A “véda” szanszkrit szó legáltalánosabb fordításban tudományt, tudást jelöl. Egy intellektuális tradíciót, mely a világ valamennyi megnyilvánult és meg nem nyilvánult jelenségét, a lét, a végső eredet metafizikai kérdéseit, az emberi élet egyéni és társadalmi célját az öröklét, teljes tudás, és örök boldogság személyiségeként létező Abszolút Igazság, Isten perspektívájából magyarázza el.
A tudomány definíciójának leginkább konszenzust teremtő megfogalmazása: olyan hiteles tudás, melyre az emberi fejlődés épül. A régi korok emberei számára a véda szó sokkal mélyebb értelemmel bírt, mint a mai embernek a „tudomány”, több mindent foglalt magába. A védikus és a modern tradíció a tudás, vagy tudomány fenti, általános definíciójának tekintetében minden bizonnyal egyetért, de e meghatározás elemeinek (1. a tudás hitelessége, 2. az emberi fejlődés meghatározott iránya) értelmezésében eltérések
Vannak.
A tudás hitelessége szerinti különbségek
A tudományosság nyugati elképzelésében csak az érzéktapasztalatoknak és a róluk szóló logikai gondolkodásnak van bizonyító ereje bármilyen tudományos kérdés eldöntésében. Ennek eredményeképpen az idők folyamán a tudományos érdeklődés az érzékszervek által tapasztalható világra szűkült. A lélekről és Istenről szóló, érzéktapasztalatok és a logika által érdemben nem
bizonyítható egyetemes, vagy egyedi állításokat a nyugati értelmiség fokozatosan kiutasította a tudományosság birodalmából. A filozófusok és a tudósok, a modernség mintegy három és fél évszázados története során, az intellektuális tradíciót átalakítva, sajátos, a vallás állításait és módszereit kirekesztő demarkációs kritériumokat bevezetve szigorúan „tapasztalati” tudományt építettek fel, mely egyes irányzataiban egyszerűen figyelmen kívül hagyja a fizikai érzékelés feletti (metafizikai) valóságot.
„A demarkáció problémájának azt nevezem, hogy találjunk olyan kritériumot, melynek segítségével el tudjuk választani egymástól egyfelől a tapasztalati tudományokat, másfelől a matematikát és a logikát, de egyúttal a metafizikai rendszereket is.” (Karl Popper)
A védikus tradíció tágabb értelmezést adott, mert nem választotta el radikálisan a tudás, a tudomány területeit demarkációs kritériumokkal. A tudományos érdeklődés nem volt az érzékekkel tapasztalható világra leszűkítve, bár végső célját, az Abszolút Igazság tapasztalatát tekintve szintén „tapasztalati” rendszer. A védikus tudás minden fizikai és „metafizikai” tudást magában foglalt, sőt a megnyilvánult és meg nem nyilvánult (okkult) valóság egyidejű ismerete feltétele is volt a „bölcs ember” jelző használatának. Sokatmondó ezzel kapcsolatban a Śrīmad Bhāgavatam verse, amely bemutatja a Naimiṣāranya erdőben, az akkori idők tudós értelmiségi rétegének krémjéből összegyűlt szentek kritériumait, amelyek alkalmazásával Sūta Goswami látták a közülük a legalkalmasabbnak arra, hogy az emberi lét lényegét érintő kérdéseikre válaszoljon.
„Te vagy a legidősebb tanult vedāntista, óh, Sūta Goswami, így rendelkezel Vyāsadeva – az Istenség inkarnációja – tudásával, és ismersz más szenteket is, akik jártasak minden fizikai és metafizikai tudományban. (S.B.1.1.7.)
Az “emberi fejlődés” értelmezéséből fakadó különbségek
A nyugati civilizáció úgynevezett modernsége tehát az „anyagba ragasztotta” a tudományt, mely ettõl kezdve az emberi lény testi kényelmének fokozását, vagy kényelmetlenségének csökkentését hivatott elõsegíteni. Az ilyen tudomány elméleteit egy kortárs tudományfilozófus „hálónak” nevezte, melyet a tudósok vetnek ki azzal a céllal, hogy „kifogják” vele a világot, hogy irányítsák és a lehetõ legnagyobb mértékben kihasználják az emberiség anyagi kényelmének végtelen növelése érdekében.
A védikus tudomány által inspirált kultúrában az emberi fejlődés fogalmát nem az anyagi világ nagyszabású ki zsákmányolása, technológiai kontrollja merítette ki. A megismerés végső tárgya az időtlenség és nem a mulandó dolgok voltak. Ennek megfelelően az emberi fejlődés a szellemről és Istenről szóló tudásban való emelkedés szinonímája volt.
A végcél nélküli ember tudományának problémája
A nyugati tudomány koncepció, annak kezdeteinél, a skolasztikában, a tapasztalati tudomány szerepét csupán a keresztény szentírás szavait az evilági tapasztalattal is alátámasztó, azt igazoló tevékenységként látta. Idővel azonban az autoritások, a kétségbevonhatatlan szavú tekintélyek leértékelődésével egyidejűleg a tudás egyre kevésbé jelentett egy egyszer és mindenkorra kinyilatkoztatott, örök és tökéletes, abszolút igazságot. A modernista spekuláció e kérdésben is az evolúciós gondolkodást alkalmazva, a tudás folyamatos gyarapodásának leírásakor „kumulatív”*2 fejlődési modellt rajzolt meg. Ebben az elképzelésben a tudomány egy olyan dolog, mely arra vár, hogy az idők folyamán az ember a tapasztalatok és a róluk való gondolkodás segítségével összeállítása.
Megjelent a Vissza Istenhez Magazinban.