Értelem, tudás, mentesség a kétségtől és a tévhittől, megbocsátás, igazmondás, az érzékek szabályozása, az elme szabályozása, boldogság és szenvedés, születés, halál, félelem, félelemnélküliség, erőszakmentesség, kiegyensúlyozottság, elégedettség, vezeklés, adományozás, hírnév és szégyen — egyedül Tőlem származnak az élőlények e tulajdonságai. (Bhagavad-gītā, 10.4-5. és magyarázat (részlet))
MAGYARÁZAT: Az élőlények különféle tulajdonságait, a jókat és a rosszakat egyaránt Kṛṣṇa teremtette. Erről ír ez a vers.
Az értelem az a képesség, melynek segítségével a dolgokat helyes nézőpontból elemezzük, a tudás pedig azt jelenti, hogy megértjük, mī a lélek, s mi az anyag. Az egyetemeken oktatott közönséges tudás csupán az anyagot érinti, s ezért itt nem tekintjük tudásnak. Tudás annyit jelent, mint ismerni a különbséget a lélek és az anyag között. A modern oktatás kizárólag az anyagi elemekről és a testi szükségletekről tanít, s mellőzi a lélekről szóló tudományt. Az akadémikus tudás ezért nem teljes.
Az asammohát, a félelemtől és illúziótól való mentességet akkor lehet elérni, ha az ember nem határozatlan, s megértette a transzcendentális filozófiát. Ily módon lassan, de biztosan megszabadul a zavarodottságtól. Semmit sem szabad vakon elfogadnunk; először mindent nagy figyelemmel és elővigyázatossággal mérlegelnünk kell. A kṣama, a türelem és a megbocsátás tulajdonságát el kell sajátítanunk, s eszerint kell élnünk: az embernek türelmesnek kell lennie, és meg kell tudnia bocsátani mások apró bűneit. A satyam, az igazmondás azt jelenti, hogy a tényeket mások érdekében változatlanul kell közölnünk, s nem szabad eltorzítanunk. A társadalomban elfogadott szokások alapján az embernek csak akkor kell megmondania az igazságot, ha azzal örömet okoz másoknak. Ez azonban nem igazmondás. Az igazat mindig nyíltan meg kell mondani, hogy mások a valósághoz hűen ismerhessék meg a tényeket. Ha egy emberről tudjuk, hogy tolvaj, s ezt elmondjuk másoknak is, akkor igazat mondunk. Az igazság néha fáj, ám ez ne tántorítson el senkit sem a kimondásától. Az igazmondás megköveteli, hogy változatlanul közöljük a tényeket embertársainkkal, az ő érdekükben. Ez az igazmondás definíciója.
Az érzékek szabályozása azt jelenti, hogy nem szabad azokat szükségtelenül saját élvezetünkre használni. Az érzékeket a szükséges mértékben elégedetté kell tennünk, ez nem tilos, de a fölösleges érzéki élvezet hátráltatja a lelki fejlődést. Az érzékeket vissza kell tartanunk a felesleges tevékenységtől. Ehhez hasonlóan az elmét is korlátoznunk kell, hogy ne merüljön el fölösleges gondolatokban. Ezt nevezik śamának. Senkinek sem szabad arra vesztegetnie az idejét, hogy a pénzszerzésen törje a fejét; ha így tesz, rossz célra használja gondolkodóképességét. Az elménket arra kell összpontosítanunk, hogy megértsük azt, amire az emberiségnek a leginkább szüksége van, s ezt aztán hitelesen, változatlanul át kell adnunk másoknak is. A gondolkodóképességet a szentírások szakértői, a szentek, a lelki tanítómesterek és a fejlett gondolkodású személyek társaságában kell kifejlesztenünk.
Sukham: A gyönyört vagy boldogságot mindig olyan dolgokban kell megtalálnunk, melyek kedvezően hatnak a Kṛṣṇa-tudat lelki tudományának művelésére, a boldogtalanság vagy fájdalom pedig az, ami nem kedvez a Kṛṣṇa-tudatbeli fejlődésnek. Mindazt, ami előnyösen segíti előrehaladásunkat a Kṛṣṇa-tudatban, el kell fogadnunk, s mindazt, amī akadályozza, el kell utasítanunk.
