A Śrīmad-Bhāgavatam Tízedik énekében olvashatunk Kṛṣṇáról és vṛndāvanai örök társairól. Kṛṣṇa összes társa és bhaktája közül Vraja leányait tartják a legkiemelkedőbbnek. Ezek a fiatal tehénpásztorlányok, a gopīk imádkoztak a Govardhana-hegyhez. Dicsőítették a hegyet, és hari-dāsa-varyaḥ-nak nevezték. A hari az Úr Harit, Kṛṣṇát jelenti, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, a dāsa jelentése „szolga”, a varyaḥ pedig „a legjobb”. Vagyis az Úr Hari legjobb szolgájaként dicsőítették a Govardhana-hegyet. A Govardhanáról úgy tartják, hogy Maga Kṛṣṇa, és ez valóban így is van. Egész életét annak szentelte, hogy az Urat szolgálja, aki a barlangjaiban menedékre lelt, vizéből ivott, gyümölcseit és gyökereit ette. Mindent megadott az Úrnak és bhaktáinak, amire szükségük lehetett. A vers különösen kiemeli, hogy „az Úrnak és bhaktáinak”:
hantāyam adrir abalā hari-dasa-varyo
yad rāma-kṛṣṇa-carana-sparaśa-pramodaḥ
mānaṁ tanoti saha-go-gaṇayos tayor yat
pānīya-sūyavasa-kandara-kandamūlaiḥ
„Minden bhakta közül a Govardhana-hegy a legkiválóbb! Ó, barátnőim! Ő gondoskodik mindenről, amire Kṛṣṇának, Balarāmának, a borjaiknak és teheneiknek valamint a tehénpásztorfiúknak szükségük van: ivóvízről, zsenge fűről, barlangokról, zöldségekről, gyümölcsről és virágokról. Így fejezi ki tiszteletét az Úrnak, s határtalan boldogság sugárzik róla, hiszen Kṛṣṇa és Balarāma megérintették lótuszlábukkal.” (SB 10.21.18)
A Govardhana-hegy érti annak a titkát, hogy az Úrnak igazából az okoz nagyobb örömet, ha az Ő bhaktáit szolgáljuk, és nem az, ha csak Őt egyedül. Ezért a Govardhana-hegy hari-dāsa-varyaḥ.
A gopīk azért dicsőítették a Govardhana-hegyet, mert ha hozzá fordulunk, minden lelki vágyunk teljesül. Bhaktaként mindegyikünknek az a lelki vágya, hogy szolgáljuk az Urat, de hogyan lehetne beteljesíteni ezt a vágyat? Természetesen ott vannak a lelki gyakorlataink: énekeljük a szent nevet, tanulmányozzuk a védikus szentírásokat, együtt vagyunk a bhaktákkal, imádjuk a mūrtikat, látogatjuk a templomokat és a szent helyeket. De emögött a vers mögött az a gondolat rejlik (hari-dāsa-varyaḥ), hogy a nagy lelkek kegyéből a vágyaink teljesülhetnek. A nagy lelkek közül pedig a Govardhana a legjobb. Tehát ha a Govardhana-hegyhez fordulunk, be fogja teljesíteni azt a vágyunkat, hogy szolgálni akarjuk Kṛṣṇát.
A Govardhana-hegy ezért nagyon fontos a bhakták számára. Ha az a feltett szándékunk, hogy Kṛṣṇát szolgáljuk, a Govardhana-hegy teljesíteni tudja ezt a vágyat. A hegyen áll egy Harideva nevű murti, a Manasi-gangā közelében. Ha elkezdjük a Govardhana-parikramát, azt Harideva darśanájával kezdjük. A gopīk azt mondják, hogy a kegy, amit hari-dāsától kaphatunk, még nagyobb, mint az, amit Haridevától. Ezért annak ürügyén, hogy Haridevát mennek imádni, valójában azért mentek oda, hogy hari-dāsa-varyaḥ, a Govardhana-hegy kegyét kapják meg.
