A Vissza Istenhez magazinból
Szerző: Satyarāja Dāsa
Vajon a Krisna-tudat többistenhit? A pañcopāsanā megértése világos választ ad, s egyben segít megérteni valamennyi vallást.
Első felületes pillantásra a vaiṣṇavizmus sokistenhitnek tűnhet, annyiféle istenség lakja a védikus panteont. Ha azonban egy kicsit megkaparjuk a felszínt, kiderül, hogy ez az úgynevezett politeizmus nem az, aminek látszik.
Az egyistenhit fogalmát, azaz azt, hogy egy Isten létezik, általában az úgynevezett Ábrahámi vallásokkal (judaizmus, kereszténység, iszlám) kapcsolják össze, bár máshol is találkozhatunk vele. Az első dolog tehát, hogy leszögezzük, hogy az egyistenhit elterjedtebb, mint ahogyan általában vélik.
Mivel az egyistenhitet a bibliai vallásokkal kapcsolják össze, sokszor úgy tekintik, hogy szükségképpen ellentétben áll a panteisztikus és politeisztikus (sokisten hívő) álláspontokkal. Ám ez nem ilyen egyszerű. Valójában az egyistenhit átfedésben van az indiai monizmussal, azaz azzal a felfogással, hogy bizonyos értelemben minden Isten. Ráadásul a megszokott monoteisztikus vallások is néha tartalmaznak utalást Isten többességére. Például bizonyos keresztény csoportok Istent, mint Szentháromságot látják, három örök Személyt: ezek az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Ily módon mind a panteizmus, mind a politeizmus néha összeszövődik a monoteizmussal.
Azoknak, akik szeretnék megérteni az efféle magasabb valóságot, sokszor ajánlják, hogy meditáljanak a következő aforizmán: „Az Igazság egy, ám a bölcsek különbözőképpen hivatkoznak Rá.” (Ṛg Veda 1.164.46)
Ez a vers, amely a világ egyik legrégebbi vallási szövegeiben található, célzás a Krisna-tudat rejtélyességére és sokféleségére. Mivel az „egyre és sokra” fókuszál, átfedésben van a monoteizmus és politeizmus gondolatvilágaival, tehát foglalkoznunk kell vele a jelen témánk tárgyalásakor. Ezt a verset közvetlenül megelőzően a Ṛg Veda dicsőíti az istenségek egzotikus panteonját, majd ezután közli velünk, hogy Isten, avagy az Igazság végső soron egy, bár sokféleképpen ismerik. Mit jelentsen ez? Rendben van, egy monoteista istenfogalomra utal, de még mire? És mi köze van a sok istenséget és istennőt ismerő vaiṣṇavizmushoz?
Ismeretes, hogy az indiai vallások követői sok istenségben hisznek – Brahmāban, Viṣṇuban, Sivában, az Istennőben stb. – és emiatt a hagyomány miatt általában úgy tekintik őket, hogy sokisten hívők. Ugyanakkor elfogadják, hogy egy legfelsőbb Isten van, akit Bhagavānként (legfenségesebbként), Paramātmāként (Felsőlélekként legfelsőbb irányítóként) stb. ismernek. A Krisna-tudat filozófiája elismeri, hogy Isten egy, de hozzáteszi, hogy ugyanakkor sok is. Isten megszámlálhatatlan formában és alakban fedi fel Magát, és ki is terjed alacsonyabb rendű istenségekben, sőt az érzékelhető egész világban.
Az isteni megnyilvánulások eme hierarchikus sora, a lelki differenciálódás és egység sokszor nem kap figyelmet a nyugati tudományban (sőt a mai hinduizmusban sem), ahol általában azt tanítják, hogy mindezek a megnyilvánulások azonosak és valahogyan összeállnak egy magasabb valósággá.
Amikor a nyugati születésű emberek szembe találják magukat a Krisna-tudattal, sőt a hinduizmussal, a sok „istenséggel”, elméjük általában azonosítja azt a világszerte fellelhető nem-ábrahámi vallások politeizmusával. Innen nézve az egyetlen Istenség Legfelsőbb Személyének gondolata nagyon messze áll és szinte lehetetlennek látszik az összeegyeztetés. A legtöbben ugyanis nem tudják, hogy a világ különböző vallási hagyományait szépen be lehet sorolni a pañcopāsanā, azaz az öt különböző istenség-típus imádatának kategóriáiba. Ezek az istenségek Durgā, Sūrya, Gaṇeśa, Siva és Viṣṇu. Ez az öt istenségtípus képviseli az összes többit, melyeknek száma milliókban mérhető. Tanulmányunk további részében ezzel a hierarchikus kategorizálással fogunk foglalkozni.
