Amióta ember az ember, s korszakról korszakra vándorol e világban, árnyékként követi egy különös megnyilatkozási vágy, amit – a belőle származó dolgok összességével együtt – művészetnek nevezett el. Mi a művészet valójában? Mi a szerepe a társadalom, illetve az egyén létében? Egyáltalán, milyen belső késztetés hatására formálódik meg az egyénben (a művészben) vagy egy kollektívában a művészi alkotásra irányuló vágy?
Az ilyen és ehhez hasonló kérdések ősidők óta általános dilemmát okoznak a mindenkori filozófusok, közéleti személyiségek, tudósok, sőt, tulajdonképpen a művészek számára is. Jónéhány definíciót alkottak már a művészet fogalmának meghatározására, átfogó, minden igényt kielégítő tömör válasz azonban nemigen született… Most sem fog…
Egész egyszerűen egy személyes élményt, egy közvetlenül megélt tapasztalatot szeretnék megosztani a tisztelt olvasóval, s a kérdésnek egy olyan vetületére is rá szeretnék mutatni, amely nagy mértékben kitágíthatja a téma vizsgálatának határait.
Nézzük meg hát a megszokotthoz képest egy kicsit másmilyen módon, a művészet anyagi és lelki szemszögből való megközelítésén keresztül a problémát.
Amióta az eszemet tudom, mindig érdekeltek a különféle kreatív, s az emberi psziché nehezen megragadható területeihez kapcsolódó elfoglaltságok. Hosszú éveken keresztül semmi más vágyam nem volt, csak az, hogy rajzoljak, faragjak, fessek: amit csak lehetett, a küszöbtől a függönykarnisig mindent összemázoltam víz- vagy olajfestékkel – a körülöttem élők nagy örömére. Ilyen előzmények után természetesnek tűnik, ha az ember akaratlanul is elkezd érdeklődni „valódi” nagy művészek alkotásai iránt. Majd miután túl van az eszközhasználat határtalan lehetőségeinek csodálatán, illetve a mívesen megalkotott realista vagy szentimentális művek jelentette érzelmi tapasztalatokon, egyre inkább elmerülhet a megfoghatatlanabb témákat feszegető törekvések mohó vizsgálatában. Ha ezt egy kissé megfűszerezi némi filozófiai kutatómunkával, hamarosan fajsúlyos kérdésekkel találja szemben magát… Mint például: „mi az emberi élet értelme?”; vagy: „mi az a tökéletes és gigantikus harmónia, amely egyben tartja és működteti az univerzumot?”; de nem utolsósorban: „végül is mi a művészet, ha ilyen szellemi területekre képes kalauzolni az embert?”
Velem is pontosan ez történt. Mire észbekaphattam volna – és bár alig telt el „pár” év az első papírhajóm körülményes meghajtogatása óta (amikor úgy négyéves lehettem) –, máris a nyakamon ültek, minden valóságos súlyukkal együtt ezek a dilemmák. Idővel azonban meg kellett állapítanom, hogy – a materialista tudományokhoz hasonlóan – az anyagi művészetek legfelső létrafokai is csupán egyre újabb kérdéseket pedzegetnek, s nemhogy egy mindent átfogó, de még egy nagyobb témakört felölelő válasz lehetősége sem sejlik fel bennük. Eközben persze minden erőmet latba vetve próbáltam magam is vászonra vinni, illetve más formában bemutatni a lehetséges „megfejtéseket”. Azonban hamar rá kellett jönnöm: rossz helyen dörömbölök, sőt, valójában még egy árva kaput sem találtam. Szép lassan az életemmé vált a klasszikus kérdés: „hogyan lehet szavakba önteni, milyen is a kék szín?” Ráadásul ez hatványozottan igaz, ha az ember szembesül azzal, hogy vak.
Valószínűleg ez a felismerés alakított ki bennem egy olyan égető hiányérzetet, melyre végül a védikus irodalommal való találkozás nyújtott megoldást. Kérdéseimre sorra választ kaptam, ahogy betekintést nyertem a védikus kultúrába és filozófiába, amit Śrīla Prabhupāda közvetített a nyugati civilizációban élő emberek számára.
