Spirituális témákról beszélgetve gyakran kerülök kényelmetlen helyzetbe: mondanivalómat kénytelen vagyok körülírni, a tömör fogalmazás nehézségbe ütközik. Ennek a problémának biztosan nagyrészt az az oka, hogy nem vagyok kellően tájékozott a spirituális kérdésekben, de az is szerepet játszik, hogy édes magyar anyanyelvünk cserben hagy, amikor az örök lélek kerül szóba.
A „lélek” szó ugyanis a magyarban több mindent jelent. Az 1972-ben kiadott Magyar Értelmező Kéziszótár szerint (többek között) a „lélek” szó a következőket jelenti: 1) Az emberben az életnek és a személyiségnek a testtől független (anyagtalan) létezőként képzelt hordozója; 2) Az emlékezés, képzelet, értelem stb. folyamatainak összefüggő egésze, az ember belső valósága; 3) tulajdonságokkal rendelkező ember (pl. jólélek); személy (pl. 300 lelkes kistelepülés) 4) Vminek éltető eleme, legfontosabb tagja, része (mai példa: az új autómodell lelke a 150 lóerős V elrendezésű hathengeres turbófeltöltésű dízelmotor). A jelentések között két fő vonulat tapintható ki. Az egyik: valami állandó, örök, lényegire utaló jelentés; a másik: az ember szellemi, érzelmi, intellektuális megnyilvánulásaival kapcsolatos jelentés. Amint az a szótárakból is kiderül, az első jelentéscsoport vallási fogalomra utal, a második pedig a pszichológia tudományának a vadászterülete. Az a fő kérdés, hogy vajon a „lélek” szó e két jelentéscsoportja ugyanannak a dolognak a különböző aspektusait írja-e le, avagy eltérő lényegű dolgokra utal, és kapcsolatot sugallva zavart, félreértést okoz-e?
A kérdés megválaszolásához megnéztem, hogy más nyelvek hogyan kezelik a kérdést.Az angol nyelvben látszatra könnyebb a helyzet: az örök lélekre, az önvalóra ott a „soul”, avagy a „spirit”, vagy ahogyan Śrīla Prabhupāda számtalan helyen használja, a „spirit soul” kifejezés; míg a lélektani tudomány tárgyára (akármi legyen is az) a „psyche” szót használják. Ha azonban elkezdünk definíciókat keresni a „psyche” szóra, kiderül, hogy a zavarodottság itt sem sokkal enyhébb. A számos definícióból csak párat emelek ki: az Én és a (halhatatlan) lélek közötti híd, a „lélek” vagy elme, az elme, a személy nem-anyagi része, az egyéni élet kiváltó oka stb. Ha a német nyelv kifejezéseit tekintjük, szintén hasonló zavarodottságot tapasztalunk: a „lélek” szóra a szótár a következő szavakat adja: die Seele (ez a halhatatlan lélek), der Geist (szellem, de a Szentlélek szóösszetételben is ez szerepel), Psyche (ezt ugye már ismerjük). Honnan ez a zavarodottság? A választ megtaláljuk a szentírásokban. A Caitanya-caritāmrita 2.20. fejezete leírja, hogyan tanítja Sanātana Gosvāmīt az Caitanya Mahāprabhu az Abszolút Igazság tudományára.
Śrīla Prabhupāda magyarázata szerint Sanātana Gosvāmi valójában brāhmaṇa családból származott, s rendkívül iskolázott és művelt volt. Mégis a földre borult śrī Caitanya Mahāprabhu elõtt, és alázatosan így szólt: „Alacsonyrendű családban születtem, és társaim mind alacsonyrendű emberek. Én magam is elvetemült vagyok, és a leghitványabb mindenki közül. Egész életemet a bűnös materializmus kútjának fenekén töltöttem. Nem tudom, mi a jó nekem és mi a rossz, ennek ellenére az emberek művelt tudósnak tekintenek, és én is annak hiszem magam.” Ezután felteszi az alapvető kérdést: ke amī – Ki vagyok? „Tiszta élőlény vagy¬ – feleli az Úr. – Nem vagy sem a durva anyagi test, sem az elméből és értelemből álló finom test. Valójában lélek vagy, örökké a Legfelsőbb Lélek, Kṛṣṇa szerves része, s így örök szolgája. Kṛṣṇa határenergiájához tartozol. Két világ van: a lelki és az anyagi, s te e két energia között létezel. Az anyagi és a lelki világgal egyaránt kapcsolatban állsz, ezért határenergiának neveznek. Egyidejûleg azonos vagy Kṛṣṇával, és különbözöl Tőle – ilyen kapcsolat fűz Hozzá. Lélek lévén természetedet tekintve azonos vagy az Istenség Legfelsõbb Személyiségével, mivel azonban a léleknek csak rendkívül parányi részét alkotod, különbözöl a Legfelsőbb Lélektől. Ezért helyzeted nem más, mint hogy egy vagy a Legfelsőbb Lélekkel, ugyanakkor különbözöl is Tőle. Ezt a napnak és a napfény apró részecskéinek, illetve a lobogó tűznek és apró szikráinak a példája szemlélteti.” (Caitanya-caritāmrita, Madhya-līla 20. fejezet 109. vers, magyarázat)
A fentiek szerint a halhatatlan lélek, az önvaló minőségileg azonos a Legfelsőbbel, vagyis eredeti helyzete szerint sat (örök), cit (tudással teljes) és ānanda (a lelki boldogság állapotában van). Amikor azonban kapcsolatba kerül az anyagi energiával, ezek a tulajdonságai befedődnek. Létrejön a megtestesült élőlény, melynek anyagi teste az Úr nyolc elemben megnyilvánuló alsóbbrendű energiájából áll. A Bhagavad-gītāban (7. fejezet 4. vers) Kṛṣṇa ezt így sorolja fel: „Föld, víz, tűz, levegő, éter, elme, értelem és hamis ego – e nyolc együtt képezi az Én különálló anyagi energiáimat.” A Kṛṣṇa alsóbbrendi energiájával való kapcsolat hatására alakul ki a hamis ego, azaz a lélek – tévesen – a testtel azonosítja magát. Ez vezet a zavarodottságra, ama a nyelvekben is visszatükröződik. Mit is vizsgál tehát a pszichológia valójában? Kṛṣṇa mondja a Bhagavad-gītā harmadik fejezetében, hogy a hamis ego által megtévesztett szellemi lélek önmagát hiszi a tettek végrehajtójának, pedig valójában az anyagi természet végzi azokat. Amikor tehát a pszichológus úgynevezett „lelki” jelenségeket vizsgál, valójában az elméből, értelemből és a hamis egóból álló, úgynevezett finomfizikai testet vizsgálja, hasonlóan az anatómushoz, aki a durvafizikai testet kutatja. Fontos azonban megértenünk, hogy az anyagi energia hatása alatt álló lélek sohasem veszti el szabad akaratát, noha ennek gyakorlását a konkrét anyagi testforma (pl. növényi vagy állati test) korlátozhatja.
Az Úr indokolatlan kegyéből bármikor kaphat emberi létformát, amelyben felismerheti valódi helyzetét: azt, hogy Kṛṣṇa örök szolgája, és ha ezt szabad akaratából a gyakorlatban is megvalósítja, azaz élete középpontjába helyezi és elkezdi az odaadó szolgálatot, kikerülhet a születés, halál, öregség, betegség körforgásából, s visszanyerheti örök, lelki formáját. Mérő Mátyás
