A Mahābhārata című ősi indiai eposzban egy nagyon szép történetet találunk a táplálásról és arról, hogy kötelességünket mindig abban a tudatban kell elvégezni, hogy Kṛṣṇa áll mögöttünk. Amikor a Pāṇḍava hercegek, akik a trón jogos örökösei lettek volna, kiszorultak az erdőbe, mert a zsarnok unokatestvérük, Duryodhana már az összes létező módon megpróbálta őket ellehetetleníteni a birodalom területén, akkor a szentek, bölcsek és miniszterek rendszeresen kilátogattak hozzájuk az erdőbe és inkább ott múlatták az idejüket, Hastināpura mesterien formált folyosói és termei helyett.
Draupadī, a Panadavak felesege nagyon igyekezett kiszolgálni a vendégek igényeit, de az erdőben lényegesen limitáltak voltak a lehetőségei. Látva kétségbeesését, Yudhiṣṭira, aki a Pāṇḍavák legidősebje volt, Sūrya Bhagavānhoz, a Napistenhez imádkozott megoldásért. Suryadeva egy csodálatos edényt, egy valódi bőségszarut adott a Pāṇḍava hercegnek és így Draupadīnak, az Akṣaya Pātrát, amelyből sohasem fogyott ki az étel. Minden nap tele volt rizzsel és ízletes zöldségekkel, egészen a nap végéig, vagyis amíg Draupadī, a ház asszonya is meg nem vacsorázott.
A furmányos Duryodhan és tanácsadója Śakuni egy alkalommal azt eszelték ki unokatestvéreik ellen, hogy a különleges képeségekkel rendelkező, de igen hirtelen haragú bölcset, Durvāsā Munit és tanítványait is elküldik a Pāṇḍava hercegekhez, ráadásul az este folyamán, amikor már nem lesz mivel illendően megvendégelniük a brāhmaṇákat. Draupadī a vendégek késői érkezése miatt teljesen kétségbeesett, félt, hogy szégyenben maradnak és magukra haragítják a szenteket. Az Úr Krṣṇához kezdett imádkozni, Aki azon nyomban megjelent előtte, ám nem kis meglepetést okozott az ház úrnőjének, és ő Maga is éhes volt és azonnal enni kért. Draupadī aggódva szaladt csodálatos edényéért, mivel tudta, hogy mindössze egyetlen szem rizs és egy kis darab zöldség maradt már csak az alján. Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége, kedvesen elfogadta a sajátos felajánlást, mivel Draupadī a lehetőségeihez mérten a legjobban végezte kötelességét és tökéletesen elégedetté vált. Mivel ő az univerzumban minden teremtett élőlény forrása, Durvāsā Muni és tanítványai is azonnal nehéznek és jóllakottnak érezték magukat, és esti fürdőzésük után már nem folyamodtak vacsoráért.
A történet tanulsága szerint, ha kötelességünket a lehető legjobb tudásunk szerint végezzük, akkor azzal biztosan elégedetté tesszük az Urat. Ha egy helyzetben úgy érezzük, hogy valamire már nem vagyunk képesek, nem szabad elfelejtenünk, hogy nem csak a saját erőnkből oldhatjuk meg a helyzetet, ne képzeljük magunkat irányítónak. Az őszinte és mélyen törekvő bhakta mögött mindig ott van Kṛṣṇa Személye és ereje.
Draupadīt, a kiapadhatatlan agyagedény nyomán Annapūrṇának is nevezik, azaz az ételek és a táplálás végtelen forrásának. Indiában úgy gondolják, még ha csak egyetlen szem rizs is marad az edény alján, azt nem szabad a szemétbe dobnunk, hanem legalább a földnek, a hangyáknak, bogaraknak vagy erdei vadállatoknak kell adnunk. Az étel ugyanis a Legfelsőbb szimbolikus megnyilvánulása. A felajánlott ételeket pedig nem megesszük, hanem valójában megtiszteljük. Kṛṣṇa végtelen kegyéből a bhakták a végtelen forrásai a gondoskodásnak – az Ételt az Életért program pl. ezt hivatott bemutatni. Küldetése egybecseng az ősi védikus szokással, hogy minden vendéget és minden éhes embert is Kṛṣṇa képviselőjének tekintünk és megetetjük. Sőt, Indiában, amikor ebéd- vagy vacsoraidőben megjelenik a háznál egy tehén, egy majom, vagy egy madár, akkor a ház asszonya őket is megvendégeli.