A védikus szentírások felfogása1 szerint az emberi személyiség alapját egy eredeti én, az úgynevezett önvaló képezi, amely különbözik az élőlény testétől és annak pszichikai megnyilvánulásaitól. Ez a kifejezés önmagunk legbenső, valódi énjére utal, amely nem más, mint az anyagtalan és elpusztíthatatlan egyéni lélek. A test és annak mentális működései tulajdonképpen nem mások, mint az önvaló eszközei a környezetének érzékelésére, s ha úgy dönt, akkor az önmegvalósítás folyamatára.
Az önvaló határtalan képességekkel rendelkező örök egyéniség, a tudatos létezés alapegysége – amely olyan, mint a nap –, tudatának sugaraival beragyogja saját testét és a környezetét. Fenntartja, élettel tölti el és mozdítja azt. Tulajdonképpen minden olyan tulajdonság birtokában van, amely által sikeres és boldog lehet, s így egy magasabb, tisztább szinten valamennyi vágyát beteljesítheti. Ebben azonban megakadályozza őt az anyagi teste, illetve az ezzel kapcsolatban kialakult, erős korlátokkal rendelkező gondolkodásmódja.
Önmagunkról alkotott hibás elképzelésünk eredményezi mentális működéseink egyensúlyának gyakori felbomlását s korlátaink kialakulását, amelyekhez hozzájárulnak a különböző környezeti ingerek és az általuk képviselt fizikai energiák. Mindez persze annak is köszönhető, hogy nem ismerjük ezek tényleges működését, személyiségünkre gyakorolt hatását sem. Ez az oka annak, hogy legtöbbször minden törekvésünk ellenére sem tudunk közömbösek maradni környezetünk stresszt és mentális zavart okozó hatásaival szemben. Képtelenek vagyunk megőrizni belső harmóniánkat, s gyakran egyéniségünket, lelkiismeretünket, igazi énünk tiszta szavát is elfeledve kénytelen-kelletlen hozzáidomulunk az úgynevezett „normális” világhoz. Az eredmény gyakran egy „megmagyarázhatatlan” elégedetlenség, boldogtalanság, belső feszültség, ami aggodalommal és depresszióval jár együtt.
Az anyagi testről alkotott hindu felfogás jóval túlmutat azon a test-felfogáson, amelyet a XX-XXI. századi modern ember a magáévá tesz. Az érzékszervekkel felfogható, látható és tapintható, ún. „durva-anyagi testen” túl a védikus irodalom még egy három összetevőből álló, ún. „finomfizikai, mentális testet” is megkülönböztet. Az élőlényt, az egyéni lelket tehát e két test burkolja be, elnyomva, elfedve az ő eredeti transzcendentális tulajdonságait.
Az elméből, az intelligenciából és a hamis énfelfogásból álló mentális testet a Védák ugyanúgy az anyagi test részének tekintik, mint annak érzékelhető részeit. Ez a finomfizikai test felelős az ember pszichikai megnyilvánulásaiért. Összetevői belső érzékszervek, amelyek a külső érzékszervekkel szemben nemcsak a jelen, hanem a múlt és a jövő érzéktárgyait is érzékelik. A múltra visszaemlékeznek, a jelenben feldolgozzák a külső érzékek tapasztalatait, a jövőt illetően pedig előrevetítik a tapasztalandó tárgyakat és érzéseket.
Az elme (manasz), mint egy koordináló egység, összehangolja az érzékszervek működését. Mérlegel és javasol az „én” számára s örömöt és fájdalmat tapasztal. Fő feladata a gondolkodás, az érzés és az akarat funkcióinak gyakorlása, s e működéséhez szükséges hajtóerőt az önvaló szolgáltatja. Érdekes, hogy az elme működése szorosan kapcsolódik az idő, a tér és a távolság felfogásához is. E paramétereket tulajdonképpen az elme által tartjuk valóságosnak, s gyakran a különböző elmeállapotok más-más eredményt produkálnak, e paraméterek valós mértékétől függetlenül.
Az intelligencia (buddhi) az irányítója az elmének és az érzékeknek. Megkülönböztető-képessége által segít meghatározni a tárgyak természetét, amikor azok az érzékek hatókörébe kerülnek. Funkciói között a legfontosabbak a kételkedés, a körülöttünk lévő dolgok (és az önazonosságunk) téves vagy éppen helyes felfogása, észlelése, illetve a memória és az alvás. A téves és helyes észlelés attól függ, hogy mennyire tartjuk tisztán az intelligenciánkat. Az intelligencia megfelelő használatával a tudatunk kitágulhat, és képessé válhatunk igazi énünk felfedezésére.
A hamis ego (ahankára) az ember saját önazonosítására utal. Az eredeti szanszkrit kifejezés szó szerint lefordítva „én-készítést” jelent, amely a jelenlegi énképünk eredetitől eltérő, általunk kialakított jellegére utal. Ahogy a nap szikrázó fehér fénye elé tett színes üvegen keresztül a nap is színesnek – kéknek, pirosnak vagy éppen zöldnek – látszik, ugyanúgy önmagunkról is egy „színezett”, torzított képet kapunk, ha az anyagi test és tudat színes üvegein keresztül szemléljük. Így a jelenleg észlelt önazonosságunk az eredeti egyéniségünknek csupán egy torz tükröződése, amelyben az élőlény különböző anyagi testekkel, életkörülményekkel és életfelfogásokkal (ideológiákkal) azonosul. A puránáktanításai szerint ez a nem megfelelő önazonosítás okozza valamennyi szenvedésünket ebben a világban.
Az upanisadok egy jellegzetes hasonlaton keresztül mutatja be az önvaló, valamint a durva- és a finomfizikai test kapcsolatát: „Az önvaló az anyagi test szekerének utasa, az intelligenciapedig a szekérhajtó. Az elme a gyeplő, az érzékek pedig a lovak. Ily módon örvend vagy szenved a lélek az elme és az érzékek társaságában.”
Ez az ősi személyiségmodell az individuum egyes részeinek hierarchiáját is megadja. Látható, hogy a test-elme-inelligencia-ego komplex az önvalónak van alárendelve, s a hindu tradíció szerint az önvaló által irányított ember, ha akarja, képes legyőzni a bánat és a túl nagy öröm harmóniát bontó hatását is. Mindent elérhet, amit akar.
Ha fentiekben vázolt személyiségmodellt összehasonlítjuk a személyiség modern pszichológia által megfogalmazott definíciójával, miszerint „a személyiség a gondolkodás, az érzelmek és a viselkedés különböző jellemzőit jelenti, amelyek meghatározzák az egyén személyes stílusát és befolyásolják a környezettel való kapcsolatát” (Bodnár és Simon, 1997), könnyen megérthetjük, hogy e megközelítés a teljes képnek csak egy kisebb részletét érinti.
Ahhoz, hogy valójában megismerjük önmagunkat, és felszínre juttathassuk azokat a képességeket, amelyek az önvalónkban rejlenek, e személyiség-definíción túl kell lépnünk. A személyiség jelenlegi általános és tudományos felfogása mindössze a finomfizikai testtel és annak változásaival kapcsolatos jelenségeken nyugszik, s ha reális képet szeretnénk kapni valódi természetéről, akkor alternatív megismerési utakat is figyelembe kell vennünk. Ezt a célt szolgálja a jóga és meditáció, valamint Isten odaadó szolgálatának útja is.
Írta: Dr. Tóth-Soma László