Születésünktől kezdve keressük a tudást. Tudni akarjuk, honnan szerezhetünk élelmet, fedelet, szeretetet, boldogságot. Tudni akarjuk, hogyan kerülhetjük el a fájdalmat, a szenvedést, a veszteséget. Egész életünket az ennek érdekében felhalmozott tudásra építjük, amelyet menet közben tanulással és személyes tapasztalatokkal gyarapítunk.
A régi időkben a társadalom mintha jobban hajlott volna arra, hogy az igazságról szerezzen tudást. Úgy tűnik, ma jobban vágyunk a boldogságra, mint az igazságra, akármi is legyen az. És persze az önismeret általában nem az első „napirendi pont”. A régi görögök tanácsa – az „Ismerd meg önmagad” – nemigen szerepel a tennivalóink listáján.
A jó lelkigyakorlat célja az önvaló megtalálása. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy tudásszerzésünk elsődleges eszköze – emberi mivoltunk – nem mentes a négyféle hiányosságtól: sokszor hibázunk, könnyen illúzióba essünk, hajlamosak vagyunk a csalásra, és az érzékeink is tökéletlenek. Érdemes ezekre odafigyelnünk, amikor bármiféle tudásnak eredünk a nyomába, különösen, ha az transzcendentális.
Ki ne hibázott volna soha? Én mindennap hibázom: amikor megbecsülöm, hány óra van, amikor elfelejtek valamit bevásárláskor, amikor nem a nevén szólítok valakit. A hibák arra valók, hogy alázatra szoktassanak bennünket, és ha tudjuk, hogy hibázhatunk – és hibázunk is –, akkor azontúl jobban vigyázunk.
Az illúziót a szanszkrit māyānak nevezi, ami azt jelenti: „ami nem az”. A Bhagavad-gītā szerint a világ olyan illúzió, amit valódinak fogadunk el. Azt hisszük, hogy írek vagyunk, vagy spanyolok, bengáliak – valójában azonban egyik sem. Nem azok vagyunk, akiknek hisszük magunkat. Mindannyian boldogan (vagy boldogtalanul) játsszuk szerepünket az illúzió nagy színpadán.
Ugyan ki ne csalt volna? Prabhupāda szerint a csalásra való hajlam komoly betegség. Hagyjuk, hogy megtörténjen, kicsiben vagy nagyban, akár azért, hogy elkerüljük a szégyent, akár azért, hogy az egónkat legyezgessük, akár azért, hogy egy kis átmeneti előnyhöz jussunk. Vigyázz, nehogy elcsaljanak tőled valamit a lelki információk teljességéből. Ne add olcsón magad – ne érd be kevéssel! Kṛṣṇa mindent elmondott Arjunának a Gītában, és aztán arra szólította fel, hogy döntsön. A hiányos tudás hiányos eredményre vezet.
És végül, de nem utolsósorban: az érzékeink tökéletlenek. Ilyeneket mondunk: „Nem hiszem el, hogy létezik Isten, amíg nem láthatom.” Jó, de mennyire megbízhatók a szemeink? Ha kialszik a lámpa, a sötétben még a saját kezünket sem látjuk. Ha két ember lát egy autóbalesetet, mást és mást látnak. Hallásunk, tapintásunk és ízlelésünk teljesen egyéni és korlátozott.
Fogadjuk el, hogy ezzel a négy hiányossággal élünk, és vigyázzunk, hogyan járunk-kelünk a világban. Nem tudunk mindent, nincs mindig igazunk, sőt, sokszor nagyon is tévedünk. Ha így, ezt felismerve élünk, többet tudunk majd nevetni, és az élettel együtt tudunk majd járni, ahelyett, hogy tehetetlenül nézzük, amint az élet egyre csak rajtunk tapos.
Azt a tudást, ami Kṛṣṇáról és a Vele való kapcsolatunkról szól, olyan forrásból kell megszereznünk, amely felette áll annak a világnak, amelyet ez a négy hiányosság jellemez. Igaz, ez általában nemigen akaródzik nekünk – túl „messzire van” az a forrás, túl sok hit kell hozzá. Az ilyen gondolkodás akadályt jelent az úton. Kezdetnek azonban annyi is megteszi, ha belátjuk: ha lelki tudáshoz akarunk jutni, azt a megszokotthoz képest másképpen kell elérnünk.
Persze a jógik, a jógakultúra követői számára a transzcendentális tudás megszerzésének folyamata magától értetődő: el kell fogadnunk egy tanítót, le kell csendesíteni az érzékeinket, önzetlen szolgálatot kell ajánlanunk, befelé kell figyelnünk, elszánt figyelemmel kell meditálnunk Kṛṣṇa nevén, és hinnünk kell abban, hogy az Abszolút Igazságról szóló tudáshoz a kegy és a személyes lelki megtapasztalások útján juthatunk el. Ez azonban nem vak elfogadást jelent. Nekünk magunknak kell éreznünk és átélnünk a folyamatot, melynek során a testünket, az elménket és az értelmünket egyaránt használnunk kell.
Végső soron arról van szó, hogy egyrészt tudnunk kell, hova akarunk eljutni, másrészt pedig azt, hogy ehhez segítségre van szükségünk. Hagynunk kell, hogy az utat a bizalom, a kegy, a szolgálat és a meghódolás fénye világítsa meg előttünk. Mindenképpen nagy kalandra számíthatunk, ha elhatározzuk, hogy legyőzzük a félelmeinket, s kilépünk a mindennapi életben játszott szerepünkből, hogy végül rátaljunk valódi önmagunkra – az Úr szolgájaként. Légy tehát szolga! Találj rá arra a szolgálatra, ami a tiéd! Minden itt kezdődik.
Ānanda Vṛndāvaneśvarī Devī Dāsī