Öt alapistenség
A pañcopāsanā öt alapistenségére és sok változatára háromféleképpen tekinthetünk. Először is, mint egyetlen abszolút valóság különböző arculataira, amelyek segítenek a világegyetem igazgatásában. Másodjára, mint akik ebben a szolgálatban a kozmikus feladatokat elkülönült lényekként látják el. Harmadszor pedig a vallásgyakorlat különböző kategóriáinak képviselőiként, amelyek a már hivatkozott lelki megértés különböző szintjeit jelentik.
Ezt a harmadik, kevésbé ismert perspektívát ismerte fel Śrīla Bhaktivinoda Thākura (1838–1914),1 a nagy 19. századi vaiṣṇava reformer. Nagyon tanulságos az ő álláspontja az indiai politeizmussal és azzal kapcsolatban, hogy ez hogyan viszonyul az általunk jobban ismert szokványos monoteista hagyományokhoz.
Śrīla Bhaktivinoda szerint a lelki, avagy a Brahman utáni kutatás a śakta-dharma (azaz az energia) egy formája, mivel elismeri, hogy a természet isteni. A śakta számára “a világ több, mint amit szemünkkel látunk.” Az Anyatermészet élettel teli és alapvetően lelki. Legalapvetőbb formájában a śakta-dharma a természet, azaz a prakritī imádatából áll, de tovább fejlődhet, mint az Indiában emberemlékezet óta létező Durgā imádat kifinomultabb formái irányában. Mégis ez a lelki megértés kezdetleges formája, aminek gyakorlói sokszor még mindig esznek húst és más alacsonyrendű anyagi tevékenységeket végeznek. Kezdet, a lelki tudat hajnala.
Śrīla Bhaktivinoda így ír: “A saktizmus gyakorlatai alkalmasak arra, hogy az ember első transzcendentális törekvéseit felébresszék. Azok, akik még mindig az érzéki fejlődésben merülnek el és nem érdeklődnek az Abszolút Igazság után, a śakta életmód révén közelebb kerülhetnek az élet legmagasabb céljához.”
Amkor az ember lelki hajlamai érettebbek lesznek, felismeri, hogy mindannak a középpontjában, amit látunk, érzünk, ízlelünk, érintünk, szagolunk, hő van. A Nap (Sūrya) ad nekünk életet és táplál bennünket melegével és fényével. Emésztésünk is egyfajta tűz, ami testünknek energiát ad, lehetővé téve a világban végzett tevékenységünket. Ez a saura-dharma. Bhaktivinoda Thākura szerint: “amikor az Isten tudat megerősödik, következik az a felismerés, hogy az anyagi világ minden tevékenységéhez szükséges egy elsődleges energia, és ezzel az illető egy második szintre lép, amelyen imádja minden hő forrását, a Napot (Sūryadeva).”
Aztán az illető rájön, hogy ez az energia bármennyire is nagyszerű, még mindig evilági erő, amit az anyagi világ hoz létre és tart fenn. Bhaktivinoda Thākura ezt a magasabb megértést gaṇapatya-dharmának nevezi, amelyben az illető megérti, hogy a magasabb lelki valósághoz a kulcsot az élőlények adják. Ezen a szinten jön a felismerés, hogy a lelkes élőlények fontosabbak, mint egy elvont energia, és ekkor az imádat középpontjába Gaṇeśa és más természeti teremtmények kerülnek. Az efféle megvalósítás sokszor a humanizmus első csírájaként jelenik meg.
