Sokan, sokféle módon értelmezik a zene kialakulásának módját és idejét, mondhatni a most élő népek kíváncsiságához igazodó eredetkutatásoknak megfelelően. Persze kutatásra már jóval korábban is biztatták tanítványaikat a népzenekutatók és zenetörténészek, ahogyan például Vargyas Lajos népzenekutató is fogalmazatott egyik előadásán 1999-ben: „Ha van módja, utazzon! Menjen! Ha most lennék fiatal, mennék. A tudás alapja a tény. Adat, adat és adat. Várom az eredményeit!”
No de, hol is kellene kezdeni ezt a kutatást?
A magyarság ázsiai ősiségét és keleti eredetű tudásunkat hovatovább egyre több külföldi (kínai, német, angol) kutatás igazolja, jóval megelőzve a szerény támogatással megindult hazaiakat. Népünk antropológiai származását kutató tudósaink szintén ázsiai eredetet igazolnak, akiknek inkább nem soroljuk fel itt a neveit, mert akkor kilométer hosszúságúra nyúlna ez a cikk. Megérkeztünk tehát Ázsiába… de itt hol kutathatunk tovább? Hisz a gyűjtés területe hatalmas – a Kaukázus, Kína, Mongólia, Tibet, Kasmír…
2010 novemberében magam is zenekutatói körútra indultam Indiába. Akkoriban a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskolán hallgattam vaiṣṇava teológiát, s eltökélt szándékom volt, hogy zenepedagógusként valami kevéssel hozzájáruljak a fent említettek alátámasztásához. A korábbi gyűjtésekre és tapasztalatokra támaszkodva a magyar népzene két-három hangból álló gyermekdalait vettem kutatási alapul, mivel ezek némelyike a szövegtöredékek és a játékos előadásmód alapján is bizonyítják az ősi gyökereket.
Az útvonalat a māyāpuri gurukula akkori vezetőjének útmutatása alapján szerveztük, s a finanszírozást önerőből, magunk oldottuk meg. A repülőgép Csennaiban tett le minket, s másnap kora reggel már a kedves Vijaya Shiva tampuraművész otthonában készíthettünk autentikus tāla-hangfelvételeket (a tāla egy ritmikailag kötött zenei kompozíció). Legnagyobb meglepetésemre „a mester” édesanyja is otthon tanított, s meginvitált az énekórájára az épp jelen lévő növendékeivel. A karnátikus zene alapja mind a mai napig az emberi énekhang, ezért első alkalommal is meglepő volt számomra az a hangképzési gyakorlat, amellyel a tamilok énekelni tanítják a gyermekeiket. Ez az énekléstechnika egyfajta hangfolytonosságra vagyis hangköznélküliségre nevel, mivel a karnátikus zenében pontos vagy abszolút hangmagasságok nem léteznek. Hálás voltam, hogy ezt élőben is megtapasztalhattam – főleg, hogy a szakdolgozatom is az énekelt zene hangzó gyökereit, valamint szakrális és profán tartalmát volt hivatott feltárni.
India klasszikus zenéjének két főáramlata van – a KARNÁTIKUS és a HINDUSZTÁNI. A „klasszikus” szó itt a legősibbet jelenti, vagyis mindkét áramlat ahhoz a földrajzi területhez kapcsolódik, amelyen kialakult. A karnátikus zenét a félsziget déli területein, míg a hindusztáni zenét az északi, a keleti és a központi régiókban hallhatjuk. A díszítés nélküli alapdallam általában három hang körül mozog, melynek díszítő hangjai két tengelyen mozdulnak el az alaphang és a negyedik vagy az ötödik fok felé. A három hangból álló vázdallam a rāga, melyet bizonyos hangközökkel vagy mikrohangközökkel feldíszítve vagy épp kizárva adnak elő.
A karnátikus kifejezésmód egyfajta szolgálatot, keretet ad az emberi élet minden mozzanatához. A zene belső tartalmát a napszak, a hely és a mondanivaló határozza meg, melyek a védikus szentírásokon nyugszanak. Indiaszerte a legelterjedtebb és legkedveltebb klasszikus dalciklus a Gīta-govinda, amely Śrī Kṛṣṇa és Śrīmatī Rādhārāṇī szerelmét meséli el. A szenttörténetek legtökéletesebbre fejlesztett zenei formáját pedig szintén Tamil Naduban és Keralában hallgathatjuk. Vijaya Shiva muzikális családja órák alatt sokat tanított nekem hagyományról, technikáról és kifejezésmódról, melyek fényében az előadók mind szabadnak tűnnek. A valóságban azonban ezek a zseniális emberek rendkívül szabályozottak és fegyelmezettek – mégis szeretetteljesek. Zenei fesztiváljaik elsősorban az Isteni Párhoz szólnak, s ezt pontosan úgy fogadja el tőlük a közönségük, mint a felajánlott mahā-prasāda maradékait: áhítattal és szeretettel.
Tamil Naduból tettünk egy kirándulást Tirupati Balajī csodálatos mūrtijához, majd Purība indultunk, hogy Caitanya Mahāprabhu nyomdokain haladva apró kuṭīrákban, szent helyeken éneklő pujārīkat és más híveket hallgathassunk. Az ISKCON-templomok zenei repertoárja, (bhajanák, kīrtanák) mindenhol Śrīla Prabhupāda hagyományaira, vagyis az ősi vaiṣṇava rítusokra támaszkodik. Ő pedig a hindusztáni zenei sodrást követte, hisz családja és gyermekkora is Kalkuttához kötötte.
Purīból a dzsungelbe érkeztünk, egy vályogházakból álló picurka faluba, Gadeigiribe. A falu kellős közepén egy hatalmas ISKCON-templom áll, melyben a falu minden lakója akár életvitelszerűen is együtt élhetne, s ez az áradások idején néhányszor már be is következett. Odaérkezésünkkor a falu apraja-nagyja épp legöregebb lakójának 101. születésnapját ünnepelte. Az ünnep autentikus zenei előadásokat jelentett, így bőven volt alkalmunk egy kicsi és zárt közösség zenei emlékeiből meríteni.
A kutatás és a folyamatos utazás, jegyzetelés, a hang- és videófelvételek készítése egy hónapon keresztül tartott, s mérhetetlen mennyiségű anyag gyűlt gyössze. A történet természetesen folytatódott, és ma is tovább folyik olyan elszánt utazókkal, akik e terület kutatását további generációknak adják tovább – éppen úgy, ahogy a hagyományainkat, örök emberi értékeinket adjuk tovább akár idehaza, akár a világ bármely táján.
Cāru-candra Devī Dāsī