A bhava — születés — a testre utal. Még a Bhagavad–gītā elején megtárgyaltuk, hogy a lélek számára nem létezik sem születés, sem halál. Ezek csupán az anyagi világbeli testekre jellemzőek. A félelem annak tudható be, hogy aggódunk a jövő miatt. A Kṛṣṇa-tudatú ember azonban nem fél, mert tudja: tettei révén biztosan visszatér a transzcendentális világba, haza Istenhez. Rá tehát fényes jövő vár. Mások azonban nem tudják, mit tartogat számukra a jövő, s a következő életükről is tudatlanok, így aztán örök aggodalomban élnek. Ha valaki meg akar szabadulni az aggodalomtól, a legjobb, ha megérti Kṛṣṇāt, s állandóan elmerül a Kṛṣṇa-tudatban. Így szabadulhatunk meg minden félelemtől. A Srīmad–Bhāgavatam (11.2.37) elmondja: bhayam dvitīyābhiniveśataḥ syāt, a félelmet az okozza, hogy az illuzórikus energiába merülünk. Ám akik megszabadultak az illuzórikus energiától, akik meggyőződtek arról, hogy nem azonosak az anyagi testtel, hanem az Istenség Legfelsőbb Személyiségének lelki részei ők, s akik ezért transzcendentális szolgálatot végeznek a Legfelsőbb Istenségnek, azoknak nincs mitől rettegniük. Az ő jövőjük ragyogó. A félelem azokra jellemző, akik nem Kṛṣṇa-tudatúak. Az abhayam, a félelemnélküliség csak a Kṛṣṇa-tudatúak számára elérhető.
Ahiṁsā — erőszakmentesség — azt jelenti, hogy nem szabad semmi olyat tennünk, ami másoknak fájdalmat okoz, vagy amivel megzavarunk másokat. A politikusok, szociológusok, filantrópusok stb. által ígért anyagi tettek nem eredményeznek semmi jót, mert a politikusok és filantrópusok nem rendelkeznek transzcendentális szemlélettel, s nem tudják, mi az, ami valóban az emberi társadalom javát szolgálja. Az ahiṁsā azt jelenti, hogy az embereket úgy kell tanítanunk, hogy képesek legyenek teljes mértékben kihasználni az emberi test adta lehetőségeket. Az emberi test a lelki megvalósításra való, így minden ezt hátráltató tett vagy utasítás az emberi test elleni erőszakként fogható fel. Erőszaknélküliségnek tehát azt nevezzük, ami az emberek eljövendő lelki boldogságát segíti elő.
Samatā — kiegyensúlyozottság — azt jelenti, hogy az ember mentes a vonzódástól és a gyűlölettől. Nem szabad semmihez sem túlzottan ragaszkodnunk, de a túlzott ellenszenv sem jó. Az anyagi világot ragaszkodás és gyűlölet nélkül kell elfogadnunk. Ami előnyös a Kṛṣṇa-tudat végzéséhez, azt el kell fogadnunk, ami pedig kedvezőtlen, azt el kell utasítanunk. Ezt nevezik samatānak, kiegyensúlyozottságnak. Aki Kṛṣṇa-tudatban él, semmit sem utasít vissza és semmit nem fogad el anélkül, hogy előbb ne mérlegelné: hasznos-e ez a Kṛṣṇa-tudat végzése során vagy sem?
Tuṣṭi — elégedettség — arra utal, hogy az embernek nem szabad arra törekednie, hogy felesleges tettekkel egyre több anyagi dolgot halmozzon fel. Érjük be azzal, amit a Legfelsőbb Úr kegyéből megkapunk. Ezt nevezik elégedettségnek. Tapas lemondást vagy vezeklést jelent. Ezzel kapcsolatban a Védákban számtalan szabályt és előírást találunk: hajnalban kell felkelnünk, fürdőt kell vennünk stb. Néha nagyon nehéz korán felkelni, de bármilyen nehézséget vállal az ember magára önszántából, azt vezeklésnek hívják. Ehhez hasonlóan vannak előírások a hó bizonyos napjain betartandó böjtre is. Lehetséges, hogy valakinek nincs ínyére a böjt, de ha eltökélt abban, hogy fejlődni akar a Kṛṣṇa-tudat tudományában, akkor el kell fogadnia azokat a testi kényelmetlenségeket, melyeket a Védák ajánlanak. Nem szabad azonban szükségtelenül vagy a védikus előírásoknak ellentmondva böjtölni. A politikai célokat szolgáló böjt szintén tilos. Erről a Bhagavad–gītā mint a tudatlanság kötőerejébe tartozó koplalásról ír, a tudatlanság vagy szenvedély kötőerejében végzett tettek pedig sohasem vezetnek lelki fejlődéshez. Bármit teszünk azonban a jóság minőségében, az segíti majd fejlődésünket, s a védikus utasítások értelmében betartott böjt gyarapítja az ember lelki tudását.