Ez is tovább fejlődik azonban, és az illető megérti, hogy valamennyi élőlény létformájának csúcsa az emberi. Amint Śrīla Bhaktivinoda írja: “A negyedik stádium az, amikor a tisztán emberi tudatosságot Siva formájában imádja – śaiva-dharma.” Ezen a szinten a törekvő egy felhatalmazott személyiséget keres, egy emberszerű istenséget, amelyikkel azonosulni tud. Itt jelenik meg a gondolat, hogy kívánatos lenne eggyé válni egy ilyen isteni megtestesüléssel, és itt a lelkiség az egységesség felismeréséből áll – azaz abból, hogy az illető úgy látja, hogy minden létezővel és a Legfelsőbbel egy. Ily módon a śaiva-dharma nem-teista lelkiséget proponál, sőt a humanizmust javított kiadásban, a monizmusra fókuszálva, de határozott lelki alátámasztással. Ilyenformán a śaiva-dharma szintű lelkiség bepillantást enged az isteni valódi természetébe.
De még ennél is van magasabb valóság. Śrīla Bhaktivinoda felfedi a lelki kutatás csúcsát: “Az ötödik szintre érve az egyéni tudatmorzsa a – jīva (a lélek) – a Legfelsőbb Tudat Személyisége szolgálatába áll. Ez a szint a vaiṣṇava-dharma, avagy vaiṣṇavizmus.”
A továbbiakban kijelenti, hogy a világ valamennyi jelentős vallása eme öt kategória valamelyikébe besorolható, és valójában erről szól a pañcopāsanā, avagy a különféle „hindu istenségek” imádata.
Példák a világ minden tájáról
A panteizmus, a sámánizmus, az új-pogányság, a Gaia-imádat, a sintoizmus, a Durgā-imádat, a Föld-vallás és a legtöbb népi vallásosság a śakta-dharma kategóriájába tartozik, mivel ezek a hagyományok lényegében az istenit ismerik fel a természetben.
A napvallás, azaz a saura-dharma igen népszerű volt sok ősi kultúrában Indiától Egyiptomig, sőt ma is jelen van. A Nappal azonosított legősibb istenségek Sūrya, Wadjet, Sekhmet, Hathor, Bast, Bat, és Menhit. A mexikói aztékok és egyes afrikai törzsek híressé tették a napimádatot.
A Ganeśa imádat köztes szint, nem annyira alapszint, mint a śakta-dharma és a saura-dharma, de még mindig nem valódi teizmus. Ezzel a megvalósítási szinttel is világszerte találkozhatunk, gyakran a humanizmus formájában, amikor is a gyakorló felismeri az isteni szikrát embertársában. Ez az isteni tudatosság csírája, ami Bhaktivinoda Thākura szerint olyan vallásokban nyeri el legmagasabb formáját, mint a buddhizmus vagy a jainizmus, amelyek hasonlóak a śaiva-dharmához, nagyobb hangsúllyal a pszichés felhatalmazáson és a teljesen felvilágosodott humanizmuson és együtt jár a filozófiai monizmussal. A judaizmus, a kereszténység és az iszlám hasonló a vaiṣṇavizmushoz fejtegetése szerint, mivel ezen hagyományok középpontjában az Istenség Legfelsőbb Személyisége imádata áll.
Śrīla Bhaktivinoda azonban mindjárt hozzáteszi, hogy létezik „világi” vaiṣṇavizmus és „lelki” is. Az első neve bharavahī (“azok, akik a külsődleges rituálék terheit hordozzák”), a másodiké pedig sāragrāhī (“akik a lényeget isszák”). Természetesen ez a második az, amelyet a vallási kutatás csúcspontjaként magasztalnak. Az első nem több, mint a hinduizmus egy változata, amely a szektáriánus vallásokkal egy szinten áll. A sāragrāhī vaiṣṇavizmus viszont a lélek örök funkciója, a lelkiség tudománya, és ez az, amit a nagy lelki tanítók a történelem során mindig is követésre ajánlottak a bhaktáknak.
Érettség Krisnában
Śrīla Bhaktivinoda Thākura így összegzi a pañcopāsanā folyamatát: Tehát akik csak elámulnak az Úr teremtése felett, anélkül, hogy tényszerű információval rendelkeznének az Úrról Magáról, azok a śakták, avagy a nagy erők imádói. A modern tudomány művelőit is rabul ejtik a természeti jelenségek csodálatos tettei és reakciói, tehát ők is afféle śakták. Erről az alacsony szintről a személyek fokozatosan felemelkednek és sauriyákká (a Napisten imádóivá) vagy gaṇapatyákká (az embertömegek imádóivá, mint janata janārdana vagy daridra-nārāyana stb. válnak Gaṇapati formájában), majd az Úr Siva imádói szintjére emelkednek, amikor is az örökké létező lelket és annak az Úrral való azonosságát keresik. Ezt követően érhetik el az Úr Viṣṇu, a Felsőlélek imádatának szintjét, amelynek legfelsőbb formája az Úr Krisna imádata.
