Először megszólalt a gramofon, majd jött a mozgófilm. A rádiót követte a televízió. A legújabb mobiltelefonok pedig ma már mindent IS tudnak, az egész életünket azon keresztül menedzseljük. A fejlődés tehát egyértelmű. Vagy mégsem?
Az információs forradalom
Korunkat sokan – teljes joggal – az információ korának nevezik. Az információs ipar a legfontosabb húzóágazattá nőtte ki magát az elmúlt évtizedekben. A dollár-milliárdokat felemésztő technikai fejlesztések az információ-átadás úgymond tökéletesítését szolgálják. A fogyasztó pedig beleveti magát az újabb és újabb információs eszközök élvezetébe, hogy kielégítse felgerjesztett vágyait. A termelő és a fogyasztó versenyében mindig az előbbi jár egy lépéssel előrébb: az információ-csere olyan módjai jelennek meg, melyekről korábban álmodni sem mertünk. Eleinte talán feleslegesnek érezzük az újítást, ám az lassan, de biztosan beszivárog életünkbe, és a társadalmi nyomásnak engedve végül befogadjuk. Életünk részévé válik, s át is alakítja azt. A technikai fejlődés megállíthatatlannak látszik.
Felgyorsított világ
Napjaink kereskedelmi televíziózásában szabály, hogy tizenöt másodpercnél tovább nem szabad egy képet mutatni, mivel ezután az időtartam után ellankad a figyelem, és félő, hogy a néző másik csatornára vált. A televíziózás tehát az érzékszerveink, mindenekelőtt a szemünk lankadatlan ingerlését jelenti.
Világunk meglepő, sőt érthetetlen lenne egy előző kor szülöttének. A világirodalom leghosszabb eposza, a Mah§bh§rata hallás útján, szájról szájra terjedt a régi Indiában. Ha mesélő érkezett egy faluba, akkor az ottlakók összegyűltek, és akár napokig is hallgatták a történeteket anélkül, hogy elvesztették volna az események fonalát. A figyelem fenntartásához nem volt szükség állandóan változó képi effektusokra.
Hasonló jelenséget figyelhetünk meg az ókori Görögországban is. Aiszkhülosz vagy Szophoklész drámái akár két napig is eltartottak, ám a közönség – az éjjeli pihenést követően – érdeklődéssel követte a cselekményt. A történet megértésében a szövegre való koncentrálás volt a kulcs, hiszen a görög színház minimális színpadi effektusokat használt.
Mintegy ötszáz évvel ezelőtt Shakespeare színháza már valamivel látványosabb díszletekkel és jelmezekkel dolgozott, de az előadások ekkor is jóval hosszabb ideig tartottak, mint manapság. Egy Shakespeare-darab öt-hatórás figyelmet kívánt meg a hallgatóságtól, ami abban a korban természetes volt. Ma a Shakespeare műveket jelentősen lerövidítve, szünetekkel megtűzdelve játsszák. Vajon ki ülne ma végig egy hat-hétórás darabot?
Párhuzamos folyamatok
Hosszú volt az út, amíg az eposzok elmesélésétől eljutottunk a tizenöt másodpercenként változó felvételek világába. Ezt a folyamatot egyes kutatók a vizuális társadalom kialakulásának nevezik. A vizuális társadalom fő ismérve, hogy a legtöbb információ látás útján jut el a befogadóhoz. Természetesen a többi érzékszervünket is használjuk, de legmegbízhatóbb és legfontosabb szervünkké a szemünk vált. Szinte el sem tudjuk képzelni azt a kort, amikor a hallás volt a kommunikáció legfontosabb eszköze.
A vizuális kultúra a fogyasztói társadalom számára is jobban megfelel. Egyrészt a látás útján több és változatosabb ingert tudunk befogadni, mint a fülünkön keresztül. Másrészt a kétféle befogadás jellege is eltér egymástól. A hallott információ aktivitásra készteti az elménket, hatására meglódul a képzeletünk, a látott információ ezzel szemben inkább passzív befogadóvá formál. Emlékszem, milyen csalódást okozott az első csehszlovák mesefilm gyerekkoromban, mivel én korábban – édesanyám meséi alapján – szebbnek képzeltem a királylányt, daliásabbnak a herceget és félelmetesebbnek a sárkányt. A második mesefilmet már elfogadtam, hiszen képi világa nagyjából megfelelt az elsőnek, amelyet akkorra megtanultam élvezni. Természetesen egy művészi festmény vagy szobor is megtermékenyítheti a gondolkodásunkat. A különbség akkor válik nyilvánvalóvá, ha nagy mennyiségben áraszt el bennünket a hangi és a képi információ: a párhuzamosan érkező hangingerek elől előbb-utóbb elmenekülünk, míg a gyors képi váltások magukhoz láncolnak, lekötnek.
Az elemek hierarchiája
Az érzékszervi befogadás módjainak eltérő jellegzetességeire a védikus bölcseletben találunk magyarázatot. A védikus írások szerint az anyagi világ öt durva- és öt finomfizikai elemből áll. A durva elemek – megnyilvánulásuk sorrendjében – a következők: éter, levegő, tűz, víz és föld. Minden durva elemnek megfelel egy finom elem, illetve egy érzékelés. Az éternek a hang és a hallás, a levegőnek az érintés és a tapintás, a tűznek a szín és a forma, illetve a látás, a víznek az íz és az ízlelés, a földnek pedig az illat és a szaglás. E felsorolásból is kitűnik, hogy a legfinomabb érzékelés a hallás, erre épül a többi.
A hallástól való eltávolodást úgy is fel lehet fogni, mint egy alacsonyabb érzékelési szint felé való elmozdulást. Nyilvánvaló, hogy – ideális esetben – mind az öt érzékszervünk által információhoz jutunk, de nem mindegy, hogy az információáramlás során mely érzékszervünké a meghatározó szerep.
Hanggal teremteni
Említettük, hogy a hallás aktivizálja az elmét. A szó erejével akár teremteni vagy rombolni is lehet. Ma már mosolygunk azon, hogy a középkorban szigorúan büntették, ha valaki káromolta Istent vagy átkozta embertársát. A vizuális társadalom kialakulásával a beszéd erejének megítélése is megváltozott. Már nem érezzük a szavak erejét. Egy-egy kellemetlen kifejezés esetleg megzavar, de egyre kevésbé botránkozunk meg rajta. És már szinte alig vannak társadalmi eszközeink arra, hogy visszaszorítsuk őket.
A szó teremtő ereje nem csak költői metafora. A szentírások a világ teremtését az isteni eredetű hang megnyilvánulásától számítják. „Kezdetben volt az Ige” – írja a Biblia. A Śrīmad Bhāgavatam részletesen leírja, hogy univerzumunk teremtője, az Úr Brahma hogyan kapott utasítást a teremtésre az Istenség Legfelsőbb Személyisége, az Úr Kṛṣṇa fuvolájának hangján keresztül.
A szó erejét mi is ki tudjuk használni. Ha nem is univerzumok teremtésére, de arra igen, hogy személyes világunkat Istenhez kössük. Erre szolgál a mantra, a szent szöveg, mely megnyugtatja és a helyes útra tereli túlingerelt elménket. A meditálás legjobb eszköze a Szent Név kimondása és hallása. Hunyjuk le hát a szemünket, és kezdjük el a meditációt!
Rādhānātha dāsa
(Megjelent a Vissza Istenhez Magazinban)