Íme néhány a Māyāpurban található Nṛsiṁhadeva istenforma és hívei között zajló történetek közül.
Jó példa erre ez a kis történet: a legutóbbi Gaura Purṅimā fesztivál alkalmával odahívtam egy bhaktát a tömegből, és megkértem, hogy ossza szét az Úr caranāmṛtáját a matajīk között, amit ő meg is tett. Később, amikor visszahozta a caranāmṛtás edényt, megjegyezte, hogy az Úr Nṛsiṁhadeva nagyon kegyes volt hozzá, amiért ilyen gyorsan viszonzott vele, és megadta, amit kért. „Ma reggel azért imádkoztam, hogy bárcsak ajánlhatnék neki valami közvetlen szolgálatot, te pedig meg is bíztál ezzel a feladattal.”
„Igen – feleltem –, itt a dhāmában gyorsan teljesülnek a kívánságok. Látod, már aznap, amikor kérted, meg is valósult.”
„Nem, nem aznap, hanem rögtön! – felelte ő. – Abban a pillanatban, ahogy kifejeztem ezt a vágyat, hogy szolgálhassam Őt, már oda is hívtál.”
„Nahát, ez igazán csodálatos! – ismertem eḷ. – Hallottál arról, hogy egy bhakta szembetegsége pont akkor gyógyult meg, amikor visszahelyezték az Úr Nṛsiṁhadeva mūrtijának az eredeti szemeit, miután egy adományozó újakat vett neki?”
„Ó, igen! – felelte a matajī. – Ami azt illeti, pont abban az épületben voltam én is, amikor az Úr Nṛsiṁhadeva beszélt hozzá.” – Majd hozzátette: „Olyan energia volt ott azon az estén, hogy aznap éjjel senki bírt elaludni.”
Alig néhány nappal később egy másik bhakta arról mesélt, hogy az Úr Nṛsiṁhadeva hogyan segített neki: „Nagyon szenvedtem. Alig bírtam megállni a lábamon, csak úgy tudtam, ha megtámaszkodtam az Úr Nṛsiṁhadeva oltára előtti oszlopban. Imádkoztam Hozzá: ’Kérlek, segíts! Vedd el ezt a szenvedést, hogy tökéletesen tudjalak szolgálni.” Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy minden fájdalmam felfelé emelkedik, majd elszáll a testemből. Egyszerűen eltűnt.”
Miközben ezt hallgattam, észrevettem egy másik bhaktát, aki azért jött, hogy darśant vegyen. Aznap reggel korábban ez a matajī tanácsot kért tőlem, hogy mit tegyen, mert úgy két hete súlyos problémája van, ami beszennyezte a testét, és így nem tud mūrtikat festeni Assamban, habár megbízták a feladattal, és már a repülőjegye is megvolt.
Odasiettem hozzá, és megszólítottam: „Matajī! Az Úr Nṛsṁhadeva azonnali áldásokat ad. Miért nem kéred Tőle, hogy oldja meg a bajodat?”
Amikor aztán másnap reggel újból találkoztunk, ezt mondta: „Nagyon szépen köszönöm a jó tanácsot! Amikor tegnap hazaértem a templomból, a problémám teljesen eltűnt.”
Néhány nappal később egy másik bhakta jött a pujarī szobába, és elmesélte nekünk, mit álmodott: az Úr Nṛsiṁhadeva úgy sétálgatott és beszélgetett vele, mintha csak az édesapja lenne. Amikor megkérdezte Tőle, hogyan szolgálhatná, az Úr azt kérte, ajánljon fel neki néhány mangót. Épp nem volt szezonja a mangónak, de valahogy sikerült szereznie pár szemet, és felajánlottuk a nevében. Ez az az év volt, amikor Őszentsége Gour Govinda Swami elhagyta a testét Māyāpurban.
Néhány nappal ezután a tragédia után a bhakta ismét eljött, és azt mondta: „Ami azt illeti, a múltkor csak az álmom felét meséltem el. Az Úr Nṛsṁhadeva azt is mondta: – A pujarīm nagyon kedves nekem, és magammal fogom vinni őt. – Ó, ne tedd ezt! – kiáltottam fel félelemmel telve. – Mi azt szeretnénk, ha velünk maradna. – Nem, azt hiszem, magammal fogom vinni.
Miután hosszan könyörögtem neki, az Úr végül határozottan kijelentette: – Jól van, akkor az egyik gurut viszem magammal helyette.”
A matajī végül így fejezte be a történetet: „Elmeséltem ezt az álmot a lelki tanítómesteremnek, aki azt tanácsolta, ne beszéljek róla senkinek. De mivel az álom megvalósult, azt hiszem, most már elmondhatom.”
Amikor elmeséltem ezt a történetet egy barátomnak, Viśvambharnak, aki Carolinából érkezett, felkiáltott: „Nahát, ez csodálatos! A feleségem szintén az Úr Nṛsṁhadeváról és mangóról álmodott tegnap. Amikor a māyāpuri campuson sétált, meglátott egy üveg mangó-befőttet a boltban, és kedvet kapott, hogy megvegye. De mivel kételyei voltak, hogy mennyire tiszta, inkább nem ette meg. Tegnap este azonban az Úr Nṛsiṁhadeva megjelent álmában, és azt kérdezte: Hol van a mangó-befőttem?”