Ilyen értelemben Govardhana olyan, mint Caitanya Mahāprabhu. A védikus írások (a Śrīmad-Bhāgavatam és mások) szerint Śrī Caitanya Mahāprabhu Maga Kṛṣṇa. De mivel egy bhakta – sőt, a legnagyobb bhakta, Śrīmati Rādhārāṇī – hangulatában jelent meg, az Úr Caitanya még Kṛṣṇánál is hajlamosabb a kegyét adni. A bhaktája hangulatában kegyesebb, mint amikor Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége hangulatában van. Ugyanez vonatkozik a Govardhana-hegyre is. Néhány ācāryánk úgy kommentálta, hogy ezek a gopīk által elmondott versek – különösen a „hari-dāsa-varyaḥ” vers – igazából Śrīmati Rādhārāṇī szájából hangzottak el. Az egész teremtés dicsőíti Śrīmati Rādhārāṇīt, mint Kṛṣṇa legjobb szolgáját, Ő pedig a Govardhana-hegyet dicsőíti Kṛṣṇa legjobb szolgájaként. Így transzcendentális versengés jön létre a bhakták között, hogy ki tudja jobban dicsőíteni a másikat, mivel a bhakták természetüknél fogva alázatosak, és örömüket lelik abban, ha az Urat és bhaktáikat dicsőíthetik. És az Úr elégedettebb, ha valaki a bhaktáit dicsőíti, mint ha Őt magát.
(Girirāja Swami)
Amikor Śrī Caitanya Mahāprabhu Vṛndāvanába ment, és először megpillantotta a Govardhana-hegy egyik kövét, eksztatikus könnyeket ontott, megölelte, és felkiáltott: „Ez nem különbözik Kṛṣṇa testétől!” Madhāvendra Purī, a param-guruja, egyszer parikramán vett részt a Govardhana-hegy körül, és felfedezte ezen a helyen Śrī Nāthjīt. Rūpa Goswāmīnak, Sanātana Goswāmīnak, Jīva Goswāmīnak és Gopāla Baṭṭa Goswāmīnak is volt bhajan-kutirja a Rādhā-kundánál, a Govardhana-hegy lábánál.
Később, amikor az Úr Caitanya Purīban tartózkodott, egy sannyāsī adott neki egy kis kavicsot, egy Govardhana-śīlát. Az Úr Caitanya számára ez a kavics értékesebb volt, mint bármi más a teremtésben. Mindig a nyakában hordta. Néha a fejére helyezte. Néha a szíve fölött hordta, és a Govardhana-śīlát állandóan benedvesítették az Úr Caitanya szeretetének könnyei. Látván Raghunātha dāsa Goswāmī szeretetének páratlan áldozatát, az Úr Caitanya odaajándékozta neki ezt a kis Govardhana-śīlát, és még bhogáról és felajánlásokról is gondoskodott, hogy segítsen neki az imádatban. Raghunātha dāsa Goswāmī élete nagy részét a Govardhana-hegy lábánál élte le.
Bhaktivinoda Ṭhākurának, Bhaktisiddhanta Sarasvatī Ṭhākurának és Viṣvanātha Cakravartī Ṭhākurának is volt ima-helye a Govardhana-hegynél. Śrīla Prabhupāda pedig a Govardhana közelében lévő Rādhā-kundánál kapta meg Bhaktisiddhanta Sarasvatī Ṭhākura utasítását, hogy nyomtasson és osszon könyveket.
Miért ennyire fontos Girirāja? A Śrīmad-Bhāgavatam Tizedik énekében szereplő leírás a Govardhana-pūjáról mélységes és hatalmas. Csak kísérletet tehetünk arra, hogy akár egyetlen cseppnyit is leírjunk ebből a jelentőségteljes óceánból. Nanda Mahārāja Kartik hónapban a hagyománynak megfelelően nagyszabású imádatot készült bemutatni Indrának. Amikor Kṛṣṇa ezt látta, meggyőzte Nanda Mahārāját: ”Erre semmi szükség. Azért imádni Indrát, mert ő adja az esőt? Igazából az óceánra is hullik az eső. És ott ki imádja Indrát? Ha jó tetteket hajtasz végre, jó karmád lesz, és akkor az eső is megjön magától, Indra nélkül is. Igazából a teheneken, a brāhmaṇákon és a Govardhana-hegyen függünk. Fogjuk hát ezeket az imádati kellékeket, amiket Indrának készítettél ki, és imádjuk a teheneket, a brāhmaṇákat és a Govardhana-hegyet!”