Ahogy figyelmemet mindinkább Prabhupāda és a Bhagavad-gītā tanításai felé fordítottam, eszmélkedésemben egyre nagyobb mértékben kezdtek teret nyerni a mélyebb összefüggésekre is fényt derítő információk s a mind szélesebb horizontokat átölelő válaszok. Majd ahogy e válaszokat a gyakorlatban is próbáltam megvalósítani, szép lassan a művészet esszenciáját illetően is egy újfajta megközelítés és látásmód kezdett megfogalmazódni bennem…
Bizonyos ideje úgy látom, hogy a lelki élet (melyben az ember felismeri eredeti kapcsolatát Istennel) maga a művészet. Miről is van itt szó? Az anyagi felfogás területeiről származó művészi – képzőművészeti, zenei, irodalmi stb. – alkotások, amelyek olykor a legmagasabb szintű felvetéseket fogalmazzák meg, vagyis a létezés bonyolult kérdéseire próbálnak feleletet adni, csak bizonyos területeit súrolják az adott problémáknak, válaszaik tehát nem általános érvényűek. Röviden fogalmazva, nem lehet általuk megismerni az Igazságot. A művészetnek ez nem is feladata! – mondhatnánk. Egy kis türelemre inteném azonban (mély alázattal) az olvasót – a következő bekezdések ezt is tisztázzák majd.
A fentiekből tehát azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az anyagi felfogású művészetek vagy magasröptű elmélkedésre és fontos kérdések megválaszolására (spekulációra), vagy céltalan meditálásra, vagy pedig érzékeik öncélú kielégítésére késztetik az emberek többségét. Śrīla Prabhupāda leírja, hogy az átmeneti élvezet, melyet a művészet, a kultúra, a költészet anyagi témáiból meríthetünk, olyan csupán, mint egyetlen csepp víz: az ilyen témák parányi mértékben rendelkeznek ugyan a transzcendentális boldogság minőségével, de az anyagi természet kötőerői hatják át őket. Ezért sem együttesen, sem külön-külön nem képesek kielégíteni a sivataghoz hasonló elme roppant szükségleteit.
Az anyagi művészet és tudomány művelőit Śrīla Prabhupāda a mayāya-pahṛta-jñānaḥ kifejezéssel jellemzi, s az elnevezést a következőképpen fejti ki a Bhagavad-gītā 7.15 verséhez fűzött magyarázatában:
„Ez olyan embereket jelöl, akiknek magasfokú képzettségét elpusztította az illuzórikus anyagi energia. Többnyire nagyon műveltek, híres filozófusok, költők, írók, tudósok stb., ám az illuzórikus energia félrevezeti őket, mert nem engedelmeskednek az Istenség Legfelsőbb Személyiségének.”
Ezzel szemben a lelki életben az ember általános művészi megnyilvánulásai nem egy élesen elválasztható, különálló műfajt képviselnek, hanem szorosan hozzátartoznak a filozófiához, s szervesen kacsolódnak a lelki életet gyakorlók mindennapjaihoz, perceihez – minden egyes megélt pillanatához. A lelki művészet üzenete és gyakorlata minden egyes emberhez szól, s mindenki számára hozzáférhető. Röviden: általa ismerhető meg az Igazság.
Érett filozófiát rejtő versei, melyek csodálatos dallamokkal ötvözve felnyitják a szemünket, éledező emlékként idézik fel bennünk a valóság színeit, hangulatait, mély üzenetét.
Śrīla Prabhupāda a Bhagavad-gītāban azt is elmondja, hogy mi a jellemző a valódi művészetre. Az Istenről szóló tudáshoz kell vezetnie, mint ahogy a filozófiának, a pszichológiának és a többi tudománynak is. Ezek művelésével az emberi társadalom elérheti az élet tökéletességét, s ez a tökéletesség a Legfelsőbb Lény, Isten megismerésében tetőzik.
Ha a tudomány és a művészetek fejlődését az Úr szolgálatába állítjuk, az egész folyamat abszolúttá válik, s akkor megtapasztalhatjuk a transzcendentális boldogságot, amely a mulandó anyagi létből a lelki lét örökkévalóságába emel bennünket.
Kowalsky
Megjelent a Vissza Istenhez Magazinban
