Az indiai dúcnyomásos textilmintázás

A dúcnyomásos textilmintázás legkorábbi (kb. ie. 3.500) leletei az Indus-völgyi civilizációhoz (Harappa, Móhendzsó-dáró, Dhólavira) kötődnek. A fa nyomódúcok nem maradtak fenn, viszont az agyagból készült szobrok egyértelműen mutatják a dúcnyomás használatát, a termesztett indigómagok léte pedig a kékfestés alkalmazását. Ezen kívül a régészek festő buzérral színezett pamutszálakat, orsókat és tűket is találtak, ami a varráson túl utal a növényi festékek rögzítésére való fémsók ismeretére. A dúcnyomással készült termékek és a technika még az ókorban eljutott innen Mezopotámiába, Egyiptomba és a Római Birodalomba.

 

A középkorban a mogulok indiai uralma alatt újabb virágkorát élte a dúcnyomás. Később holland és francia kereskedők révén Európában nagyon népszerűek lettek a sokszínű indiai kelmék, majd maga a dúcnyomás többféle technikája is. Végül hosszú utat megtéve Ausztrián keresztül jutott el hazánkba, így nálunk is beépült a néphagyományba. Néhány kékfestő műhely még ma is működik idehaza.

Az Indus-völgyi Sindh tartományból délfelé terjedt el a dúcnyomásos mintázás. Rádzsasztán híres dúcnyomó központjai Dzsaipur, Bagru, Szangáner, Pali és Barmer városai, míg Gudzsaratban Dhamadka, Adzsrakhpur, Kutch.

 

A természetes festékekkel történő dúcnyomás három fő formája ismert:

a) pigmentnyomás (a besűrített színezéket nyomják az anyagra)

b) reverznyomás (agyagból készült pépet nyomnak az anyagra, majd festőkádakban befestik, végül a fedőréteget leoldják)

c) pácnyomás (a timsóból vagy vasgálicból készült pépet nyomják az anyagra, majd azt növényi festékbe mártják. A pácolt felület rögzíti a színezéket.).

A növényi festékekkel történő pigmentnyomás mellett a reverznyomás (mint pl. a kékfestés) technikája évezredek óta ismert Indiában. A pácnyomást csak részfolyamatként alkalmazzák, mivel önállóan nem elég változatos hatást eredményez. Ezeknek a technikáknak a sokféle ötvözete jött létre az évezredek során.

A nyomottmintás ruházathoz tartoznak a sokszínű szárik, szoknyák, vállkendők, férfi és női ingek, nadrágok, turbánok stb., míg a kiegészítők között a táskák, a lakástextileknél pedig az ágytakarók és a függönyök nagyon népszerűek.

Ennyi bevezető után nézzük meg az egyes mintázási eljárások titkait!

Az adzsrakh technika eredete egészen az ősi, 5.000 éves Indus-völgyi kultúráig nyúlik vissza. Az elmúlt évszázadokban a textilfestők közül sokan áttelepültek a gudzsarati Kutch-félszigeten lévő Adzsrakhpur városába és környékére.

A mintakincsük igazodott a muszlim hagyományokhoz, ezért finom kidolgozású geometriai és változatos növényi mintákat használnak, állati vagy emberi alakokat nem.

Az adzsrakh kifejezés etimológiai eredete az „azrak” (jelentése: kék) arab szóra vezetődik vissza, ami pedig az indigó használatára utal. Emellett leginkább a festő buzér gyökeréből nyert vörös színezéket használják, valmint a vas-szulfátból nyert feketét.

A mosás, pácolás, festés és dúcnyomásos mintázás összetett, 10-14 állomást magában foglaló folyamata révén készülnek el az adzsrakh technika remekművei.

Gyakran tükörszimmetrikusra faragott nyomódúcokkal a textil mindkét oldalát mintázzák, hogy elérjék a bipuri, vagy tükörképes nyomatot, amely tovább feszegeti a technikai virtuozitás határait, valamint nagy szakértelmet és türelmet igényel.

