Reményteli, derűs tavaszi délután volt. Látszólag céltalanul lődörgött az indiai kisváros szívében. De valójában nagyon is élt, és tudta mit csinál. Élvezte, ahogyan a vele szemben elhaladó helyiek pillantásában keresheti az életük drámaian megismételhetetlen szépségét. Figyelte az indiai utcán oly nyíltan kibontakozó mindennapi élet bensőséges jeleneteit, és próbálta átérezni a hangulatot. Azt az egzotikus fűszerként a teljes atmoszférát átitató különös derűt, ami a mosolyok tisztaságában, a beszélgetések hanghordozásban, a távolba révedő pillantásokban, és a felszabadult nevetésekben is ott rejtőzött. Pont, mint a boldogság kék madara, melyet soha nem látunk, de mindig ott dalol hívogatóan a távolban…
Ilyen hangulatban fordult be egy kisebb sikátorba, ahol a kékre festett falakon ismeretlen isteni jeleneteket ábrázoló, meseszerűen színes falfestmények mélyítették tovább a csodálatát. A sikátor végén, jobbra egy, a délutáni nap megnyugtató fényben fürdő kis teret talált. Ott a szemeit mágnesként vonzotta egy kis fűszerbolt, melyet gondos kezek varázsoltak vonzóvá. Látszott, hogy egy egész élet munkája, reményei és tudása honol a bolt minden szegletében. De még inkább megfogta a szeme előtt kibontakozó jelenet.
A fűszerbolt bejáratánál állt. Szemben vele, a bolt polcai előtt egy középkorú férfi figyelte nagy mosollyal az errefelé nem túl megszokott nyugati vásárló minden rezdülését. Balra fordulva a bolt ablakán át egy belső udvarra látott, ahol egy szintén középkorú hölgy próbált egy játékba merülő kisfiút vacsorához tessékelni. A boltos mellett egy kis szobára nyílott az ajtó. Ott egy öregúr olvasott elmélyülten. Valami különös aura vette körül, és az arca szinte gyermekein tiszta örömöt sugárzott, ahogyan belemerült a könyv olvasásába. És egyáltalán olyan béke és harmónia hatotta át a jelenetet, hogy úgy érezte, most már nem csak a fejében kell építgetnie a képzeletbeli megfejtést, hanem itt az idő, és a végére kell járni, hogy mi van az egész mögött.
A szobában olvasó öregúrhoz fordult udvariasan, hogy nem zavarja-e. Az idős bácsi örömmel fogadta kérdését, és minden figyelmével a vendég felé fordult. “Mi az, amit olvas?” – kérdezte a bácsitól. “A Rāmāyaṇát olvasom, és éppen ott tartok, hogy a majomsereg Dél-lndia partjairól próbál hidat építeni Śrī Laṅkāra, hogy Rāma király elrabolt feleségét, Sītā devīt visszahozzák.” Ezután nagyvonalakban elmesélte a fejezet történetét.
A főhősünk elméjébe égett az egész jelenet és tapasztalás. Egész életére. Nem tudta megfejteni, de a mély nyugalmat árasztó hangulat, amit ott átélt, többször is visszaköszönt a legváratlanabb helyzetekben a későbbi élete során. Olyannyira, hogy 30 évvel később, mikor már idős emberként újra Indiába utazott, nem hagyta nyugodni a kíváncsiság, és újra elment a kisvárosba, hogy megkeresse a kis fűszer boltot.
Ahogyan odaért, megdöbbenve látta, hogy megállt az idő: A bolt ugyanúgy nézett ki, ugyanaz a szeretet és gondoskodás köszönt vissza minden szegletből, mint régen. De ami a legmegdöbbentőbb volt: Ugyanazt a jelenetet látta. A középkorú férfi mosolyogva állt a pultnál, az udvaron a kisfiú rakoncátlanul szaladgált és sikongatott, ahogyan az anyukája próbálta elkapni. A kis szobában pedig ugyanaz az öregúr, ugyanazzal az angyali békével az arcán üldögélt, miközben egy könyvet olvasott.
Nem hitt a szemének és nem értette, hogyan lehetséges mindez. Megkérdezte a bácsit, hogy mit olvas? “A Rāmāyaṇának azt a fejezetét, mikor a majmok hidat építenek…” Ekkorra már teljesen úgy érezte, hogy megzakkant. De hát valóságos volt, amit látott, nem káprázott a szeme. Meg is kérdezte az idős bácsit, hogy miért olvassa még mindig ugyanazt a fejezetet? Az öregúr nem értette kérdést. Ekkor a hősünk elmondta, hogy mi történt itt 30 éve. Az idős úr fölnevetett. “A kisfiú, akit akkor láttál az udvaron, most ott áll melletted a pultban. Az ő kisfia és felesége hangja tölti be most az udvart. Aki akkor a pultban állt, az én vagyok. Az öregúr, akit akkor láttál könyvet olvasni ugyanitt, az én édesapám volt. Ő azóta már nincs közöttünk. Én visszavonultam, és csak a lelki életnek élek, és olvasom a Rāmāyaṇát.”