Ez roppant merész kijelentés volt. Kṛṣṇa porrá zúzta a Nanda Mahārāja ősei által gyakorolt hagyományokat. Nanda Mahārāja elmagyarázta, hogy ez az imádati szertartás minden évben ebben az időpontban zajlik, az idők kezdete óta. Nanda Mahārāja és a vraja-vāsīk számára Indra nemcsak valami homályosan elképzelt személy, aki vagy létezik, vagy nem. Indra a félistenek királya. Ez az az időszak, amikor Indra lejön a Földre, és megmutatja magát. Ismerték őt, megértették, és tisztában voltak a hatalmával.
Kṛṣṇa mélységes meghódolást követelt. A Bhagavad-gītában arra utasította Arjunát, hogy vegyen részt a csatában, akkor is, ha szerettei és rokonai állnak vele szemben. Az egész Bhagavad-gītának az volt a célja, hogy meggyőzze Arjunát, hogy legyen hite Kṛṣṇában – sarva-dharmān parityajya mām ekaṁ śaranam vraja. „Hagyj fel a vallás minden változatával, s hódolj meg egyedül Énelőttem!” Kṛṣṇa most ugyanerre kéri Nanda Mahārāját. Meg kell értenünk, hogy a vraja-vāsīk tisztában voltak vele, milyen hatalommal bír Indra. Láttuk Indiában, mekkorák egy cunami hullámai, és Indra milliónyi ilyen hullámot tud kelteni egy szempillantás alatt. Tízmillió Katrina-hurrikánt tud teremteni egy másodperc alatt. Indra hatalmas. Így aztán Nanda Mahārāja megértette, hogy nemcsak az ő élete forog veszélyben Indra dühe miatt, hanem az egész családjáé és mindenki másé is. Arjunától eltérően nekik nem voltak fegyvereik, amikkel harcolhatnak. De mivel tiszta szeretetet és hitet tápláltak Kṛṣṇa iránt, elfogadták, amit kért. Ebben megnyilvánult minden vallás legbensőbb lényege. Saṁsiddhir hari-toṣaṇam. Lelki életünkben mindennek a célja egyszerűen az, hogy örömet szerezzünk Istennek. Ha Kṛṣṇa elégedett, az életünk tökéletessé válik. Ha végrehajtunk minden rituálét, megóvjuk minden hagyományunkat, ha óriási lemondásokat vállalunk és áldozatokat mutatunk be, hogy megnyerjük az egész világot, de Kṛṣṇának nem szereztünk örömet, śrama eva hi kevalam, akkor csak az időnket vesztegettük. Nanda Mahārāja és a vraja-vāsīk hajlandóak voltak bármilyen kockázatot vállalni, csak hogy elégedetté tegyék Kṛṣṇát, pedig nem is tudták róla, hogy ő Isten. Egyszerűen csak szerették Őt. És nem volt bennük semmi félelem. „Kit érdekel Indra? Örömöt szerzünk Kṛṣṇának, ennek a kis hétéves tehénpásztorfiúnak.”
Így aztán fogták mindazt, amit Indra imádatához készítettek elő, és Kṛṣṇa irányítása alatt mindent a Govardhana-hegyhez vittek. Óriási hegyeket halmoztak fel bhogából (annakuta), többszáz-féle fogást nagy mennyiségben, ahogy Kṛṣṇa utasította őket. A brāhmaṇák yajñákat mutattak be és mantrákat kántáltak, a zenészek énekeltek és a hangszereiken játszottak, minden vraja–vāsī végtelen örömmel ünnepelt. Hogy miért? Mert az ő boldogságuk Kṛṣṇának is boldogságot okozott. A vraja-vāsīk csak azért akartak boldogok lenni, mert Kṛṣṇának örömet okoz, ha a bhaktáit boldognak látja. Amikor Rādhā-Giridhāri elé járulunk, táncolnunk kell és énekelni, és boldogan hallgatni a hari-kathát, mert ha mi boldogok vagyunk, amiért Kṛṣṇáról hallunk, akkor Kṛṣṇa is boldog. Ez minden törekvésünk lényege – egyszerűen csak örömöt szerezni Istennek.