Az Úr Brahmā, aki az Úr Viṣṇu nevében megteremti az anyagi világegyetemet, Kṛṣṇa legfelsőbb helyzetének és a félistenek másodlagos helyzetének megvilágítása érdekében költötte a Brahma-saṁhitā verses értekezést. Erről a nagy műről írta a gaudīya vaiṣṇava ācārya Bhaktisiddhanta Sarasvatī Thākura, Bhaktivinoda Thākura fia kommentárjában:
A Brahma-saṁhitā megcáfolta a pañcopāsanā szerinti imádatot… Viṣṇu imádata a pañcopāsanā szerint nincs Viṣṇu kedvére, eltérést képvisel és nagyon nem megfelelő… Azáltal, hogy Viṣṇut mint az öt istenség egyikét imádják, az Ő páratlan fenségét lefokozza a többi istenség szintjére: ebben a rendszerben Őt, mint Urat csak az öt istenség egyikeként imádják, ami súlyos lelki sértés… Minden jīva örök kötelessége Kṛṣṇa szolgálata, aki minden úr Ura. Minden egyéb istenség az Ő szolgája. Dolguk csupán az Ő parancsainak végrehajtása. Soha nem fog felszabadulni az, aki az istenségekre úgy tekint, mintha Viṣṇu különféle nevei és megtestesülései volnának, és nem Viṣṇu szolgái. A Brahma-saṁhitā öt verse leírja az öt istenség természetét…: (1) “Én (azaz Brahmā) az eredeti Úr Govindát [Kṛṣṇát] imádom, akinek parancsára a Napisten [Sūrya], a bolygók királya és ennek a világnak a szeme megfutja útját az idő kerekén. (2) Az eredeti Úr Govindát imádom, kinek lótuszlábait Ganeśa folyton a fején tartja annak érdekében, hogy a három világ minden akadályának elhárításához erőt nyerjen. (3) Az eredeti Úr Govindát imádom, akinek akarata szerint Durgā, az Ő külső energiája elvégzi feladatát, ami e világ megteremtése, fenntartása és elpusztítása. (4) Az eredeti Úr Govindát imádom, aki úgy változik át Śambuvá, hogy elvégezze a pusztítás munkáját, mint a házisajttá változó tej, ami nem tej, de nem is különbözik a tejtől. (5) Az eredeti Úr Govindát imádom, aki az Úr Viṣṇuként nyilvánul meg, ahogyan egy égő gyertya gyújt meg egy másik gyertyát, amely, noha elkülönülten létezik, ugyanolyan minőséget képvisel, mint az első.”2
A Krisna-tudattal kapcsolatban lévő valamennyi istenség különálló egyéni élőlény. Ők a kozmikus funkcionáriusok, és érthető, napi feladataik vannak, mint az általános vallási kategóriák képviselőinek. Bhaktivinoda Thākura szemüvegén át nézve hozzásegítenek bennünket annak megértéséhez, hogyan tud valaki a lelki ébredés hajnalától a lelki élet tökéletességéig eljutni fokozatos fejlődés útján.
MEGJEGYZÉSEK
- Ebben a cikkben minden idézet Śrīla Bhaktivinoda Thākura “Śrī Bhāgavata Dharma Vicār.” című tanulmányából származik. Ezeket a gondolatokat először a következő könyvében publikálta: Śrī Kṛṣṇa-saṁhitā(Calcutta: Isvarcandra Basu, 1879), pp. 7–8.
- Śrīla Bhaktisiddhanta Sarasvatī itt saját, a Brahma-saṁhitāról írt kommentárjából idéz, válaszképpen Pandit Shyamasundar Chakravarty, India függetlenségi mozgalma egyik vezetőjének kérdéseire válaszolva. A polémia a The Harmonist magazinban jelent meg.