A kérdések, vagy a válaszok embere vagy?

Admin Filozófia, Hírek

Nyitott a gondolkodásod, vagy zárt? A saját utad(vallásod) egy a sok közül, vagy a legjobb? De a fő kérdés mégis: melyik hozzáállás segíti a belső utunkat, fejlődésünket?

Hideg és meleg. Rossz és jó. Nyitott hozzáállás, és zárt gondolkodás. Kérdések és válaszok embere. Liberális és konzervatív. Belső út, és külső szabályok. Az újra és újra születő kényszer, hogy ezek közül valamelyik oldalra álljunk, valamelyiket “szeressük”, mind az anyagi világ illuzórikus kettősségei közé tartozik. Az igazság ezeken felülemelkedve tapasztalható meg. Mikor fölülemelkedünk az illuzórikus kettősségeken, és megszüntetjük az isteni energiától való elkülönülést. De hogyan lehet valóban felülemelkedni ezeken a kettősségeken?
Gyakran halljuk, hogy “a lelki fejlődés útján nem tartható egyetlen kizárólagos nézőpont, ha az ember tényleg az igazságra kíváncsi. Több nézőponton, forráson, tanítón keresztül segíti Isten a kitartó keresőt. Az őszinte keresőnek ezeket a nézőpontokat érdemes kíváncsian fogadnia és összeegyeztetnie.” Vannak azonban, akik szerint “egyhegyű figyelemmel” csak a saját utunkra, és annak tanításaira kell koncentrálni. Aki az egyik oldalra leng ki, az lehet, hogy minden sarkon elkezd egy kutat ásni, és ha pár méter után nem talál semmit a legújabb ásás után, akkor odébb áll, és újabb kutat kezd fúrni máshol (más tanítások után néz). Miközben csak egyszer, a saját hagyományain belül kellene igazán kitartóan és mélyre ásnia és megtalálnia a vizet. De természetesen ott a másik véglet is, mikor a gyakorló annyira beszűkül a saját kútjának ásása közben, hogy nem kap valódi, és hatékony eszközöket a kút ásásához. Nem rendelkezik (több nézőpontból alátámasztott) érett tudással és hozzáállással, hanem csak a lexikális tudás, és dogmatizmus impotens eszközeivel kapargatja haszontalanul a földet. Sőt, a valódi önismeret, és az ebből fakadó őszinteség hiánya miatt lassan ra is tetéz ezekre az impotens eszközökre, és magát a kutat is elkezdheti észrevétlenül betemetni. De hol van az egyensúly, hogyan találjuk meg a középutat, hogy elég nyitottak is legyünk, de közben a kút is mélyüljön?

Gyakran halljuk azt is, hogy két típusú ember létezik. A kérdések és a válaszok embere. A kérdések embere mindig kutat, mindig keresi a valóság mélyebb és mélyebb igazságait, és a valódi önmagát. A válaszok embere pedig – sokszor a vallásos embereket illetik ezzel a jelzővel – már megállapodott. Nem keres, hiszen már megvannak a válaszai. Nyilván a legtöbbünknek ez utóbbi rosszabbul hangzik. Hiszen ez már azt jelenti, hogy megaludt a tej (a szájában). Lassan meg is savanyodik, amit pedig lassan a kívülállók is érezni fognak (szagmintával). Itt sem kell választani természetesen, mert egyik sem vezet el a célhoz. A kérdések és a válaszok embere közül sem kell választani. Egy hiteles lelki gyakorló biztos lábon áll a megszerzett tudásában, de örökös kutatás zajlik a bensőjében. Istent kutatja, mely által egyre mélyebbre hatol az isteni természetben. A hiteles, és felnőtt lelki kereső a tradícióját követi, és nem hagyja magát minden kósza gondolattól elcsábulni, de nem érez semmiféle kényszert arra sem, hogy más vallásokat degradáljon, vagy “beszóljon nekik”. Látja közös dolgokat, és a különbségeket is, és még tanulni is tud másoktól. Gyakorlatilag mindenből. Vagyis egyre inkább “lát”, így békésen halad a saját útján. De honnan lehet ezt az egyensúlyt, illetve felnőtt hozzáállást elsajátítani? Mert ez is csak elméletben hangzik jól, gyakorlatban annál nehezebb.

A valódi lelki gyakorló se nem liberális, se nem konzervatív. A konzervatívnak fontos a tradíció, az értékek és a szabályok. Sajnos fontosabb, mint az egyének. A liberálisnak az individuum, az egyén a fontosabb, de mivel nem követ szabályokat, tradíciókat, sajnos az értékeit csak az érzelmei szabják meg, ezért nem tudja mi jó igazán az egyénnek. Vagyis a kettő között van az igazság: a tradíciót, értékeket, szabályokat az egyénekre tekintettel kell alkalmazni. Persze mindez szépen hangzik, de hogyan találjuk meg a valódi egyensúlyt, az arany középutat?

