Emlékszem, amikor gyermek voltam, ötéves koromtól kilencig, mexikói dadusom, a hithű katolikus fekete hajú Esther, aki lefekvéskor mindig hangosan elmondatta velem a “Padre Nuestro”-, azaz a Miatyánkot, rendszeresen vitt kézen fogva a Notre Dame-ba. Bent, a katedrálisban, ahol a történelemtől súlyos hideg falak vették körül a csendet, mindig hátrahajtott fejjel az épület magas mennyezetét bámultam. Esther olyankor leült egy padra, összetette a kezeit és csukott szemmel imádkozott. Én is így tettem.
Még évtizedekkel később is, amikor már elfogadtam a gauḍīya vaiṣṇavizmust, amikor csak Párizsban jártam, mindig meglátogattam a Notre Dame-ot- Nem tudom megszámolni, hány kört mantráztam a Notre Dame menedékében, hallgatva lépéseim neszét, elsétálva a gyóntatószékek mellett, és éreztem a zarándokok és odaadó lelkek millióinak lelkesítését, akik előttem 800 évig lnekeltek, hallgattak és imádkoztak ott.
Így hát amikor láttam az Interneten, hogyan ég le a Notre Dame, amikor hallottam a híradót, hogy a párizsi tűzoltók lehet, hogy nem tudják még a nyugati monoteista odaadás eme szimbóluma épületének fő szerkezeteit sem megmenteni, a szívem összeszorult és könnyek csordultak ki szemeimből.
A Notre Dame világszerte keresztények és nem-keresztények százmillióinak kedves. A Notre Dame kedves sok ISKCON bhaktának is, mert már jártak a katedrálisban, vagy csak mert tisztelik a keresztény odaadást. Mire tanítanak a szentírásaink ezzel a szörnyű incidenssel kapcsolatban, amelyben pár napja szinte porrá égett a Notre Dame?
Először is, emlékezhetünk Kṛṣṇa szavaira a Bhagavad-gītā 2.16-os versében: “Az igazság látnokai arra a következtetésre jutottak, hogy a nem létező [az anyagi test] számára nincsen állandóság, az örökkévaló (a lélek) pedig változatlan. Erre mindkettő természetének tanulmányozásával jöttek rá.”
Az átmenetiség az anyag alaptulajdonsága, semmi sem örök ebben a világban. Egy anyagi testet lehet 100%-ban Kṛṣṇa szolgálatában használni, és egy olyan csodálatos vallási épületet, mint a Notre Dame, is lehet Kṛṣṇa szolgálatában építeni és használni. Előbb-utóbb azonban minden anyagi test és minden templom és zsinagóga el fog tűnni. Ez a tény segíthet csökkenteni a fájdalmunkat az ilyen esetekben.
Másodpercekre emlékezhetünk, és meg is figyelhetjük, hogy az Isten (vagy Kṛṣṇa) iránti odaadás legyőzhetetlen. És így is van: noha az anyagi testünk lassanként leépül és végül meghal, és minden vallási épület szintén végtére eltűnik, az odaadó lélek bhaktija örökké tart. Kṛṣṇa emlékeztet bennünket, hogy a lelket nem lehet feldarabolni, tűz nem égeti, víz nem nedvesíti, szél nem szárítja (BG 2.23). Hasonlóképpen az odaadó lélek Isten iránti szeretete (és Istennek a lélek iránti szeretete) felülemelkedik az átmeneti anyagon. Tanúja voltunk ennek a Párizs központjában történt tragédia alkalmával, amikor a Notre Dame-tól párszáz méterre hű katolikusok egy csoportját felvették, amikor azok kórusban Istenhez szóló himnuszokat énekeltek. Amint könnyes szemeik előtt a katedrálist elnyelték a lángok, ezek a katolikus férfiak és nők szívből énekeltek, hangszeres kíséret nélkül, és megmutatták a világnak, hogy bár a Notre Dame leéghet, az ő bhaktijuk nem csügged, sőt még erősebbé válik.
Úgy tudjuk, semmi sem történik Kṛṣṇa engedélye nélkül. Ezért bár meggyászolhatjuk a Notre Dame pusztulását (sőt, gyászoljuk is meg), emlékezhetünk arra, hogy Kṛṣṇának, Istennek biztosan van célja ezzel. Talán az, hogy az odaadó lelkek, mint ahogyan azt ez a katolikus énekkar tette, vegyenek még inkább menedéket a Szent Névnél.
A Notre Dame leégése, amit kedvezőtlennek tekinthetünk, emlékeztethet bennünket arra, hogy az Úr Caitanya egy holdfogyatkozást választott megjelenése idejéül, amit a hinduk kedvezőtlennek tekintenek. A mindenható Úr Caitanya mégis ezt a kedvezőtlen pillanatot választotta megjelenésére. Vajon miért? Hogy mindenkit arra ösztökéljen, hogy vegyen menedéket a Szent Névnél. Amint a Caitanya Caritāmrita leírja, amikor az Úr megjelent, Navadvīpában mindenki a Szent Nevet énekelte. Szándékosan tette, egyszerűen azért, hogy az emberek énekeljék a Hare Kṛṣṇát.
Ugyanígy a Notre Dame égése – és ezen odaadó katolikusok éneklése alig pár méterre szeretett templomuktól – arra emlékeztethet bennünket, hogy milyen fontos a Yuga-dharma (a mi korunkra előírt vallási folyamat). Hozzátehetjük még, hogy az Úr Caitanya soha nem alapított templomot. Az Úr a személyi mūrtijait vaiṣṇava családosként otthon imádta. És szeretetteljes darśanát vett az Úr Jagannāthról Purīban, meg egész India szerte számos más templom mūrtijairól. Mégis tény marad, hogy nem fordított időt templomok alapítására. Vajon miért? Azért, mert ehelyett saját példájával megalapozta a Yuga-dharmat , Kṛṣṇa neveinek éneklését, annak fontosságát.
A ti helyi ISKCON templomotok sem fogja kiállni az idő próbáját. Fizikai tested megöregszik és meg fog halni. De légy nyugodt, te, mint lélek, tovább élsz és Kṛṣṇával való kapcsolatod felülemelkedik a múlandó anyagon.
Ez persze nem azt jelenti, hogy mi, az ISKCON tagjai elhanyagoljuk a templomépítést, vagy ne érezzünk szeretetet a már meglévő monoteista imádati helyek iránt (akár a mi hagyományunkat követik, akár mást). Például örülhetünk annak, hogy Māyāpurában a Védikus Planetárium Temploma nemsokára megnyílik és az egész bolygón fogja hirdetni az Úr Caitanya dicsőségét. Ugyanakkor az a tény, hogy a Notre Dame Katedrális leégett, emlékeztethet bennünket arra, hogy semmilyen fizikai test – és semmilyen vallási épület – nem fog örökké tartani, és hogy Isten Szent Neveinek éneklése a lelkiségnek a párlata ebben a mostani Kali-yugában.