Egyszer egy csapat vak embernek kedve szottyant találkozni egy elefánttal.
Annyi szóbeszédet hallottak már az elefántokról, hogy szöget ütött a fejükben, milyen is lehet ez az állat. Összedugták hát a fejüket, hogy kisüssék, miként valósíthatnák meg a tervüket.
- Menjünk el a királyi udvarba és beszéljünk az elefántok felügyelőjével! Biztosan megengedi, hogy megérintsünk egy elefántot. – szónokolt a rangidős vak, mire a többiek helyeslően bólogattak.
- Hát cask ez a baj?! Ezen könnyen segíthetünk. – hümmögött csodálkozva az állatgondozó, majd nagy lánccsörgés közepette elővezette a legmegtermettebb királyi elefántot.
Az állat léptei úgy dübögtek, hogy a vakok attól tartottak, földrengés kellős közepébe csöppentek. Ijedten hátráltak néhány lépést, s úgy remegtek félelmükben, mint a nyárfalevél. Az elefánt ekkor önfeledten trombitált egyet, mire a vakok ereiben meghűlt a vér. Olyan óvatosan nyújtották ki felé a kezüket, mintha csak hímestojáshoz nyúlnának.
Az egyik vak ember az elefánt ormányát, egy másik a fülét, harmadik az oldalát, a negyedik a lábát, az ötödik pedig az agyarát fogta meg.
A vak, aki az elefánt ormányát markolta, így vélekedett:
- Kígyó alakú ez az állat!
- Legyezőhöz hasonlít! – állapította meg, aki a fülét érintette.
Aki az oldalát tapintotta, meglepetten kiáltott fel:
- Úgy érzem, mintha egy falat tapintanék.
Aki a lábainál állt, eképpen csodálkozott:
- Előttem hatalmas oszlopok tornyosulnak.
- Olyan, mintha egy hegyes kard fúródna a tenyerembe! – jajdult fel az ötödik vak, amelyik az elefánt agyaránál állt.
Ámde mindegyikük körömszakadtáig ragaszkodott a saját igazához és csak a maga nótáját fújta. Végül ezen úgy hajba kaptak, mintha egymás ősi ellenségei volnának.
Hogy milyen is az elefánt? Ebben egy mákszemnyivel sem lettek okosabbak. Bizony sokszor válik egyik a másik ellenségévé tökéletlen tudása és makacssága miatt.