyagi. Legyen az bármilyen magas szintű is. Így pl az univerzum tervezője, és legfőbb félistene, Brahmā intelligenciája, és elméje szinte mindent átfog az univerzumban. Amikor ennek csak kis szikráját is megtapasztaljuk, akkor az már olyan hatalmas tapasztalat, hogy a tapasztaló könnyen elhiszi, hogy ő “Isten lett”. Néha ezt Brahmā is elhiszi, és pont ezzel „bukja be” a dolgot. Ekkor jön a lecsúszása az egyre alacsonyabb létformákba. Ha nem hiszi el, hanem alázatosan, Isten szolgájaként tekint magára, akkor a képességeit megfelelően tudja működtetni, és a tudata sem csúszik le az egyre durvább anyagi szintek, megjelölések felé.
Bhakti, a nélkülözhetetlen elem
Tehát Kuṇḍalinī nem lelki energia, hanem anyagi. El tud bennünket, a tudatunkat magas szintekre vinni, de csak a kapuba visz el, ott rajtunk, a szeretetünkön, önzetlenségünkön és az arra kapott Isteni válaszon: a kegyen függ, hogy beléphetünk-e a teljes lelki valóságba.
Patañjali, is így írta le yoga folyamatát. Az utolsó ponton, azért, hogy valóban elérje a felsőlelket, a paramātmāt, vagyis hogy kapcsolódni tudjon a forráshoz, be kell hozni a bhaktit, az odaadást. Tehát Patañjali a végén hozza be, hogy működjön, lelkivé váljon teljes mértékben a tapasztalat. De ezt a bhaktit már hamarabb is be tudjuk hozni. Erről szól a bhakti jóga. Ezzel nem csak a végén jelenik meg a lelki energia, hanem a tudatunk fejlődése “közben” is. Pont mint ahogyan a vasat a tűzbe tartjuk, és az kezdi átvenni a tűz tulajdonságait…
De ugyanígy a prāṇāyāma szempontjából is tudjuk nézni. A légzőgyakorlatok eredménye első magas szintű eredményként a lelki létezésre, a lélek valódi jelenlétére történő rádöbbenés, ráeszmélés. A második magas tapasztalat, amikor a légzésben tapasztaljuk a mikro- és makrokozmosz teljességét, a tudatosság kiteljesedését. Egészen forrásig is kiterjedhet ekkor a tudatosságunk. De a másik oldalra, a lelki oldalra akkor tudunk valóban átlépni, ha a ki- és belégzéssel Isten szent nevein át magunkat, az odaadásunkat ajánljuk Istennek.
Anyagi vs. lelki
Mert ez olyan, mint egy borotva éle, ha nem szolgálunk, nem a szeretet vezérel, akkor bármilyen magas (anyagi) szinten is van a tudatunk, akkor az anyagi marad, az anyagi oldalra billenünk. De ha a szolgálat, az Isten iránti szeretet vezéreli, akkor átbillen a másik oldalra, a lelki oldalra. Hogy aztán ha a bhakti teljesen kifejlődött, és bevonzotta az Úr kegyét is, végül végleg ott maradjon, miután Isten kibontotta a semmihez nem fogható csodás szeretetteli valóságát, melyben a hozzá és más lelkekhez fűződő kapcsolatunk virágba borul.
Acyutānanda Prabhu