Az ájurvédikus gyógyászat többezer éves múltra tekint vissza, az indiai szubkontinensen és környező területein élő védikus kultúra hagyatéka. Teológiai értelemben Istentől eredő tudás, amit a Védák szentírásai örökítettek meg számunkra, hogy az embereket egészséghez és tiszta élethez segítse. Maga a kifejezés is erre utal: egy szóösszetétel mely az „áju” azaz “élet” és a „véda” azaz “tudás” szavakból áll össze, szabad fordításban az életről szóló tudás.
A Śrīmad-Bhāgavatam így ír Isten és az orvostudomány kapcsolatáról: „Dhanvantari, az Úr inkarnációja hírnevének megtestesülésével rövid idő alatt meggyógyítja az örökké beteg élőlényeket, s csakis Ő az, akinek a félistenek hosszú életüket köszönhetik. Az Istenség Személyiségét mindezért örökké dicsőítik. Részt kér az áldozatokból, és Ő az, aki megalapozza az orvoslás tudományát az univerzumban.”
Ezt az ájurvédikus tudást évezredek óta tanítványi láncolatokon keresztül sajátították el, mesterről tanítványra örökítve azt. Három kiemelkedő mester írásaira hagyatkozunk a mai napig. Egyikük Suśruta, aki magának az Úr Dhanvantarinak (az Úr 12. inkarnációja) a tanítványaként ránk hagyta a Suśruta-saṁhitāt, ez a mű foglalja össze az Ájurvéda alapjait, de neki köszönhetjük a sebészeti ismereteket is, amelyeket művében teljes részletességgel taglal.
A másik nagy gyógyítónk Charaka, Ātreya tanítványa (akinek szintén Indra adta át tudását, mint Dhanvantarinak), neki leginkább a belgyógyászati tudás fennmaradását köszönhetjük, amelyet a Charaka-samhita című művében részletez.
Harmadjára, de nem utolsó sorban támaszkodhatunk a Vāgbhata-saṁhitāra, két kötete az Aṣṭānga-hṛdayaṁ és az Aṣṭānga-sangraha, rendszerezi az ájurvéda nyolc ágazatát, kialakítva ezzel a maitól nem igazán különböző gyógyászati szakágakat: a belgyógyászatot, a fül-orr-gégészetet, a toxikológiát, a gyermekgyógyászat-nőgyógyászat-szülészetet, a sebészetet, a pszichiátriát, a szaporodástant, valamint az egészségmegőrzés-fiatalítás szakágát.
Az utolsó talán váratlan, hiszen itt Nyugaton a fiatalítást nem igazán tartják gyógyászati szakágnak, de a többinél láthatjuk, hogy nem igazán változtak napjainkig. Külön szépsége a rendszernek, hogy a nőgyógyászatot nem választja külön a gyermekgyógyászattól vagy a szülészettől. Számos elgondolkodtató szempontra hívja fel a figyelmet, igazolja, hogy miért kell egyben kezelni.
Mindezt nem csak a fizikai testre érti, maga az „āyu” azaz „élet” szó magában foglalja annak négy alapelvét, a lélek (ātma), az elme (manas), az érzékszervek (indriya) és a test (śarīra) kölcsönös és elválaszthatatlan kapcsolatát. Vagy ahogy mifelénk mondják, ép testben ép lélek! Ezek kölcsönhatását sokszor megtapasztaljuk, ha gyászolunk, ha bánatosak vagyunk, könnyebben válunk beteggé, míg ha átjár bennünket az életkedv, az életerő, akkor az immunrendszerünk is jobban teljesít. Azok, akik a fizikai testüket tartják elsődlegesnek az egészségmegőrzésben, éppúgy eltávolodnak a harmóniától, mint akik a lelki fejlődésükre koncentrálva elhanyagolják fizikai testüket. Mindkettő félreértés. Testünk, elménk, érzékeink és lelkünk tisztaságát, egészségét egyszerre kellene szem előtt tartanunk, ez az ájurvéda elsődleges ajánlásai közé tartozik.
„Nem szabad helytelenül azt gondolnunk, hogy a teljes lemondás magában foglalja az olyan kötelességek feladását, amelyek a test és az elme számára szükségszerűek.” (Śrīla Bhaktivinoda Ṭhākura)
Az ájurvéda alapjait megismerve nem csak testi-lelki egészségünkért tehetünk többet, jobban, de az önismereti utakon járóknak is komoly segítség, nem beszélve a spirituális utunk sikeréről. Śrīla Prabhupāda így beszélt erről: „Tulajdonképpen a lelki tudat egészségben tartja a testet. Ahogy a lélek a testben van, a tudat is ott van, bár lehet, hogy szennyezett, de ahogy a lélek elhagyja a testet, a test azonnal bomlani kezd. A test lebomlását a lélek akadályozza meg. Tehát, ha lelki tudatban fejletté válunk, akkor nincs szó testi betegségek okozta szenvedésről.” (Beszélgetés tanítványokkal, 1975 február 14. Mexico City)
Károlyi Bánki Viktória