Miután megtörtént a felajánlás, a kis Kṛṣṇa ott álldogált a gopák és a gopīk között, aztán megnyilvánította, hogy Ő a Govardhana-hegy. Addig soha nem látott formába terjesztette ki magát. Hatalmas lett, gigantikus karokkal. Megnyilvánította Govardhana-formáját, csak hogy megmutassa a világnak, hogy Ő nem különbözik tőle. A kis Kṛṣṇa felnézett Önmagának erre a formájára, és így szólt: „Ó, nézzétek! Mivel Girirāja annyira örömét lelte az odaadásotokban, most megszemélyesült formában jelent meg, csak hogy el tudja fogadni a felajánlásaitokat, és hogy beteljesítse minden vágyunkat.” Aztán ez a hatalmas Girirāja forma két karjával magába tömte a prasādam-hegyeket. Aztán még többet kért. „Aniyora!” „Hozzatok még!” Kṛṣṇa Maga meghajolt Govardhana előtt, és minden vraja-vāsī követte a példáját.
Ezután Kṛṣṇa irányításával minden tehén és borjú, a brāhmaṇák, a gopák és gopīk parikramán vettek részt – a történelemben először körbejárták a Govardhana-hegyet. Micsoda boldog ünnep volt! Mindenki határtalanul élvezte. Ez alól csak egyetlen személy volt kivételével: Indra.
Kṛṣṇa végtelenül kegyes. Indra bhakta. Nem démon, mint Pūtanā, Agāsura vagy Keśi. Indra egy bhakta, akit egy igen komoly szolgálattal bízott meg az Úr. Olvashatunk is róla a Śrīmad-Bhāgavatamban és a Śrī Bṛhad-bhāgavatāmṛtában, hogy amikor Indra áldozatot mutat be, az Úr Nārāyāna személyesen eljön és megnyilvánítja magát, hogy elfogadja a felajánlásokat. Mi ilyet soha nem látunk. Sok áldozatot mutatunk be, de ha ezt Indra teszi, akkor nemcsak tudni lehet, hogy az Úr Nārāyāna eljön, de fizikailag is megjelenik Garuda hátán, hogy elfogadja a felajánlást. Indra hatalmas személyiség. Ám van valami, amit Kṛṣṇa nem néz el egy bhaktának: a hamis büszkeséget. A kegyét mutatja ki bhaktája iránt, amikor bármilyen eszközzel is, de szétzúzza ezt a büszkeséget. Eltávolítja a büszkeség rákos daganatát a bhakta szívéből, mert ez a kór a rákos sejtekhez hasonlóan képes terjedni és elpusztítani minden odaadó képességünket.
Indra rettenetes haragra gerjedt. Kṛṣṇa több történetben is Indrát használja fel arra, hogy megtanítsa nekünk ezt a fontos elvet. Indra Svargaloka, a mennyei bolygók királya. Gyönyörű trónuson ül. Hatalmas gazdagsággal, óriási hatalommal és hírnévvel rendelkezik. Ha ennek a legkisebb töredéke is megvan bennünk, máris hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy jobbak vagyunk másoknál, és ha ezt gondoljuk, azzal sértést, aparādhát követünk el. Ha senki nem törődik veled különösebben, akkor ha mondanak is valami sértőt, nem fáj annyira. De minél több mindent birtokolsz, annál fájdalmasabb tud lenni az ilyesmi. Ilyen az ego természete. Ez Indra esetében is ugyanígy volt: „Évszázadok óta minden évben bemutatták nekem ezt az áldozatot, és ebben az évben pusztán egy fecsegő hétéves kisfiú logikájától meggyőzve elveszik tőlem az imádatot, és egy hegynek adják! Egy hegynek! Micsoda sértés!” – dühöngött Indra.
Ezért aztán úgy döntött, egész Vṛndāvanát elpusztítja, minden lakójával egyetemben, és összehívta a Sāṁvartaka felhőket.
Hatalmas fekete fellegek kezdtek gyülekezni minden irányból. Kitört a mennydörgés és a villámlás, majd zuhogni kezdett az eső. A vraja-vāsīk tudták, mi történt: megsértették Indrát. Hogy is tudnának vele szembeszállni? Mind Kṛṣṇához siettek. A tehénpásztorok maguk előtt terelték a teheneket, és ezt mondták: „Nézd, a teheneink szenvednek. Te Govinda vagy, Te megvédelmezed a teheneket, és minket is. Kérünk, védelmezz meg!” Kṛṣṇa mosolyogva otthagyta az otthonát, és könnyedén felemelte az egész Govardhana-hegyet, mint ahogy egy gyerek emel fel egy gombát. Mi ugyan nem eszünk gombát, de néha felemelünk egyet. A bal keze kisujjával tartotta a hegyet. Śrī Śrī Rādhā-Giridhāri kī jaya! Tréfálkozva így kiáltott: „Jöjjetek mind, és nézzétek! A Govardhana-hegyet annyira elégedetté tette az imádatotok, hogy most ernyővé változott, hogy megvédjen benneteket Indrától. Gyertek, és hozzatok magatokkal mindent, ami kedves nektek, az összes jószágotokat, és húzódjatok ide a völgybe a Govardhana-hegy alá!” Mindenki oda is sereglett a hegy védelmébe.
