Hol van a határa az adományozásnak? Akkor is jó az adomány, ha az már önmagunk feláldozásával jár? Mi a szerepe az adományozásnak, mik a különböző szintjei és miért van rá szükség?
Az emberek anyagi helyzete jelentősen eltér. Vannak, akiknek mindenük megvan, és vannak, akiknek a puszta létfenntartás is folyamatos küzdelem. Ezek a különbségek korábbi tetteink visszahatásai.
A Bhagavad-gítából megtudhatjuk, hogy anyagi cselekedeteinket az anyagi természet három kötőereje: a jóság, a szenvedély és a tudatlanság hatása alatt végezzük, és ennek megfelelő visszahatást kapunk. Aki jótetteket végez, például segít a szegényeken, az még ebben az életben vagy egy következőkben jutalmat kap: jó születést, szép testet, gazdagságot. Aki önző, erőszakos vagy kegyetlen, az ennek megfelelő helyzetbe kerül: még ha emberi testet is kap, akkor is szegény, szerencsétlen lesz.
Az emberi élet célja azonban nem az, hogy a múltbeli tetteinkből eredő szerencsénket fényűzésre használjuk, hanem az, hogy helyrehozzuk kapcsolatunkat Istennel és visszamenjünk Hozzá. Vagyonunkat, lehetőségeinket ezért a leghelyesebb az Ő szolgálatában felhasználni, és magunk számára megelégedni a szükségleteink biztosításával. Az adományozásnak azonban nem kell odáig mennie, hogy saját fenntartásunkat, életünket veszélyeztesse.
Ha valakiben megvan a jótékonyságra való hajlandóság, érdemes megfontolnia, hogy ha a szenvedőknek csak az anyagi ínségét csillapítjuk, az olyan, mintha egy fuldoklónak csak a ruháját húznánk ki a vízből. Ha azonban a testi szenvedés enyhítése mellett segítünk neki Istennel való kapcsolata helyreállításában is, akkor igazán tettünk valamit érte.
A Krisna-hívők ezért az ételosztásuk során megszentelt, Istennek felajánlott ételeket osztanak és lelki segítséget is nyújtanak a rászorulóknak. Ezzel nem csak az éhséget csillapítják, hanem lelki fejlődéshez is segítik a nélkülözőket. Aki ezt a tevékenységet segíti például adományozással, az lelki tettet végez és maga is fejlődik a lelki életben.
Madhupati dász (Mérő Mátyás)
Krisna-hívő lelkész