Egy hegyek között megbúvó faluban járunk, Darjeeling északi részén, Indiában. Kis család gubbaszt a szegényes és viharvert fakunyhó padlóján. Éjfél van, ilyenkor általában már az igazak álmát alusszák, de nem most: anya, apa és két nagyobb fiuk csöndben virrasztanak, egyedül a legkisebb gyermek szendereg szelíden anyja ölén. Eljött a monszun és magával hozta az életet, a mindent valószerűtlenül zölddé varázsoló trópusi eső formájában. Azonban ez az élet nem csendesen kúszott be, nem hintett el figyelmeztető jeleket, hanem mennydörögve, villámokat szórva robbant be és taglózta le a vidéket. A kis család aggódva hallgatja az ingatag lélekvesztőhöz hasonlatos kis menedéken kívül tornyosuló külvilág félelmetes zajait. Vajon elég erős-e kunyhó, hogy kibírja a tomboló szélvihart, majd a közeli hegyormokról lezúduló vízfolyam pusztító áradatát?
De miért alszik oly nyugodtan a legkisebb gyermek, miközben az égi háború hangjai a család többi tagját nyugtalan ébrenlétre késztetik? A kicsikben öntudatlan és mélyen gyökerező hit él, hogy a szülők megvédik őket a külvilág ismeretlen és félelmetes történéseitől. A szeretetük és gondoskodásuk valóban erős védelmet ad a csemetéknek. Aztán, ahogyan cseperednek, és kezdik megízlelni az önálló életet, megízlelik az aggodalmat és a félelmet is. A gyermekkor napsütötte és önfeledt kacajtól visszhangzó tengerszeméről az ifjúság ébredező vágyai veszélyes vizekre űzik a törékeny kis test-lélekvesztő reményektől fűtött utasát, hogy aztán a felnőttkor egyre sűrűsödő viharai megtörjék és kietlen partokra vessék, ahonnan csak vágyakozva nézheti az egykor oly sokat ígérő élet tengerének távolba vesző horizontját. Így fakul ki a tágra nyílt világ édes ígérete, hogy szépen lassan átadhassa helyét a szorongásnak és a kimondott vagy kimondatlan félelmek tömkelegének.
De miért e sok félelem? Teljesítményorientált és hedonista világunk kőkemény szabályai előtt térdre kényszerülve olyan erővel próbáljuk építeni és támasztani életünk hollywoodi díszleteit, hogy a nagy munka (támasztás) közben majdnem elhisszük, hogy a díszletek mi magunk vagyunk, és mögöttük biztonságban érezhetjük magunkat. Hiszen ki akarná, hogy nyitott könyv legyen az embertársai előtt? Mert ha megtudják, milyenek vagyunk valójában, kellünk-e majd nekik? Pedig ezek a díszletek pontosan a félelmeink külső tükörképei. Ez az őszintétlenség még inkább elszigetel másoktól és a valódi énünktől: képmutató és felületes kapcsolatokba, szerepekbe hajt, melyek ezáltal már a kezdetükkor halálra vannak ítélve.
Ha ezt a modernkori félelmünket sikerül is levetkőzni, sajnos akkor sem szabadulhatunk meg minden aggodalmunktól. Hiszen még ha a díszleteket lebontjuk és őszintén szembenézünk az élettel és a kapcsolatainkkal, akkor is marad valami nyugtalanító érzés bennünk a dolgok átmeneti természete miatt. Egy érzés, hogy mindent elveszítünk egyszer. Hiszen mi lesz, ha nem tudjuk fenntartani magunkat, betegség támad meg, vagy egyszer csak elhagy a szeretett személy? Vagy mi lesz, ha meghalunk? Ezeket a hangokat is igyekszünk elnyomni és elmenekülni a múlt álomszerű emlékeibe vagy a jövő délibábos ígéreteibe. Ez a menekülés időlegesen feledteti a múlandóság felszínre törő megtapasztalását, de a felszín alatt lobogó belső szorongást nem olthatja el soha. De valóban ennyi az élet, és soha nem lehetünk szabadok a félelmeinktől?
