A hinduk, akik meglátogatják a Kṛṣṇa-templomainkat, a Krisna-tudatot egy ortodox mozgalomnak tekintik, nagyra értékelik a hagyományos templomi szolgálatot, és hogy milyen gyönyörűen vannak fenntartva az oltárok. Számos nyugati barátunk azonban talán másképpen értékeli a Kṛṣṇa-tudatos mozgalmat: modern és napjainkra nézve releváns mozgalomnak tartják, amely a vegetarianizmus szószólója, tiszteli a Földet, és lehetőséget nyújt a meditációra az örömteli éneklés és tánc révén.
Úgy is mondhatnánk, hogy a vaiṣṇavizmus az összes védikus tradíció közül a legstabilabb és a leginkább ortodox. Tudjuk, hogy a teremtés hajnalán egy lótuszvirág hajtott ki az Úr Viṣṇu köldökéből, és a kinyílt virágból megszületett a mi négyfejű Úr Brahmánk. Brahma volt a legelső jīva, univerzumunk felhatalmazott teremtője. Az ő szájából áradtak ki a Védák, az ősi tanítások. A tőle kiinduló lelki láncolat később a Brahma Madhva Vaiṣṇava Sampradāya néven vált ismertté.
A vaiṣṇavizmus azt jelenti, hogy kizárólagosan a Legfelsőbb Urat, Śrī Kṛṣṇát (Viṣṇut) imádjuk, és nem pusztán úgy, mint egy istenséget a védikus félistenek pantheonjából, a világegyetem ügyeinek intézőjét. A Bhagavad-gītā negyedik fejezetében Śrī Kṛsṇa elmagyarázza, hogyan jelenik meg Ő Maga újra és újra különböző korszakokban, hogy ismét megalapozza az ātmāról (a lélekről) és a paramātmāról (a szívben lakozó Úrról) szóló megértést, valamint a dharma örök alapelveit.
Ez a hagyomány folytatódott három korszakon keresztül, a Satya-, Treta- és Dvāpara-yugában. Ám jelenlegi korunkban, a Kali-yugában a vaiṣṇava tanítók fokozatosan feltárták az Isten iránti odaadás egyre bizalmasabb hangulatait. A Kali-yugában a vaiṣṇava tradíció hozzáférhetőbbé vált, mint más korszakokban bármikor, még annál is inkább, mint abban az időben, amikor ötezer évvel ezelőtt, a Dvāpara-yuga legvégén az Úr Krisna Maga jelent meg a bolygón, hogy elmondja a Bhagavad-gītāt. Ezután, ötszáz évvel ezelőtt Kṛsṇa ismét megjelent Caitanya Mahāprabhuként, hogy radikálisan megváltoztassa a vaiṣṇava mozgalmat a saṅkīrtana – a Szent Neveknek az Úr iránti odaadás hangulatában való éneklése – bevezetésével. A jelenlegi Kali-korszakban ez a felszabadulás folyamata, a yuga-dharma. Ezáltal a feltételekhez kötött lelkek megtörhetik a születés és halál körforgását, és beléphetnek a Legfelsőbb Úr, Śrī Kṛṣṇa isteni hangulataiba örökkévaló hajlékán.
Caitanya transzcendentális forradalmár, akinek nem az volt a célja, hogy a kiválasztottak szűk körére korlátozza a felszabadulás folyamatát. A Kali-korban minden szennyezett: nemcsak a víz, amit iszunk, a levegő, amit belélegzünk, hanem az elménk és gondolkodásunk is. Senki sem képesített arra, hogy belépjen a lelki hangulatokba. Kṛṣṇadāsa Kavirāja azonban Caitanya életéről szóló művében (Caitanya caritāmṛta Ādi-līla 7.23) kijelenti:
„Az Isten iránti szeretet terjesztése során Caitanya Mahāprabhu és társai nem törődtek sem azzal, hogy ki alkalmas befogadására és ki nem, sem azzal, hogy hol osszák és hol ne osszák. Nem szabtak feltételeket. A Pañca-tattva tagjai, ahol csak alkalmuk nyílt rá, mindenhol terjesztették az Isten iránti szeretetet.”
