rāmādi murtishu kāla-niyamena tishthan
nānāvatāram akarod bhuvaneshu kintu
krishnah svayam samabhavat paramaḥ pumān yo
govindam ādi-purusham tam aham bhajāmi(Bs. 5.39)
Rāmādi
A Brahma-samhitā egyik versében (5.39) az Úr Rāmacandra inkarnációját írják le. Az Úr Rāmacandra több millió évvel ezelőtt jelent meg a Tretā-korban, Ayodhyā városában, Észak-Indiában. Ezen a napon, a holdhónap kilencedik napján született meg Daśaratha király legidősebb fiaként, története a Rāmāyaṇa című írásban található. A vers Rāmára Ramadiként hivatkozik, vagyis Rāma és sok más inkarnáció, hiszen Isten inkarnáció, akár az óceán hulláim, ismétlődve, végtelen számban jelennek meg.
Amikor Daśaratha, Rāma apja vissza akart vonulni a tróntól, elhatározta, hogy Rāmacandrát koronázza királlyá. Azonban legfiatalabb felesége, akinek korábban ígéretet tett, kihasználta ezt, és kikövetelte, hogy ne Rāma, hanem az ő fia, Bharata legyen a király, valamint hogy Rāma tizennégy évre vonuljon száműzetésbe. Mivel a király ígéretet tett, hogy egyszer teljesíti ifjú felesége kérését, nem hátrálhatott meg az őrült ötlettől sem – ez volt a kṣatriya (harcos uralkodó) erkölcsi kötelessége.
Rāmacandra példás módon, késlekedés nélkül elfogadta apja parancsát, és száműzetésbe vonult. Felesége, Sita, valamint öccse, Lakṣmana is vele tartottak. Ez a történet bemutatja az ideális feleség és testvér odaadását. Sita, noha kényelmes életet élhetett volna az udvarban, inkább a férjével tartott az erdőbe. Később, amikor egy démon, Rāvana elrabolta őt, Rāmacandra nem királyi sereggel, hanem a dzsungellakó állatokkal – főként majmokkal – vonult harcba, és győzte le az ellenséget.
Az Úr Rāma az eszményi király megtestesítője. A nép igen boldog volt uralma alatt, a „Rāma-rājya” pedig az ideális kormányzás példája lett. Rāmacandra a kötelesség, az igazságosság, az uralkodói felelősség és a lemondás tökéletes megnyilvánulása. Például, amikor egy brāhmaṇa panasszal élt, hogy fiát nem érhette volna halál apja életében, Rāma māgāra vállalta a felelősséget. Ez is azt mutatja, milyen mértékben azonosult uralkodói kötelességével és együttérzett birodalma minden lakójával. Személyesen ismerte és szolgálta őket.
A védikus társadalom rendjei
A védikus társadalom a varnāśrama-rendszerre épül, amely négy osztályt különböztet meg: brāhmaṇa (papok, tanítók), kṣatriya (harcosok, vezetők), vaiśya (kereskedők), śūdra (munkások). Mindenki eredetileg sūdraként születik, de megfelelő képzéssel – és tisztító ceremóniákon, azaz sanskārákon keresztül – brāhmaṇává, kṣatriyává vagy vaiśyává válhat. A śūdra lelki mértékben nem annyira képzett, ugyanakkor odaadóan szolgál másokat, viszont sokkal kevesebb felelősség nyomja mellkasát, míg a brāhmaṇa Isten megismerésére és mások vezetésére hivatott, aṁ nagyon szigorú előírásokat kell követnie egész életében.
A brāhmaṇáknak ideális jellemmel kell bírniuk: igazmondás, lemondás, Isten-tudat jellemzi őket. A kṣatriyák bátor, védelmező vezetők, akik szükség esetén fegyvert ragadnak. Nem bújhatnak el a harc elől – a harc nem választás, hanem a kötelességük. A valódi védikus vezetők régen az első sorban, az élvonalban harcoltak – nem úgy, mint ma, amikor a vezetők hátul maradnak, ifjakat utasítva az első sorba, míg mások meghalnak értük.
