Szinte közhely, hogy a szülő a példáján keresztül tanítja gyermekét, ha azonban mélyebben elgondolkodunk azon, hogy a példa nem csupán azt jelenti, hogy nem dobom el a szemetet az utcán, vagyok mindig köszönök a szomszéd néninek, akkor a feladat kezd bonyolódni.
Angéla négy gyermek édesanyja, így joggal gondolhatjuk, hogy sok-sok tapasztalatának köszönhetően a legkisebb felnevelése szinte már csak játék. Valóban az?
De jó is lenne! Igazából, ahogy én magam is személyiségfejlődésen megyek keresztül, úgy változik a szemléletem is a gyermekneveléssel kapcsolatban. Egészen másképp állok hozzá ma a legkisebb, lassan 4 éves kisfiam dolgaihoz, mint kezdő anyaként. Azt gondolom, ahány gyerek, annyiféle módszer és trükk szükséges a hasonló eredményhez. Minél több a gyerek, annál több lehetőségem van tanulni, tapasztalni.
Tudnál mégis olyan általános elveket említeni, amik minden gyerekednél beváltak arra vonatkozóan, hogy mi szükséges ahhoz, hogy át tudjuk adni az általunk leginkább érdemesnek ítélt értékrendet?
Az elsődleges alapérték, amit át szeretnék adni, hogy úriembert neveljek a gyerekeimből, de vallásos emberként mindig is azt gondoltam, ha majd gyerekeim lesznek, akkor azt is meg fogom tanítani nekik, hogyan szeressék Istent. Aztán rájöttem, hogy ezt nem nekem kell megtanítanom, hiszen a gyerekeknek alaptermészetük, hogy az őket körülvevő dolgokat kapcsolatba hozzák Istennel. Nekem pusztán annyi a dolgom, hogy ne szoktassam le őket az Isten-központú gondolkodásról, ne irtsam ki, ami eredendően el van ültetve a szívükben.
Szerinted tehát alapvetően minden gyerek hívőnek születik, attól függetlenül, hogy a szülők vallásosak-e vagy sem?
A már beszélni tudó kétévesnél beköszönt a miért-korszak, elkezd azon töprengeni, mi a dolgok eredete. Mindez számomra egyértelműen azt tükrözi, hogy meg akarja érteni a világot, és mindig hiányzik neki egy láncszem. Ideig-óráig próbálok technikai feleleteket adni, de egy ponton kezd őrjítő lenni, mert úgy érzem, olyan evidenciákra kérdez rá, amiket lehetetlen elmagyarázni. Ám válasz mindenre van, mert igenis vannak természetfeletti dolgok, amiket nem kell rejtegetnem előle. A végső válasz pedig az, hogy „mert a Jó Isten így teremtette, így szereti”. Amint ezt meghallja a gyerek, elégedetté válik és elhallgat. A felnőtt ember sajnos sokszor eljut arra a pontra, hogy már nem keres, vagy elnyomja magában a transzcendens válaszokat, hisz a világ egy felnőtt agyával sokkal több logikát rejt, mint egy gyerekével.
Magyarán úgy látod, hogy elegendő, ha hagyjuk, hogy a gyerek természetes módon fejlessze magában az Istennel való kapcsolatot?
Felnőttként az a dolgom, hogy terelgessem a választott úton a gyereket, olyan impulzusokat adjak neki, amiktől magától eljut a helyes döntésre. Ehhez bizony kell egy jó adag türelem és figyelem. Azt szokták mondani, a gyerekkel eltöltött idő szempontjából nem a mennyiség, hanem a minőség számít, tehát figyelem, mi az, amit a gyerek úgymond kijátszik magából, és a megfelelő pillanatban tanítva csatlakozom a játékhoz.
Hogyan kerül közel szerinted egy gyerek Istenhez? Bízzuk a hittan tanárra?
Mindenkitől lehet tanulni, de szerintem a dolgok otthonról indulnak. Jó, ha az oktatási intézmény alá tudja támasztani, amit otthon hall és tanul a gyerek, de ha nem, akkor is a kicsinek az otthon lerakott alapkő lesz az örök kiindulópont. Ezt az alapkövet pedig az első 5-6 évben kell betonba foglalnunk, ami akár még 8 éves korig képlékeny marad.