Abban az időben Caitanya mozgalmát eretneknek bélyegezték. Összehozta a különböző kasztokba és különböző tradíciókhoz tartozó embereket, hogy együtt énekeljék a Szent Neveket: Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare / Hare Rāma Hare Rāma Rāma Rāma Hare Hare. A kaszt-brahmanák feldühödtek, és panaszt tettek a helyi muszlim elöljárónál. Azzal vádolták Caitanyát, hogy elérhetővé teszi az Isten szent neveit a képesítetlen tömegeknek, és azt állították, egyszerűen őrült, aki a saját céljaira használ ki egy szent hagyományt.
Miután elindította a saṅkīrtana-mozgalmat, Caitanya a saját Isten-központú filozófiájának ellentmondva érdekes módon Sankarācārya sannyāsa rendjébe kért avatást, amely az imperszonalisták és māyāvādik fő tanítványi láncolatához tartozik (kb. a 9. század óta). Caitanya azzal indokolta ezt a tettét, hogy nagyobb tekintélyt szerezhet, ha egy népszerű láncolathoz tartozik, és jobban kivívhatja az átlagemberek tiszteletét.
Caitanya nevéhez fűződik az acintya bhedābheda tattva filozófiájának megfogalmazása is, mely szerint mindnyájan felfoghatatlan módon egyek vagyunk az Istennel, ugyanakkor mégis különálló egyének, akik arra teremtettek, hogy a bhakti-yoga révén szeretetteljes kapcsolatot alakítsanak ki az Úrral. Ezáltal összekapcsolta a vaiṣṇavák és az imperszonalisták által hirdetett filozófiát. A muszlim születésű Haridās Thākurát Nāma Ācāryának, a Szent Név Urának nevezte. Mindkezek harmóniában voltak ugyan a vaiṣṇava tanításokkal, ugyanakkor Caitanya újításai látszólag radikális elrugaszkodást jelentettek az általános védikus hagyománytól. Ezen felül az Úr Caitanya azt is megjósolta, hogy a Hare Kṛṣṇa mantra éneklése végül el fog terjedni az egész világon, minden városban és minden faluban.
Ebből a láncolatból fejlődött ki aztán a Brahma Madhva Gauḍīya Vaiṣṇava Sampradāya. A „Gaudiya” elnevezés az Úr Caitanyára és az általa inspirált bengáli vaiṣṇāvákra utal. És ami még fontosabb, az Úr Caitanya megerősítette a Brahma és a Gaudiya irányzat között fennálló kapcsolatot, amikor egy ősi dél-indiai templomban felfedezte a Brahma-saṁhita fennmaradt ötödik fejezetét.
Több mint százötven évvel később, amikor a Gauḍīya vaiṣṇava irányzatnak nagy kihívásokkal kellett szembenéznie, egy alkalommal Baladeva Vidyābūṣana képviselte a vaiṣṇavákat egy jaipuri vitán, azzal a céllal, hogy megalapozza, hogy ez valóban egy hiteles mozgalom. A tizenkilencedik század közepére azonban a kívülállónak számító Gauḍīya Vaiṣṇava mozgalom gyakorlatilag az ismeretlenségbe süllyedt. India brit gyarmatosítói mindent elkövettek, hogy aláássák a védikus hagyományokat. A Bhāgavata Purānát, a vaiṣṇavák egyik legfontosabb szanszkrit nyelvű szentírását az angolok gyermeteg mítoszok és mesék gyűjteményének minősítették.
Ám Bhaktivinoda Thākura – aki angol oktatásban részesült, és az angol kormányzat bírájaként működött – védelmébe vette a vaiṣṇavizmust. Számtalan könyvet, verset és dalt írt, hogy újra megalapozza és továbbfejlessze a bhakti ösvényét. A huszadik század elején fia, Bhaktisiddhanta Sarasvatī szót emelt az eltorzult hindu kasztrendszer ellen, és ezzel az élete elleni fenyegetéseknek tette ki magát. Bhaktisiddhanta Sarasvatī volt valószínűleg az első sādhu, aki automobilban ült, és néha úgy is mutatkozott, hogy egy ajándékba kapott angol divatú felöltőt viselt. Ezek a dolgok mindenképp elég radikálisak voltak ahhoz, hogy más szent emberek gondolni se merjenek ilyesmire, főleg azokban az időkben, amikor Gandhi arra buzdította híveit, hogy égessék el az angolok által gyártott ruházatot. Caitanya vaiṣṇava mozgalma valóban meglehetősen un-ortodox volt.
