Az alábbi írás a Nagy-Britanniában élő Kripamoya das tollából származik, aki 40 éve a Kṛṣṇa-tudat missziójának aktív prédikátora.
„Az elmúlt hetekben a figyelem középpontjába került az ’istenkáromlás’ fogalma. Régi szó, amit ma már nem is nagyon használunk, legfeljebb ha arra utalunk, hogy a nem-keresztény vallások hogyan sértődnek meg a karikatúrákon. Nem volt ez mindig így: régen ezt nagyon komolyan vettük.
Időnként megfordulok az oxfordi Indológiai Központban, ahonnan pár lépésre van az a hely, ahol 1556. március 21-én nyilvánosan megégették Thomas Crammer Canterbury érseket. Rettenetesen kínos halált halt, mert vallási elképzelései nem illettek bele az akkori vezetők elképzeléseibe.
A Kṛṣṇa-tudatos mozgalom tagjai valóban szerencsések, hogy az istenkáromlás már nem halálbüntetéssel fenyegetett, főbenjáró bűn Nagy-Britanniában. Ha az lenne, valamennyiünket már régen megégették volna.
Persze ez nem azt jelenti, hogy könnyű dolgunk van. Nagyon könnyen lemérhetjük a saját kultúránk toleranciáját, ha egy távoli ország vallási gondolatait átplántáljuk hazai környezetbe, ráadásul, ha hozzá még furcsán is öltözködünk és felhívjuk magunkra a figyelmet azzal, hogy az utcán énekelünk.
Emlékszem, amikor először kértek fel, hogy vezessem a kīrtant. Tizenhét éves voltam akkor, nemrégen borotváltam le a hajamat és büszkén feszítettem a brahmacārīk (tanuló szerzetesek) sáfrányszín öltözetében. A Portobello Road-on vonultunk (piac), szombat délután, és nagyon örömmel vettem a megbízatást, hogy doboljak és énekeljek, és vezessem a menetet az utca két oldalán sorakozó standok között, ahol vásárlók és turisták hömpölyögtek (lásd a képet).
Meg kell mondanom, nem mindenki osztozott a lelkesedésemben. Nem kellett sokat várni, hamarosan egy frissen lecsapott cafatos csirkefej landolt az arcomon. A hentes, aki dobta, jóízűen nevetett hozzá, és begyűjtötte a barátai gratulációit a jó célzásért. Folytattam az éneklést, csak egy pillanatra álltam meg, hogy letöröljem magamról a vért.
Mindez jó felvezetés volt ahhoz, amilyen elbánásban ezután volt részem. Az elkövetkező években a sértegetések és lövedékek széles választékával ismerkedhettem meg: nyálkás köpet, kelbimbó, más dobálható zöldségek, sörösdobozok (néha a nagylelkű dobó még hagyott is benne), üres üvegek, földgöröngyök fűcsomóval, vizelettel teli poharak, nagy kövek, sőt, még tűzijáték-rakéták is!
Ugyebár nem mindenki szereti a vallást, de még ha szeretik is, azt szeretik, amit ismernek, nem egy külföldi márkájút. Pláne, ha az, mint a krisnásoké, annyira furcsa: füstölők, virágok, ’tamburinok’ és kékszínű istenek, akik már nem is nézhetnének ki idegenebbnek. Következésképpen, ha másért nem is, a teológiai álláspontjuk kifejezéseképpen sokan dobnak valamit, és az nem mindig rózsaszirom.
Sok rendőr is azzal fejezi ki filozófiai preferenciáját, hogy őrizetbe vesz bennünket az éneklés miatt, általában az 1863-as országút eltorlaszolását tiltó törvény ürügyén. Akkor, a hetvenes években nem volt annyira gyengéd és lágy a bánásmódjuk. Ami az Istenről szóló könyvek eladását illeti, már nem számolom, hányszor tartóztattak le és kaszliztak be egy cellába egy darab szürke (használt) pokróc társaságában.
De Kṛṣṇa bhaktájának (hívének) türelmesnek kell lennie. Mint az Úr Caitanya Mahāprabhu követőinek, nagyszerű példaképünk van az Úr Nityānanda személyében, aki még azt is zokszó nélkül tűrte, amikor egy zsivány úgy vágott hozzá egy borosedényt a homlokához, hogy kiserkedt a vére. Türelem, megbocsátás és eltökéltség: ezek azok a tulajdonságok, amelyek illenek az Úr üzenete postásához.