Amikor Kṛṣṇa felemelte a Govardhana-hegyet, az mennydörgő hangot adott, amit minden irányban hallani lehetett. Ahogy felemelte Girirāját, óriási göröngyök és kövek hullottak le róla, és körben védőfalat alkottak, így nemcsak felülről védett az eső ellen, de oldalról sem tudott betörni a víz. Kṛṣṇa felemelte a Govardhana-hegyet, a Sāṁvartaka felhők pedig dühöngeni kezdtek. Nem is eső volt ez, hanem valami más. A Śrīmad-Bhāgavatam leírja, hogy az esőcseppek olyan erővel záporoztak, hogy egybefüggő folyót alkottak, amely a gátakat is áttörő erővel zuhogott a Govardhana-hegyre. Śrīla Prabhupāda elmagyarázza, hogy olyan volt, mintha szilárd oszlopokká állt volna össze az eső. Az egész égboltot beborították a cikázó villámok, zengett a mennydörgés, és micsoda szél tombolt! Mintha a legnagyobb tornádó erejét megszoroznák sok ezerrel. De Kṛṣṇa csak állt ott mosolyogva, a kisujján tartva a Govardhana-hegyet.
A vraja-vāsīk mélységes hálájukat fejezték ki Indrának, amiért a legcsodálatosabb darśanában részesítette őket. És itt nem volt szünet, az oltár függönyei soha nem húzódtak össze. Minden vágyuk beteljesült. Kṛṣṇa többnyire az éjszakát a gopīk társaságában töltötte, akiknek aztán egész nap el kellett szenvedniük az elkülönülés fájdalmait. A nap folyamán Kṛṣṇa a teheneivel volt, de éjszakára el kellett válniuk Tőle. Nanda, Yaśoda és az idősebbek vele lehettek reggel és este, de az idő többi részében elkülönülést éreztek. De itt, a Govardhana-hegy alá bújva folyamatosan a legédesebb, eksztatikus szeretetben viszonozhattak Kṛṣṇával. A brāhmaṇák azzal szolgálták Kṛṣṇát, hogy mantrákat énekeltek a védelmében, Ő pedig viszonzott velük. A gopák tréfákat meséltek, hogy bátorítsák, és játékosan évődtek vele. Kṛṣṇa viszonzott velük. A gopīk rápillantottak, rámosolyogtak, és folyamatosan felajánlották Neki a szerelmüket, és az Úr viszonzott mindegyikükkel – így elérték életük tökéletességét. Amikor látták, hogy Kṛṣṇa remeg, a tehénpásztorok botokkal támasztották meg a hegyet. És Kṛṣṇa mindegyikükre rámosolygott. A Govardhana-līlā az az időszak, amikor Kṛṣṇa a legcsodálatosabb módon kielégítette minden hívét. Isten ilyen nagy. A transzcendentális eksztázis ünnepe volt ez.
Napok teltek el. Egy ponton, miközben a bal kezével tartotta a hegyet, Kṛṣṇa a jobb kezével megfogta a fuvoláját, az ajkához emelte, és egy gyönyörű dalt kezdett el játszani. Madhumaṅgala, a brāhmaṇa fiú nagyon megrémült. Odakiáltott Kṛṣṇának: „Most ne a fuvoládon játssz, mert láttuk már, mi történik, ha fuvolázol. Ha Govardhana meghallja a fuvolád szavát, annyira elmerülhet a transzcendentális boldogságban, hogy leeshet a kisujjadról, és mindannyiunkat agyonnyom! Láttuk már, milyen hatalma van a fuvoládnak. A köveket folyékonnyá tudja változtatni, a vizet kővé. Ha a Govardhana-hegy megolvad az eksztázistól, mind megfulladunk! Ne játssz hát a fuvoládon!” Egy másik tehénpásztorfiú így szólt: „Nem, nem! Nem ismered Govardhanát. Ő nagyon összeszedett és józan személy. Tud uralkodni magán.”