Amikor az Úr Nṛsṁhadeva először megérkezett Māyāpurba, a pujarīk mind féltek attól, hogy szolgálják félelmetes formáját. Bhāva Siddhi Dāsa különösképpen félt, és mindig nagyon szorongott, amikor imádnia kellett Őt. Egy este, miután lefektette az Urat, épp elhagyta az oltárt, amikor valami olyan rettentő hangot hallott, hogy égnek állt tőle a haja. Rémülten hátranézett, de látta, hogy minden a helyén van. Úgyhogy gyorsan távozott, bezárta az ajtót, aztán hódolatát ajánlotta és bocsánatért imádkozott, hátha véletlenül valami sértést követett volna el. Másnap hajnalban arra ébredt, hogy rázkódik az ágya. Bhāva Siddhi egy emeletes ágy felső ágyán aludt, úgyhogy azt gondolta, biztos az alatta fekvő pujarī kelt fel mangala āratira.
Amikor azonban kinyitotta a szemét, azt látta, hogy az Úr Nṛsṁhadeva ül az ágyán. A szerencsés pujarī módfelett megrémült, gyakorlatilag pánikroham tört rá. Ahogy megpróbált felkelni, az Úr Nṛsiṁhadeva a vállára helyezte két kezét, melyek olyan súlyosnak érződtek, mint az egész univerzum. „Légy békés, és ne nyugtalankodj – vigasztalta az Úr. – Csak azért jöttem, hogy elmondjam, hogy amikor a templomban engem imádsz, nincs semmi okod arra, hogy félj tőlem. Kérlek, add fel ezt a félelmet!”
Az Úr ezután eltűnt, Bhāva Siddhi pedig elkezdett fel-alá szaladgálni a Long Building teraszán. – Mi történt? – kérdezték tőle az aggódó bhakták, de csak összefüggéstelen választ kaptak. Már kezdték azt gondolni, hogy talán megbolondult, vagy kísértetet látott. Végül Bhāva Siddhi odarohant a templomhoz, leborult a földre az ajtó előtt, ahol az Úr Nṛsṁhadevát imádják, és szíve mélyéből imádkozott. Kis idő után némiképp megnyugodott, és visszaindult a szobájába. „Vajon miért bámul rám így mindenki?” – morfondírozott közben. Aztán amikor lenézett, meglátta, mi az oka: hálóruhában sietett a templomba.
Tavaly találkoztam Bhāva Siddhivel a Gaura Purṅima fesztiválon – ő most Amerikában él –, és megkérdeztem erről az esetről. „Igen – felelte. – Még mindig ott van a vállamon az Úr Nṛsṁhadeva kezének nyoma. Már majdnem eltűnt, de még mindig látható.”
Nem ő az egyetlen, aki azt állítja, hogy látta az Úr Nṛsṁhadevát. Egyszer eljött egy bhakta a közeli Gauḍīya Māṭhából, hogy imádatot ajánljon az Úr Nṛsṁhadevának, és azt mesélte a főpujarīnknak, Jananivāsa prabhunak, hogy Nṛsṁha caturdasīn, az Úr Nṛsiṁha megjelenésének napján egész éjjel fennmaradt és japázott. Aztán az éjszaka végén az Úr Nṛsṁhadeva megjelent a szobájában. „Abban a formájában láttam, amely az ISKCON templomban látható, és úgy tűnt, mintha nagyon édesen mosolygott volna rám. A Guru Mahārājom azt mondta, hogy nagyon szerencsés vagyok, és el kellene jönnöm ide, hogy imádjam az Úr Nṛsṁhadevát.”
Egy másik történet egy fiúról szól, aki elszökött otthonról. Miután feldúlt szülei az egész országban keresték, meghallották, hogy a fiuk a māyāpuri központunkban tartózkodik. Azonnal idesiettek, és az egész napot azzal töltötték, hogy őt keresték. Érdeklődtek a recepción, faggatták a bhaktákaṭ, de nem volt szerencséjük, nem találták a fiukat.
A nap végén, a Nṛsṁhadevának bemutatott sandhya ārati alatt az anya összetett kézzel így imádkozott: „Drága Uram, amikor legutóbb itt jártam, boldogan vettem részt az éneklésben és táncban, de most megszakad a szívem az eltűnt fiam miatt, és nem találok semmi örömet az életben. Uram, ha az egyetlen fiam visszatérhetne hozzám, akkor én is magasba emelném a kezemet, és énekelném hogy „Haribol, Hare Kṛṣṇa!’”
Ahogy ezek a szavak elhagyták a száját, megjelent előtte és az Úr Nṛsṁhadeva murtīja előtt egy alak: az eltűnt fiú. Ezután mindkét szülő vaiṣṇava avatást fogadott el, alapítottak egy nāma haṭṭa prédikáló központot, és most is lelkesen hirdetik az Úr dicsőségét.
Sok más történet is van – némelyik olyan, amit haboznék nyilvánosan elismételni, és akadnak olyanok is, amelyeket nem is mondhatok el, mivel bizalmasan mesélték nekem. A bhaktáknak, akik átélték ezeket a történeteket, megerősödött a hitük és a meggyőződésük – és az is biztos, hogy az enyém mindenképp megerősödött azáltal, hogy hallhattam őket. Rendkívül áldásos lenne, ha mások számára is hasonló jótéteményt jelentene, ha elolvassák ezeket a kis történeteket, melyek ha nem is a szentírásokból származnak, segítenek abban, hogy előrehaladhassunk a Kṛṣṇa-tudatban.
Pankajanghri Dāsa
