A multimilliárdosoktól az utcán élő koldusokig mindenki a szeretet gazdagságára vágyik. A legújabb kütyük, az egzotikus nyaralások, a luxusautók és sportmotorok, az éjszakai táncos bulik, a Valentin-nap, a több ezer Facebook-ismerős, milliónyi követő a Twitteren, a mozi vetítővászna – mindezek izgathatják és felcsigázhatják az érzékeket és az elmét, ám a valódi életben nem tudják csillapítani a szeretet utáni szomjat, amely a szívünkben él.
Ezt a szomjúságot a kertészkedés analógiájával lehet a legjobban elmagyarázni. Amikor a kertész a fa gyökereit öntözi, akkor ennek természetes folyományaként az ágak és a levelek is táplálékhoz jutnak, és végül gyümölcs formájában kapjuk meg a jutalmunkat. Hasonlóképpen, ha a Legfelsőbb Úr (a Felsőlélek) szerves részeként létezünk, és teljes szívünkből felajánljuk a szeretetre való hajlamunkat a Kṛṣṇához, az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez fűződő elsődleges és eredeti kapcsolatunkban, akkor ennek természetes folyománya lesz az, hogy szeretni fogjuk a testvérünket, a szomszédunkat, a házastársunkat, a főnökünket, a hazánkat, az emberiséget, a kutyánkat, a macskánkat és így tovább.
Valójában minden hit vagy vallás – legyen az a hinduizmus, az iszlám, a kereszténység, a szikhizmus, a judaizmus vagy bármi más – próbája az, hogy a követői mennyire fejlesztették ki magukban az Isten iránti szeretetet. Bármely vallás vagy hit, függetlenül attól, hogy mennyire kidolgozott a hitrendszere, vagy mennyire népszerű, csupán látszatvallás vagy csaló vallás lesz, ha nem képes kifejleszteni az Isten iránti lényegi szeretetet.
Az Úr Caitanya Mahāprabhu rejtett isteni inkarnációként, Rādhā és Kṛṣṇa egyesült formájaként jelent meg. Ennek a legnagylelkűbb avatārnak az az egyedülálló érdeme, hogy a legalkalmatlanabb embereknek is szabadon osztja a legmagasztosabb ajándékot, az istenszeretet ebben a szerencsétlen, viszályokkal és képmutatással teli korban. Az istenszeretet nagy apostola megjelent örök társainak kíséretében, hogy a nāma saṅkīrtana fegyverével elpusztítsa a Kali-yuga szerencsétlen embereinek démoni mentalitását. Az Úr Caitanya felülmúlhatatlan kegyének köszönhetően még a vadállatok is elfeledkeztek természetes ellenségeskedésükről, olyannyira, hogy a tigrisek megölelték a szarvasokat Jhārikhaṇḍa erdejében.
Az Úr Caitanya 1407-ben, Phālguna hónap purṇimā estéjén (a keresztény naptár szerint 1486 februárjában) jelent meg Śrīdhāma Māyāpurában, a bengáliai Navadvīpa városának egyik negyedében. Édesapja, Śrī Jagannātha Miśra (egy tanult brāhmaṇa) és édesanyja, Śrīmatī Śacidevī kisebbik fiaként ő lett szülei szeretetének legfőbb tárgya. Miután bemutatta híres gyermekkori kedvteléseit Viśvambaraként, majd a híres tudós, Nimai Paṇḍita kedvteléseit, az Úr elindította a saṅkīrtana mozgalmat. Később a lemondott életrendbe lépett, és Śrī Kṛṣṇa Caitanya Mahāprabhu néven vált ismertté. Hat éven át folyamatosan járta Indiát, a Comorin-foktól Bengálián át Vṛindāvanáig, énekléssel, tánccal, ünnepségekkel és a prasādam megtisztelésével terjesztette Kṛṣṇa szeretetét. Ahogy Ő Isteni Kegyelme A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, az Úr Caitanya tanítványi láncolatának legjelentősebb szentje és tudós képviselője kifejtette: „A vallás filozófia nélküli szentimentalizmus vagy néha fanatizmus, míg a filozófia vallás nélkül csupán elméleti spekuláció.” (Bhagavad-gītā 3.3 magyarázat). Az éneklés, tánc és ünneplés egyszerű folyamatából álló valódi vallás, amelyet az Úr Caitanya bevezetett, a Śrīmad-Bhāgavatam, a Brahma-saṁhitā és sok más mély transzcendentális szentírás leghitelesebb, időtálló tanításain alapul. Így az Úr Caitanya saṅkīrtana mozgalma természetesen magával ragadta az összes társadalmi réteget és osztályt, beleértve buddhista szerzeteseket, mohamedánokat, mint Haridāsa Ṭhākura vagy Chand Kazi, hindu smarta-brāhmaṇákat, művelt māyāvādī tudósokat, mint Prakāśānanda Sarasvatī, tattvavādīkat, ateistákat, pathanokat, befolyásos kormányzókat és minisztereket, multimilliárdos zamindárokat, mindenkit bevonva az istenszeretet extázisába.
Az Úr Caitanya tökéletes bhaktaként élve, a saját makulátlan példájával megtanított minket arra, hogyan imádkozzunk Kṛṣṇához, az Istenség Legfőbb Személyiségéhez a szeretet gazdagságáért:
„Prema-dhana vinā vyartha daridra jīvana
‘dāsa’ kari’ vetana more deha prema-dhana”
„Istenszeretet nélkül az életem haszontalan. Azért imádkozom hát, hogy fogadj el szolgádnak, és fizetségként add meg Nekem az extatikus istenszeretetet!.” (Cc. Antya-līlā 20. 37).
A csaló vallás külsődleges formalitásai, az anyagi gyarapodásra vágyó kapzsiság, az érzékkielégítés csillogása és a Legfelsőbbe való beleolvadás nyújtotta felszabadulás mind-mind olyan jelentéktelennek tűnik, mint egy szem füge az Úr kincstárának eme legértékesebb drágakövéhez képest. Bárki, aki rendelkezik elegendő intelligenciával, imádhatja az istenszeretet nagy apostolát azáltal, hogy énekli a felszabadulás mantráját, és végzi ezt a folyamatot, amelynek csúcspontja ennek a felbecsülhetetlen értékű szeretet-drágakőnek az elérése.
Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare,
Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare
Daiva Simha Dāsa