India történelme során a társadalmi osztályok jól működtek. Vannak népcsoportok, például a gurkhák, a szikhek, a dzsāták, akik természetüknél fogva kṣatriyák – azaz kiváló harcosok. A brit gyarmati uralmat is ezek az indiai katonák tartották fenn. Amikor India független lett, a britek felismerték, hogy katonai bázisukat elveszítették.
A nyugati világban viszont sokszor az a probléma, hogy śūdrákat akarnak harcosokká képezni. A megfelelő etikai, és mentális, értékrendbeli képzés azonban hiányzik ehhez. A Bhagavad-gītā szerint a természet három kötőereje és az ebből fakadó tettek szerint oszlik meg az emberiség négy kasztra, vagyis munkakör szerinti csoportra. Aki a megfelelő képzést kapja és annak megfelelően él, azt az alapján kell értékelni és besorolni, és nem pedig a születése szerint.
A lelki értékek kinevelése
A Krisna-tudat célja a brahmānak képzése – nem harcra, hanem Isten megismerésére és az emberek lelki vezetésére. Egy ideális társadalomban szükség van ilyen példaképekre. Az emberek nevelése régen a brahmānak házában történt, nem voltak nagy iskolák. A gyerekek tanítómesterükhöz jártak, és ételt koldultak a tanáruk nevében – így járultak hozzá az oktatás költségeihez. A nevelés célja nem pusztán a megélhetés biztosítása volt, hanem a jellem formálása! Mindenkit természetének megfelelően képeztek: brāhmaṇāt, kṣatriyát vagy vaiśyát. A śūdrákat nem képezték – ők azok, akik valamilyen munkatevékenységbe egyszerűen belenőttek. De ha valakit megfelelő módon képeznek, bárkiből lehet brāhmaṇa.
Aki Istenről tanul, annak meg kell ismernie az isteni tulajdonságokat is. Az Úr Rāma – csakúgy, mint az Úr Kṛṣṇa – az Istenség Legfelsőbb Személyisége, akinek hat fő tulajdonsága van, ezek a: teljes gazdagság, erő, hírnév, szépség, tudás és lemondás. E tulajdonságokat senki sem tudja túlszárnyalni. Rāmacandra például lemondott a trónról, hogy apja ígéretét betartsa – ez a legmagasabb szintű lemondás. Isten nagyszerű tulajdonságokkal rendelkezik, és ezeket 100%-ban megvalósítja, azaz teljesértékűen képviseli ezeket, ő a leggazdagabb, de a leginkább lemondott is, a szépségnek, de a tudásnak is a legfőbb kútfeje.
Az Úr neve, formája, tettei és személye nem különböznek egymástól. Így amikor emlékezünk Rāmacandra cselekedeteire, vagy beszélünk róluk, közvetlenül Vele társulunk. Ezáltal megtisztul a tudatunk. A Kṛṣṇa-tudat lényege éppen ez: a tudat megtisztítása az anyagi szennyeződésektől. Kapcsolódás az isteni szférákkal.
Első osztályú úriemberekké válni
A Kali-korban az emberek alapvetően śūdrāk: panaszkodnak, és nem igazán tűrnek. A valódi brāhmaṇa türelmes, önuralommal rendelkező, és célja Isten megvalósítása. A mai képzés azonban szinte kizárólag az anyagi jólétre, az érzékkielégítésre irányul. A Kṛṣṇa-tudat az ősi, lelki kultúrát igyekszik újraéleszteni – még ha csak néhány példás ember révén is. Ez a Kṛṣṇa-hívők életének célja és lényege. Mert még egy kis csoport is képes hatalmas hatást gyakorolni az egész társadalomra.
Śrīla Prabhupāda leckéje nyomán
1969.03.27.
(Szerk.: Madhupati D, bhn. Kata)