Ahogyan a gyermek szülőbe vetett természetes és öntudatlan hite minden félelmet kirekesztő menedéket ad, úgy mi, felnőtt fejjel is újra megtapasztalhatjuk a félelemnélküliséget, hiszen egyszer már a miénk volt.
A szívünk mélyén jól tudjuk, hogy valahol létezik egy helyzet, mely teljes és rendíthetetlen biztonságot nyújt számunkra. Már számtalanszor megtapasztalhattuk, hogy ebben az átmeneti árnyékvilágban nem bízhatunk, csakis az örök dolgokban. Abban, aki, és ami mindig velünk lesz. Mert valahol a szívünk egy eldugott szegletében búvópatakként ott fodrozódik az a felismerés is, hogy “nincs olyan, hogy megszűnjön a létezésünk”. És igen, ez kivételesen nem egy hiú ábránd. A valóság “emléke” és isteni sugallata hallatja ezt velünk. Jól sejtjük, hogy a létezésünk örök. Mert nincs más, csak az adott pillanat, minden más csak illúzió – a múlt és jövő csak a mi anyagi elménk teremtménye. Valójában az örök pillanatba, az örök jelenbe ágyazódik a létezésünk, amely természeténél fogva nem múlik el soha, így a mi létünk sem múlik és nem is múlhat el: a lelkünk örök, még ha testet is cserél a halál pillanatában. A lélek elpusztíthatatlan, teljes tudással és boldogsággal teli, semmilyen anyagi változás nincs hatással rá. A múlandó anyaggal, az anyagi tulajdonunkkal és pozícióval történő kizárólagos önazonosításunk nyitja meg előttünk a félelmet. A félelmeink, a hamis önazonosításunk és az ebből fakadó illúzióink pedig elfedik előlünk a lélek valóságát. Azonban a lélekről szóló tudás képes lemosni tudatunk hamis önazonosítással és félelemmel szennyezett tükrét.
A valódi önazonosságunk a Kṛṣṇához fűződő eredeti és örök kapcsolatunk helyreállításával érhető el. Az Ő menedéke tükröződik a szülők szeretetében és gondoskodásában is. Kṛṣṇa az eredeti fenntartónk, minden létező forrása. Az Ő menedékét keressük a kapcsolatainkban, vagyonunkban, pénzünkben, intellektusunkban is. Azt hisszük, most nincs Vele kapcsolatunk. Pedig Ő az, aki reményt ad, mikor már lemondtunk mindenről és nem látunk semmi kiutat. Ő az, aki a legnagyobb fájdalom után is napfényt mutat és begyógyítja a sebzett szíveket – még ha nem is tudunk róla. Ha rábízzuk magunkat és elfogadjuk, hogy minden úgy történik, ahogyan történnie kell, fokozatosan kitisztul a látásunk, és eksztatikusan szép, és isten közeli lesz minden tapasztalásunk…
A Kṛṣṇához fűződő eredeti kapcsolatunkat a Szent Neveinek éneklésével teljesíthetjük ki újra. A Szent Nevek éneklése által megtapasztalhatjuk a lelki természetünket és Kṛṣṇa védelmező jelenlétét, útmutatását, hogy aztán idővel beléphessünk a „szivárványon túli világ” félelem nélküli és önfeledt boldogságába. Mert az nem csak mese. Valóságosabb, mint a mi szenvedésekkel teli árnyékvilágunk.
“Ha lefekszel és az Úr Szent Nevét énekled, Kṛṣṇa melléd fog ülni. Ha leülsz és énekelsz, az Úr melléd fog állni. Ha fölállsz és énekelsz, az Úr melletted fog táncolni. Ha táncolsz és énekelsz, az Úr magához fog ölelni!” (Tukārāma – indiai szent, 1577 – 1650)
Acyutānanda Dāsa
Attachments area