Biztosan sokan emlékeztek az Istenek fejükre estek című filmre, mikor a busmanok idilli kis világát egy helikopterből kipottyanó kólás üveg fenekestől forgatta föl. Fogalmuk sem volt mi az. Pedig rendkívül sok nézőpontból vizsgálták, próbálták, hogy mire is jó. Ennél több szempontból már nem is lehetne (aki látta, szerintem egyet fog érteni ebben :-)). Voltak kérdéseik, és találtak maguknak válaszokat is – néha liberális, néha konzervatív válaszokat -, mégsem sikerült kideríteni, hogy mi az igazság a kólásüveg valódi jelentésével, funkciójával kapcsolatban. Ugye érezzük, hogy a nyitottság nem elég? Ahogyan a többi véglet sem. Kell még valami más. De vajon mi?
Sokszor minél liberálisabbnak, illetve nyitottabbnak tűnő elveket vall valaki, annál vehemensebben gázol át másokon, és degradálja le mások útját, mások hagyományait. Igen, a túlzott “liberalitásban” definíciószerűen benne rejlik, hogy az egyéni érdekeket helyezi előtérbe. És persze ehhez megtalálja az álságosan használható elveket is. Mint pl. a nyitottság. Sokszor látunk olyat, hogy a spiritualitás, szent és “vallásokon felülemelkedett” elveinek nevében próbálják kiszűrni a közöset a spirituális utakból, mert hiszen ami közös, csak az a valós (szerintük). De ez is egy halott kezdeményezés, ha erre gyakorlatot akarunk építeni. Hiszen ki dönti el, hogy merre induljunk a közös dolgok megtalálásában? Az egység(be olvadás) elvei felé (advaita vedānta, egyes shaivita irányzatok, egyes keresztény misztikusok, kabbala stb), vagy mondjuk a személyes szeretet irányába (vaiṣṇava irányzatok, szufik, Jézus menyasszonyai stb). És ez még csak két szempont. Lehetne még többet is felsorolni. Vajon melyik szempont a fontosabb?

Általában ha nem tiszta az ember szíve, akkor a motiváció sem lesz tiszta, így olyan szempontot fog választani, ami az ő feltételekhez kötöttségének legjobban megfelel. Tehát azokat a dolgokat veszi ki, ami az egyéni érdekeinek, (netán játszmái céljának) leginkább megfelelnek, és amit fel tud használni erre a célra. Természetesen erről annál kevésbé tudatos, minél kevésbé ismeri önmagát. Így szaporodnak el paradox módon a csak saját szintézisükben hívő, és minden ősi vallást, spirituális utat komolyan követni merő személyt ledegradáló vélemények. Vannak, akik már addig mentek el, hogy mindenki szektás, aki nem csak az azonosságot látja a tanításokban, azt az ezoterikus katyvaszt, ami kezd konszenzusosan kialakulni, hogy mi is a spiritualitás. Aki ettől eltér, mást mond, az szektás, le van sajnálva, le van írva. Magyarul pont egy ironikus helyzet: szektás hangulat alakul ki, mert hát csak az a jó, ahogyan ők látják, – az ezoterikus katyvasz konszenzusos nézőpontjából. És persze ezért küzdenek mások ellen. Pont mint a szektások. Csöbörből vödörbe. Itt is látszik, hogy ilyenkor nem változott semmi, és nyilvánvalóan a (fel sem ismert) motivációval volt probléma. – Ráadásul a történelem számos bukással, példával bemutatta már, hogy a szinkretizmus nem igazán működik. Tehát nem így működik az egyensúly. Vagyis így biztosan nem. De akkor hogyan?
Śrīla Prabhupāda – aki a Kṛṣṇa tudatot nyugatra hozta – ezt az egyensúlyt megvalósította. Ez már abból is látható, hogy néhány szigorú indiai vélemény szerint túl sok engedményt adott a tanítványainak. Vagyis túl liberális volt. Miközben a nyugati hippi vezérek közül néhány, pl. Alan Ginsberg szerint, aki bár nagyon szerette, de azt mondta, hogy túl konzervatív jelenség a hippik között. Ha mindkét oldal talál benned valami kivetni valót, az már egy jel, hogy talán jó úton vagy. 🙂 De nyilván nem ez a fő mutató. De hogyan is működött ez Śrīla Prabhupadánál?

Végre eljutottunk a válaszig. Megtaláljuk végre az egyensúlyt a kérdések és a válaszok embere között. 🙂 Kṛṣṇa a következőket mondja, hogy ne járjunk úgy, mint a busmanok, akiknek a nagy nyitottság ellenére sem ment a kólásüveg értelmének (lásd: Isten, aki a teljes valóság) megértése, megfejtése:
“Akik szüntelen odaadással és szeretettel szolgálnak Engem, azoknak megadom azt az értelmet, amellyel eljuthatnak Hozzám.” Bhagavad-gītā 10.10.
“Én mindenki szívében ott lakozom, s Tőlem jön az emlékezet, a tudás és a feledékenység. Én vagyok az, akit a Védákból meg kell ismerni, s Én vagyok a Vedānta szerkesztője és a Védák ismerője.”
Bhagavad-gītā 15.15.