Yaśodamayī Kṛṣṇa iránt érzett szeretetében aggodalmaskodott: „Annyi óra eltelt már, és nem is ettél közben. És a kisujjad… Zsenge tested olyan puha, mint a vaj. Hogy tudod tartani ezt a nagy hegyet úgy, hogy ne érezz fájdalmat?” Yaśodamayī sírva könyörgött a Govardhana-hegyhez: „Kérlek, a lemondásaimért, az imádatért, mindenért, amit előző életeimben tettem, cserébe csak egy áldást adj, Govardhana! Kérlek, ne okozz fájdalmat a fiamnak, Gopalának.” Madhumaṅgala ezt mondta: „Yaśodamayī, miért aggódsz? A brahma-tejasnak, brāhmiṇikus erőmnek köszönhetően felhatalmazom Kṛṣṇát, hogy tartani tudja a hegyet. Nincs miért aggodalmaskodnod!”
Így tehát a Govardhana-hegy alatt csodálatos érzések és kapcsolódások születtek. A tehénpásztorok ezt gondolták: „Kṛṣṇának Madhumaṅgala áldása miatt van ilyen ereje”. A gopīk ezt gondolták: „Rādhārāṇī rávetette a pillantását Kṛṣṇára, és ezzel felhatalmazta.” Kṛṣṇa pedig azt mondta Yaśodamayīnak: „Én nem csinálok semmit. Govardhana annyira boldog a felajánlások miatt, amiket neki készítettek, hogy egyszerűen lebeg. Én csak az eszköze vagyok.” – Yaśodamayī azt felelte: „Ha ez igaz, akkor engedd, hogy lebegjen a levegőben a kisujjad nélkül. Akkor hiszek neked.”
Eközben a hegy tetején Indrát elfojthatatlan bosszúság gyötörte. A hét nap alatt a felhőknek és a sok villámlásnak nem volt annyi ereje, hogy akár egy porszemet is megmozdítsanak, vagy egyetlen levelet letépjenek a Govardhana-hegy több száz fájáról.
Végül aztán a Sāṁvartaka felhők annyira kifáradtak, hogy alig maradt bennük élet. Indra is elfáradt. A felhők szétváltak. Az ég kitisztult, és előbújt a nap. Kṛṣṇa még mindig mosolyogott. „Nézzétek, elállt az eső! Szép napsütés van, kellemes és száraz az idő idekint. Mindenki visszatérhet az otthonába.” De senki sem akart elmenni. Egy gyönyörű elv nyilvánult meg itt: ha van hitünk Kṛṣṇában, ha őszintén neki szenteljük magunkat, még ha ennek komoly ára vagy kockázata is van, ha hűségesek vagyunk Kṛṣṇához, akkor az örömet fog szerezni Neki. Kṛṣṇa a legnagyobb krízist is át tudja változtatni valami csodálatossá. Ez a meghódolás.
Amikor Kṛṣṇa kijött a Govardhana-hegy alól, Balarāma jī megölelte, Yaśodamayī az ujját masszírozta, hogy enyhítse a fájdalmat, a gopīk rápillantottak és rámosolyogtak, a barátai tréfálkoztak és táncoltak vele, a brāhmaṇák mantrákat énekeltek neki, a feleségeik ajándékokat hoztak, a szolgák legyezték és vizet hoztak neki, Rohiṇī āratit mutatott be. Csodálatos ünnepség volt. Mindenki eksztatikus volt, egyvalakit kivéve. Ki más lett volna ez a személy, mint Indra?