A gyereknek a mese sokkal többet jelent, mint egy egyszerű történet. Bárkiről hall, az közel kerül hozzá, a fantáziájában megelevenedik. Akár a soha nem látott nagymamáról, akár Istenről hall, létező személlyé válik számára. Ha sok szép, kedves és kellemes történetet hall az Úrról, szeretni kezdi őt, a társa lesz, játszani fog vele kapcsolatos játékokat, beépíti a mindennapjaiba. Amikor látja, hogy bízunk valakiben, azt ő is szeretni fogja, vonzódni fog hozzá, tehát nagyon sok múlik rajtunk, szülőkön, mi játszódik le a gyerek kis fejében. Amikor együtt játszunk, megkérdezem: Te kinek főztél? Én apának, és te, Anya? Én azt mondom, Krisnának főztem, és így lehet, hogy legközelebb ő is fog főzni Krisnának. Ha ezt a szemléletet elültetjük benne, képtelen lesz Isten nélkül élni.
Úgy tűnik, szülőként az élet minden területén, minden pillanatában példát kell mutatni. Hogyan kezeled azokat a helyzeteket, amikor a nagyobb gyerek a nem otthonról vett rossz példát kezdi követni?
Én a megoldást mindig abban látom, hogy megbeszélem, elemzem az élményeket, eseményeket a gyerekkel, nem csak reagálok rájuk. Néha egyes szülők megijednek, amikor a gyerekük rosszul kezd viselkedni, szégyellni kezdik őt, néha végletesen is. Én úgy gondolom, hogy az adott pillanatban, amikor észrevesszük a problémát, közbe kell lépnünk, szóvá kell tennünk, és el kell magyaráznunk, hogy ami most történt, az miért rossz. Az ilyesmire nem szabad sajnálni az időt, energiát, szót, mert hosszú távon megtérül.
Vannak olyan helyzetek az életben, amiket viszont sehogy sem szeretnénk láttatni bizonyos korig a gyerekkel. Te hol húznád meg a határt?
A gyerekeknek borzasztó érzékenyek a szenzorjaik. Nem hiszem, hogy van bármi is a világon, amit egy kölök elől rejtegetni lehetne. Ha apa és anya között valami hibádzik, azt is érzi, és szerintem nem szabad a szőnyeg alá söpörni, hanem jobb nyíltan kezelni, hogy ne féljen, hanem értse meg a környezetét. Az én életelvem, hogy mindenről lehet és kell is beszélni, magyarázatot kell adni, hogy értse az okokat. Így nem fogja furcsállni a reakciókat, és megérti, hogy nincs olyan érzelem a világon, amit el kéne fojtani, szégyellni kéne, vagy ne lehetne őszintén megbeszélni. A kommunikáció által tehát megtanulja kezelni majd a saját hisztijét, a dühét, az irigységét, vagy bármilyen belső feszültségét. Úgy gondolom, az az egészséges, ha a gyereknek családon belül sosem kell elhallgatnia a véleményét, hanem képessé válik megfogalmazni az érzéseit, hogy jobban megtalálja a helyét közösségekben, a világban.
Mi a helyzet a kamaszkorral? Azon is segíthet a nyílt kommunikáció?
Csakis az. Néha bizony szörnyen fájdalmas tud lenni, amikor a gyerek kimondja az érzéseit velünk kapcsolatban, de gondoljunk arra, hogy ez valójában nagyon jó jel, hiszen őszinte mer lenni velünk. Eljön a kamaszkor, amikor a gyerkőc elkezd lenézni bennünket, szülőket, és ez nagyon rosszul esik, bármennyire is szükségszerű velejárója ez az önállósulásának. Én is őszintén kimondom, ha hibáztam, szoktam is mondani, hogy én is emberből vagyok, nem kell megenni reggelire. Amikor támadni kezd, mindig kikérem az ő véleményét, visszakérdezek: mondd el, szerinted hogyan van ez, vagy az, szerinted hogyan lenne jobb. Ilyenkor elkezdi levezetni az elméletét, és az esetek döntő többségében maga is a szülő által hozott reális döntésre jut, csak éppen most tud neki örülni, hisz ő maga jött rá. Ha nem szeretne nyíltan szembesülni az igazunkkal, akkor valami valóságtól elrugaszkodott választ fog adni, amin viszont közösen tudunk egy jót nevetni. És ez nagyon fontos.
(A cikk megjelent a Vissza Istenhez Magazin 2014/júniusi (nyári) számában, amely a Gyermekek Éve kapcsán gyermekekkel kapcsolatos különszámunk.)