De ha Isten ígérete nem elég, az Upaniṣadok is elmondják ugyanezt 😉 “Az Úr kegyes mindenkihez, de ahogyan azt már elmondtuk, különösen azokat kedveli, akik örökké, megingathatatlanul Őt szolgálják. Az Úr sokféleképpen segíti az ilyen bhaktákat. Ahogyan a Védák (Kathā Upaniṣad 1.2.23) mondják, yam evaiṣa vṛṇute tena labhyas/ tasyaiṣa ātma vivṛṇute tanuṁ svam : aki teljesen meghódolt a Legfelsőbb Úrnak, s az Ő odaadó szolgálatát végzi, az megértheti a Legfelsőbb Urat úgy, ahogyan van.”
“A minden testben jelen lévő Felsőlélek aszerint ad intelligenciát az egyéni léleknek, hogy milyen felfogóképességgel rendelkezik. A testben tehát a Felsőlélek az úr, és annak arányában tárja fel Magát az egyéni lélek előtt, hogy az mennyire fejlett a tudás, a lemondás, a vezeklés stb. terén.” Srīmad Bhāgavatam 7.14.38.

Kṛṣṇa a következőket mondja az ellentmondásokról, eltérő véleményekről, és azok megoldásáról az Uddhava gītāban:
“Az energiáim kölcsönhatási miatt merülnek fel eltérő vélemények. De akik az intelligenciájukat rám rögzítették, és akik kontrollálják az érzékeiket, azoknál az érzékelés eltérései eltűnnek, megszüntetve ezzel a vita eredeti okát.”
Isten a válaszok embere :-), meg is adta nekünk a válaszokat. De ha nem személyként viszonyulunk hozzá, akkor ő sem fog olyan aktívan segíteni bennünket, mint ahogyan várnánk a fentiek alapján, hiszen akkor nem őt szeretjük, hanem csak valami tulajdonságát, valamiféle szinkretizmussal kiragadott jellemzőjét… amitől Ő sokkal több.

De hogyan viselkedik egy ilyen ember, aki ezt megvalósította? Mikor Śrīla Prabhupāda az USA-ba érkezett az imperszonalista jógás tanító, Mishra házában, asramjában élt egy ideig. Attól, hogy egy bizonyos téren ellentétes nézeteket vallottak (hogy Isten személyes vagy személytelen), emberileg jól megvoltak egymással, és jókat beszélgettek. Mishrának kicsit kényelmetlen volt, hogy a saját filozófiájáról beszélt Prabhupāda, amikor megkérte, hogy ő is tartson nyilvános előadásokat. De emberileg jól kijöttek. Prabhupāda főzött rá. Mishra egyenesen azt nyilatkozta, hogy beteg volt, és Prabhupda megmentette az életét a főztjével. Ez mutatja Prabhupāda szeretetét. Nem az embert támadta, vele hatalmas szeretettel bánt. Hanem csak elmondta, hogy ő hogyan látja a dolgokat. De abban kérlelhetetlen volt. Akinek a hite és felébredt tudása kellően érett, azok nem éreznek semmiféle késztetést, hogy más vallásokat ekézzenek, lenézzenek, vagy magukat (mint személyeket) a másik fölé helyezzék, a másik vallás képviselőjét pedig lenézzék. Nem “kiveszik az egységet”, hanem értékelik, látják az egyéget, de különbségek sem zavarják.

Tehát a bhaktit, a szeretet útját semmilyen szinkretizáló törekvés nem tudja felülmúlni, főleg hogy a bhakti māga az ellentétek megoldásának az eszköze. A mások iránt érzett szeretete miatt elfogadó, nyíltszívű, és mindenben Isten megnyilvánulását látja az ilyen személy. A szeretet hozza el a tudást, és a kérdések és válaszok embere, a liberális és konzervatív nézetek, és a nyílt és zárt gondolkodás közötti egyensúlyt is. Mert a szeretet maga az egyensúly, az arany középút, amit a mi korunkba az arany avatár, Úr Gaurāṅga hozott el. A bhaktiban egyre mélyebbre hatolva megjelenik az isteni tudat, eltűnnek az illuzórikus, szétválasztó különbségek. Egyszerre érzékeljük a szeretet isteni játékát, és az isteni tervet – hogy semmi nincs ok nélkül, minden egy nagy terv része. Ekkor a semmibe vesznek az ellentmondások. Eltűnik a fájó, hamis dualitás. Fölülemelkedünk az illuzórikus kettősségeken, és megszüntetjük az isteni energiától való elkülönülést. Tehát nem válunk teljesen eggyé Istennel és mindenkivel, mert nem maga a különbség az illuzórikus, hanem csak az illuzórikus különbségek a fájóak és lehúzóak. Ugye mennyit számít az interpretáció? Nem mindegy, hogy ugyanazt a tapasztalatot az egység eléréseként, vagy az elkülönülés megszüntetéseként interpretáljuk…

Mert a valódi egység az Istentől való elkülönülés megszüntetése…

Acyutānanda Prabhu