Óriási vereséget szenvedett. Megrészegült a saját hatalmától és hírnevétől, de most kijózanodott, és rájött, mekkora sértést követett el. A Bhagavad–gītā azt mondja, hogy amikor az érzéktárgyakon elmélkedünk, abból ragaszkodás születik. A ragaszkodásból kéjvágy fakad, a beteljesítetlen kéjvágyból düh. A dühtől illúzióba kerülünk, elveszítjük az emlékezetünket és az intelligenciánkat, és szörnyű dolgokat követünk el. A ragaszkodásai miatt Indra keresztülment mindezeken a fokozatokon. Végül ráébredt: „Soha senki nem követett még el ekkora sértést. Megpróbáltam megölni Istent! Most mit tegyek?” Bṛhaspati ezt mondta neki: „Nem tehetsz semmit, de ha megközelítesz valakit, akit Kṛṣṇa szeret, és az a valaki kér bocsánatot a nevedben, akkor Kṛṣṇa meg fog bocsátani. De ha te járulsz elé… Nagyon nagy bűnt követtél el.”
Így aztán Bṛhaspati utasítását követve Indra elment Surabhihoz, a tehenek anyjához. Ez egy nagyon szép jelenet – próbáljátok meg elképzelni. Itt van a mennyek uralkodója minden királyi fenségében amint tehetetlenül meghajol egy tehén patái előtt, és könyörög: „Ments meg! Kérlek, ments meg!” Surabhi anyát mély együttérzés töltötte el Indra iránt. Azt felelte: „Gyere velem.” Kṛṣṇa elé járultak, és Indra hódolatát ajánlotta, de Kṛṣṇa nem vett róla tudomást. De aztán Surabhi anya, aki gyengéd nő volt és szeretettel teljes, megközelítette Kṛṣṇát, és így szólt: „Indra őszintén megbánta bűneit. Kérlek, bocsáss meg neki.” A kérésnek engedve Kṛṣṇa végül megbocsátott Indrának.
Van egy kis tó a Śrī Girirāja parikrama-útvonalon, amelyet Surabhi-kundának hívnak. Ez a hely személyesíti meg a megbocsátás tulajdonságát. Ez egy egyetemes elv. A keresztények úgy hiszik, hogy nem tudjuk közvetlenül megközelíteni Istent. Ha bűnt követtünk el, a Fián keresztül kell megközelítenünk Őt. A zsidóknál is létezik ugyanez a felfogás. A muzulmánoknál is. És ennek a legteljesebb, leggazdagabb kifejeződését ebben a történetben láthatjuk: nem tudjuk megközelíteni közvetlenül Istent, csak azokon keresztül, akiket az Úr szeret. Vāñchā-kalpatarubhyaś ca kṛpā-sindhubhya eva ca / patitānām pāvanebhyo vaiṣṇavebhyo namo namaḥ. Az Úr bhaktáinak a kegye nélkül nincs remény.
Indra nem megjátszotta magát. A szíve mélyéből megbánást érzett. Ez fájdalmasabb volt számára a halálnál is. Könyörgött a kegyelemért, és mert őszintén megalázkodott, Kṛṣṇa megbocsátott neki. Indra hívta a félisteneket, és együtt csodálatos ünnepséget rendeztek. Indra azt mondta Kṛṣṇának: „Én csak a kis Indra vagyok, de Te vagy legfelsőbb Indra.” Abhiṣekát mutattak be, elhozva az ākāśa-gangāt Airāvata segítségével. A bölcsek, ṛṣik és félistenek megfürdették Kṛṣṇát. Ennek az abhiṣekának a vize hozta létre ezt a tavat. Ezután Indra és a félistenek a „Govinda” nevet adták Kṛṣṇának, mert örömöt okoz a teheneknek, a Földnek és az embereknek, és megvédelmezi őket. Ezt a helyet ma Govinda-kundának nevezik.
Miután távoztak, eljöttek a tehénpásztorfiúk, és meglátták a sok pompás imádati kelléket, amiket a félistenek otthagytak. Szép kis trónust készítettek Kṛṣṇának a Govardhana-hegy köveiből, ráültették Balarāmát, elkezdték bemutatni ugyanazokat a pūjákat és gyönyörű dalokat énekeltek. A félistenek mindent a szentírások útmutatásai szerint végeztek el, az abhiṣekát, az āratit, a pūjāt. Ám a tehénpásztorfiúk csak játszottak. Utánozták a félisteneket, játszottak és tréfálkoztak. Amikor a félistenek lenéztek és látták, hogyan imádják a tehénpásztorfiúk Kṛṣṇát, rá kellett döbbenniük: „A mi Kṛṣṇa iránti szeretetünk ehhez képest semmi.”
(Rādhānātha Swami)
Girirāja Swami és Rādhānātha Swami előadása, 2006 október, San Diego