A dabu mintázási eljárás, amelyről úgy tartják, hogy a 6. század környékén Rádzsasztán különböző régióiban fejlődött ki, napjainkban kiemelkedő szerepet játszik az olyan kézműves hagyományokban, mint a Balótra és a Szangánér, de manapság leginkább Bagruban használják. A hindi dabana-nyomni szóból ered. Ez a reverznyomási technika abból áll, hogy búza pelyvából, gumiarábikumból és mészből kevert agyagpasztát visznek fel a nyomódúcokra. Ezeket az anyagra nyomják, majd megszárítják, és természetes festékkel színezik. A festékfürdő nem csak indigó lehet, hanem más növényi festékek is. Szárítás után a pasztát 2-3 mosással eltávolítják. Ezek a termékek könnyen felismerhetők a sötét, festett háttéren lévő világos motívumaikról.

Bagru
A bagru dúcnyomási eljárás Bagru kisvárosából származik, amely mintegy 30 kilométerre található Dzsaipurtól. Bagru híres a szjáhi-bégar nyomatairól, amelyek fekete és vörös színben készülnek.
A szjáhit, vagyis a fekete színt úgy nyerik, hogy a vasdarabokat először tűzbe rakják, hogy a rozsdát eltávolítsák, majd egy cserépedényben melaszt öntenek rá. A Nap melegétől az erjedésnek indul és 8-12 nap múlva vasban gazdag oldat keletkezik. Gumiarábikummal és vízzel sima pasztát kevernek ki, majd amikor a csersavval pácolt pamut anyagra ezt a pépet a nyomódúccal felviszik, akkor tartós fekete nyomatot ad.

A vörös színhez a bégart úgy készítik, hogy a timsót (fitkarit) porrá őrölik, majd gumiarábikummal sima péppé összekeverik. Ezután az átlátszó pasztához vörösokkert (gérut) tesznek és a kitöltő dúccal mintázzák az anyagot. Ezután egy hétig hagyják a timsót érni a textilen.

Ha többféle színt is szeretnének alkalmazni, akkor ezután gyakran a dabu reverznyomást használják, majd utána kékre, zöldre, vagy sárgára festik. Szárítás, mosás, forralás, öblítés és újabb szárítás következik. Habár ez a nyomtatási technika fáradságos, de kiváló eredményeket produkál.

Szangánér
A szangánér technika is visszavezethető a 6. századig, de a 16-17. században ez a művészeti ág királyi támogatást élvezett, így a kézművesek tovább csiszolták készségüket, hogy finomabb darabokat alkossanak bonyolultabb motívumokkal. Ennek eredményeképp a sokféle színt használó, gyakran akár 8-10 részből álló dúcsorozatokkal történő pigmentnyomás és a khari technika vált elterjedtté.
A hagyományos khari nyomtatás a nemesfémek (arany, ezüst) porát használta fel a sima vagy nyomott textíliák motívumokkal való díszítésére esküvői és ünnepi viseletekhez. Mivel nagyon hasonlított a zardószi arany-, vagy ezüstszálas hímzéshez, de a nemesfémpor felhasználása ellenére olcsóbb volt, ezért máig fennmaradt. A fémport később nagyrészt csillámporral és más kedvezőbb árú fémporral helyettesítették.

A khari eljárásban használt eszközök eltérnek a többi nyomódúctól. A külső sárgaréz fém tok (szancsha), henger vagy hasáb formájú, amelynek alaplemezén a nyomtatandó mintát pontok, vagy vonalak mentén kifúrják. A belső nyomófa (hatha) finoman illeszkedik a fém hüvelybe. Ami egyedi ebben a technikában, hogy a gumi és ricinusolaj keverékéből álló ragasztót (roghan) nyomja a felületre, arra szórják rá a fémport, majd a száradás után a felesleget lerázzák. Így a már mintázott vagy festett textíliákra is használható.

Bagh
Mivel a Baghiní-folyó gazdag rézben és más ásványi anyagokban, amelyek elengedhetetlenek a mintázás utáni mosás során a színmélység eléréséhez, valószínűleg elcsábította a kézműveseket Rádzsasztánból és Szindhből Baghba, egy kis faluba Madhya Prades állam Indaur körzetébe.
A csak vörös és fekete árnyalatait használó bagh-nyomatokat geometrikus és virágos minták jellemzik. Általában számos szegélydúcot kombinálnak váltakozó vörös és fekete színnel, hogy csíkos hatást hozzanak létre.
Mivel nagyon könnyen összetéveszthetőek egymással, ezért felmerülhet a kérdés, hogy mi a különbség a bagh és a bagru technika között? A bagh eljárás kizárólag pigmentnyomás, ahol csak vörös és fekete színeket használnak, míg a bagru eljárás pigment- és reverznyomást egyaránt használ, és többféle színt is.