Bhaktisiddhanta Sarasvatī megkérte egyik tanítványát, hogy hozza el Caitanya mozgalmát nyugatra, és hirdesse a Bhagavad-gītā üzenetét és a vaiṣṇava tanokat az angolul beszélő világban. Ez a személy nem más volt, mint A. C. Bhaktivedanta Swāmi Prabhupāda. Prabhupāda Svámi1965-ben érkezett meg Amerikába, élete hetvenedik esztendejében, szinte egyetlen fillér nélkül, egy teherszállító hajón, amelyen szívességből kapott ingyenjeggyel utazott. A legszerényebb források felhasználásával alapította meg a Krisna-tudatú Hívők Nemzetköz Közösségét. Valami olyat is megtett, amit előtte soha senkinek nem sikerült: habár a tanítványai nem indiai születésűek voltak, a húsevők országában születtek, és nem tartoztak a hindu kasztrendszerbe, mégis brāhmana avatást adott nekik, és nemcsak férfiaknak, de nőknek is. Néhány hindu ezen feldühödött, ám sokan csodálkozva és örömmel fogadták, amit Prabhupāda Swami elért.
1973-ban Prabhupāda egyik könyvében dacosan szembeszállt a kritikusaival: (Ādi-līla 7.31-32)
„A féltékeny emberek olykor kritizálják a Kṛṣṇa-tudatos mozgalmat, mert fiúkat és lányokat egyaránt foglalkoztat az Isten szeretet terjesztése során. Mivel nem tudják, hogy a fiúk és a lányok a nyugati országokban meglehetősen szabadon érintkeznek, ezek az ostobák és gazemberek bírálják a Kṛṣṇa-tudatos fiúkat és lányokat, amiért együtt vannak. … Mivel azonban mind a lányokból, mind a fiúkból prédikátorokat nevelünk, ezek a lányok nem közönséges lányok, hanem ugyanolyan jók, mint fivéreik, akik a Kṛṣṇa-tudatot hirdetik. Annak tehát, hogy a fiúkat és lányokat is teljes mértékben Kṛṣṇa-tudatos tevékenységgel kötjük le, a Kṛṣṇa-tudatos mozgalom terjesztése a célja. … Az Úr Caitanya kegyéből ezért tökéletes, amit csinálunk, mert Ő az, aki meg akarta találni a módját, hogyan hódíthatná meg azokat, akik távol kerültek a Kṛṣṇa-tudattól.”
Napjainkban Prabhupāda tanítványai és unoka-tanítványai aktívan terjesztik a misszióját, és rengeteg általa fordított és kiadott könyvet osztanak szét. Prabhupāda története az a fajta igazi sikertörténet, amiket annyira szeretünk Amerikában. Ám Prabhupāda sikere nem a saját sikere volt, hanem alázatos felajánlása tanítómesterének és a Legfelsőbb Úrnak, Śrī Kṛṣṇának. Prabhupāda élete utolsó tíz évét azzal töltötte, hogy tizennégyszer körbeutazta a világot, beteljesítve ezzel Caitanya Mahāprabhu ötszáz évvel ezelőtt elhangzott jóslatát.
Ma a hinduk rendszeresen végeznek imádatot a Krisna-templomokban, és érdeklődő nyugatiak is látogatják őket, akik részt vesznek a mozgalomban. Úgy tűnik, hogy a vaiṣṇava hagyomány képes arra, hogy megtestesítsen egy önellentmondást: egyszerre ortodox mozgalom, ugyanakkor a modern kor érzékenységeinek megfelelő mozgalom. Avagy lehet-e mindkettő egyszerre?
Saṅkīrtana Dāsa Śrīla Prabhupāda egy tanítványa, aki régóta a New Vrindavan Közösség lakója, számos díjjal elismert író és elbeszélő. Hanuman’s Quest című legutóbbi könyvét a tudósok is nagyra tartják, és elnyerte a Storytelling World Resource Honors elnevezésű díjat is. Munkásságáról további információk találhatók a www.Mahabharata-Project.com weboldalon.