Egyszer egy felolvasó épp azt a részt adta elő a Śrīmad-Bhāgavatamból az összegyűlt hallgatóságnak, amely Kṛṣṇa gyönyörű ékszereit írja le, melyeket akkor visel, amikor a teheneket a legelőre hajtja.
Az előadó körül nyüzsögtek az áhítatos emberek. A sokadalom azonban odavonzott egy tolvajt is, aki zsákmány reményében sompolygott oda. Miközben azt figyelte, a hallgatóságból kitől csenhetne el valamit, fél füllel hallotta a Vṛndāvanában élő Kṛṣṇa csodálatos gazdagságát leíró verseket is. A leírás olyannyira megragadta a figyelmét, hogy csak állt és bámult még azután is, hogy az emberek már rég szétszéledtek.
„El kell mennem Vṛndāvanába, hogy meglessem ezt a fiút az erdőben. Ha valóban annyi ékszere van, ahogy az imént mondták, mindent elveszek tőle és milliomos leszek” – csettintett az ujjával.
Türelmetlenül kelt útra Vṛndāvana felé. „Látnom kell Kṛṣṇát! Látnom kell a kincseket!” – ismételgette magában.
Amikor Vṛndāvanába ért, megkereste az erdőben azt a helyet, ahol a tehénpásztorfiúk játszani szoktak a szentírások szerint. Egy fa mögé bújt és elképzelte, amint Kṛṣṇa pazar ékszereiben megjelenik előtte. Úgy belemerült a képzelődésbe, hogy alig vette észre: az úton valaki közeledik. A zöld szalagként kanyargó erdei ösvényen egy ragyogó szépségű kisfiút pillantott meg. A látvány még őt is meglepte.
„Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire csodálatos Kṛṣṇa!” – álmélkodott tágra nyílt szemekkel. Lehasalt a fűbe, hogy észrevétlenül a közelébe férkőzhessen. Ámde minél közelebb ért Hozzá, annál vonzóbbnak találta őt. Amikor Kṛṣṇa már csak egy karnyújtásnyira volt tőle, szétnyitotta a bokrot, amely mögött rejtőzött, odalépett Kṛṣṇához, és megszólította:
– Úgy látom, Te olyan gazdag vagy, hogy egy magamfajta tolvaj el se tudna költeni akkora vagyont, mint a tiéd. Nekem adnád néhány ékszeredet?
– Nem, nem! – kapott ijedten Kṛṣṇa a díszeihez. – Yaśodā anya mindig a lelkemre köti, hogy vigyázzak az ékszereimre. Biztosan megharagudna, ha azok nélkül térnék haza – magyarázta megszeppenve. Csakhogy közben eszébe jutott valami: „Semmi kedvem ujjat húzni ezzel a marcona emberrel. Inkább odaadom neki az egyik ékszeremet, mint hogy valamennyit elvegye. Hátha beéri ennyivel.”
Azzal odanyújtott neki egy szikrázó fényű drágakövet és így szólt:
– Ha akarod, ez a tiéd lehet.
A tolvaj azonban ekkor már csupán Kṛṣṇát látta, minden más megszűnt számára. Szívét csordultig megtöltötte az istenszeretet, és alázatosan azt mondta:
– Minek is kellenének nekem a Te ékszereid? Ezek a csillogó drágakövek akkor a legszebbek, amikor Te magadon viseled őket.
(Megjelent a Vissza Istenhez Magazinban)