Mi van akkor, ha a szidalmakat nem a postásra, hanem magára Istenre zúdítják? Egykoron, amikor még volt hit abban, hogy ez után is van élet, és határozott feltételezés volt a mennyről és a pokolról, Isten szidalmazását istenkáromlásnak nevezték. Természetesen abban az esetben, ha a helyben elterjedt istenképet szidalmaztad. Ha körülötted senki sem hitt abban az Istenben, akiben te, akkor a te istenképed szidása nekik nem volt istenkáromlás, hanem a te istenképed maga volt az istenkáromlás. Ezért érdemes volt meggondolni, hogy vádoljunk-e valakit istenkáromlással, nehogy ellenünk fordítsák a vádat. Jó bonyolult volt az egész.
De itt a kérdés: rajzolhat-e valaki olyan képet, mondjuk karikatúrát Kṛṣnáról, ami istenkáromlás lenne? Vajon a Kṛṣṇa-hívők megsértődhetnek annyira, hogy valamiféle megtorlást keressenek? Nem állítom, hogy soha, de igen kétséges, mert éppen Kṛṣṇa lényege, hogy bármilyen ellenségeskedéssel maga el tud bánni. Mielőtt elintézte volna, százszor megbocsátotta Śiśupāla sértegetéseit, és még így is voltaképpen bensőséges tréfa volt. Kṛṣṇa ugyan a Mindenható Isten, de Ő a Legfelsőbb Együttérző és a Végső Megbocsátó is. Azok a bhakták (hívők), akik Rá emlékeznek, nem jönnek ki a sodrukból Helyette.
Persze, kivétel erősíti a szabályt. Nemrégiben az Aerosmith nevű amerikai rockegyüttes megjelentette tizenkettedik albumát, Kilenc Élet címmel. A borító tervezője egy Bhaktivedanta Book Trust tulajdonát képező szent képet használt fel, amin Kṛṣṇa a sokfejű Kālīya kígyó fejein táncol; az Úr gyönyörű arca helyére egy macskafejet illesztett. A Kṛṣṇa-hívők kissé feldühödtek ezen a képlopáson és önkényes manipuláción, és – az USÁ-ban lévén – beperelték őket, és szép összeget kaptak az egyezségből. Így kell fájdalommentesen lekezelni az istenkáromlást (és a szerzői jogsértést).
Az 1960-as évek óta, amikor megjelentek Kṛṣṇa hívei a köztudatban, a mozgalomról alkotott kép jelentősen átalakult, legalábbis Európában. Megvádoltak már minket mindennel, kezdve azzal, hogy boszorkányok gyülekezete vagyunk (Weekend magazine) egészen addig, hogy tudatkontrolláló szekta (The Sun). Amint kezdtem, sosem volt könnyű. Szükség volt a kitartásra, a türelemre és egy csomó magyarázásra, hogy elfogadjanak, sőt, megszeressenek minket, mint Nagy-Britannia tarka lelki tájának részét.
Azoknak, akik olyan életmódot és hitrendszert akarnak meghonosítani, amely kulturális szempontból idegen Nagy-Britanniában, a következőket tanácsolom: légy türelmes, rengeteg türelemre lesz szükséged. Ne várd, hogy mindenki szeretni fog, örülj, ha lesznek páran, akiknek tetszik az üzeneted. Ne sértődj meg, ha nem értenek meg, sőt, ha szidnak téged vagy Istenedet. Gondolj csak arra, hogy bármikor ráhagyhatod, hogy Ő rendezze le és Neki nincs szüksége arra, hogy helyette haragudj. Azzal vonzzad az embereket Istenedhez, hogy megmutatod, milyen boldoggá tesz Ő téged. Ha nem vagy boldog, az attól lehet, hogy valamit nem jól csinálsz. Végezetül pedig emlékezz arra, hogy csak egyetlenegy Teremtő és Végső Forrás van, mindennek az Eredete. Nincs értelme veszekedni a nevén, hiszen annyi van Neki.”
Az eredeti cikk itt olvasható: https://deshika.wordpress.com/2015/01/15/hare-krishna-and-blasphemy/