Hősünk ekkor döbbent rá, hogy mi volt az egész, amit Indiában érzett, ami olyan erőssé, derűssé és vonzóvá tette ezt a nemzetet, és ami örökre az elméjébe égette az egykori tapasztalását. A nemzet nagysága a kultúrában rejlik. Abban a kincsben, amit a Rāmāyaṇa, Mahābhārata és más ősi eposzok, és szentírások hordoznak. Az indiai kultúra alapját a Rāmáról, Kṛṣnáról: Istenről szóló elbeszélések jelentik. A kultúra akkor tudja megőrizni a belőle áradó tisztaságot, derűt és erőt, ha ezekben a csodás elbeszélésekben gyökerezik. Márpedig India hagyományos kultúrájának ez a legfőbb alapja. Ez biztosítja az emberek életének békéjét, és elméjük elmélyült tisztaságát. Megértette, hogy az örökké változó nyugati világgal szemben, ahol vészesen veszik ki a valódi kultúra, és ahol ugyanazt újra és újra olvasni végtelenül unalmas, itt Istenről szól az elbeszélés, és Isten neveit ismétlik egyre növekvő szeretettel. Így nincs unalom, csak folyamatos elmélyülés Isten tulajdonságaiban: az örökkévalóság fényében, a bölcsesség végtelenségében, és az isteni boldogság végtelen óceánjában.
A fejezet, amit “véletlenül” akkor olvasott az apa és fia, szintén jelentőségteljes, hiszen még inkább megmutatja a kultúra alapját: Hogy hogyan építettek a majmok hidat Indiából Śrī Laṅkāra?
Rāma király, miután a gonosz Rāvana elrabolta a feleségét, Hanumānnal, a majmok vezérével és egy majom sereggel Śrī Laṅkā felé indult, ahol Rāvana fogva tartotta a palotájában Szita devīt. Mikor a sereg az óceán partjára ért, Rāma azt kérte a csapat “mérnökétől” Nilātól, hogy építsenek egy hidat, hiszen máshogyan nem fog tudni átkelni a sereg Laṅkāra.
A sereg nem értette, hogyan fog ez megtörténni, hiszen az óceán rendkívül mély, a távolság pedig hatalmas. De Nilānak teljes hite volt Rāmában, és el is mondta megoldást. “Írjátok a kövekre Rāma nevét, és a kövek, mely Rāma nevével vannak ellátva, nem fognak elsüllyedni.” Lebegni fognak a vízen, és a sereg átkelhet a lebegő hídon Śrī Laṅkāra. A majmok így is tettek, és csodák csodájára a kövek fennmaradtak a vízen.
Rāma, aki Isten, de itt eljátszotta a korlátok közé szorított emberi szerepet, este titokban az óceánhoz ment, és azt gondolta, hogy ezt megpróbálja ő is, hiszen ha ilyen nagy hatalma van a nevének, akkor ha ő maga tesz köveket az óceánra, azoknak még inkább fönn kell maradniuk. Nem így történt. A kövek mind elsüllyedtek. Gyorsan körbenézett, hogy látta, e valaki mindezt. Hanumān, a majmok vezére állt mosolyogva mellette.
Hanumān derűsen elmondta neki, hogy Rāma Isten, neki nem ez a dolga, ő az embereket jött felszabadítani. Az embereknek (+majmoknak) pedig az Ő neveit kell énekelni, róla kell beszélni, mert bennünket a bűn nehezéke húz a mélybe. Azonban ha Isten neveit énekeljük, Isten tetteiről beszélünk, és hallunk, akkor az fokozatosan eltünteti a bűnök súlyát, felszabadítja az elmét, és elhozza a valódi boldogságot.
Az Isten csodás tetteiről szóló elbeszélések, az érintőkőhöz hasonlatos neveinek éneklése, és az Istenhez vezető útról szóló tudás az indiai kultúra szépségének, és erejének a legfőbb bázisa. A mai világ erői mindent megtesznek, hogy rombolják a magasabb, értékes kultúrákat, és valami értéktelen és pusztító világszemléletet hozzanak helyette. És néha úgy tűnik, hogy nyerésre is állnak. De feladni soha nem szabad, hiszen egy magból is újra nőhet akár egy egész erdő is…
Acyutānanda Dāsa