Mindig érezted, hogy valami nincs rendben azzal a nézettel, hogy csak csont és vér vagyunk. Soha nem tudták veled elhitetni. De akkor is hiányérzeted volt, amikor már tudtad, hogy te ennél több: örök, tudatos lélek vagy, de azt mondták, hogy ebben a világban mégis minden csak illúzió, mert minden “egy”. Hiszen mély szakadék kezdett nyílni a “minden illúzió” elmélete és a világ változatos csodái, mélységei között. A tavaszi atmoszféra szívnyitogató hívása, az édesanyád szerető tekintete, vagy egy extatikusan könnyfakasztó, mélységesen szép zene kijózanítóan rázott fel. Aztán a megvilágosodásról is beszéltek, de a személyiség felnövéséről, megéréséről nem mondtak szinte semmit. A sok gyökér és szilárd talaj nélküli, érzelmileg kiforratlan nézet és gyakorló kijózanítóan rázott fel ebből is.
Érezted, hogy valahogyan jelen van az illúzió a világban, de nem úgy, mint egy betegség lázálma, és nem úgy, hogy minden valótlan, amit látsz, tapasztalsz és érzel. Nem úgy, ahogyan ők próbálják elhitetni ezt veled. Nem tudtad hogyan, és miért, de a szíved mélyéről érezted, hogy ez csak egy féligazság. A teljes igazság ennél mélyebben van. És azt is minden porcikáddal tudtad, hogy nem lehet elhanyagolni az érzelmi növekedést, megérést sem, mert van ott valami, ami nagyon nem illúzió. Annyira nem, hogy az maga a valóság.
Aztán szinte mindenhol azt láttad, ahogyan a csakrák, az energiaközpontjaink szerint sorolták be a tudatszinteket, vázoltak fel tudattérképeket. A szívhez, az érzelmekhez sorolták a szeretetet, ami a 7 csakra közül csak a negyedik “szint”, és szerintük a szeretet felett van még 3 csakra “tudatszintje”. Azt mondták, hogy a szeretetnél magasabbrendű – hiszen magasabb csakrákhoz kapcsolódik – az igazság, önkifejezés; a tudásból fakadó intuíció; és a végül a legfelsőbb: az egységbe olvadás lelkisége. Ugyanezt mutatták a tudattérképeiken, ahogyan a szeretetteli tudatszintnek “kevesebb pontot” adtak, mint az öröm, béke, és végül a megvilágosodottság (a színtiszta tudattal történő eggyéválás) tudatszintjének. Ahogy kezdtél belenőni a világodba, úgy kezdted érezni a szíved mélyéről, hogy itt is csak féligazságok vannak, mert a szeretetnél erőteljesebb és valóságformálóbb erőt még nem láttál.
Igen, már ott gyanús volt, hogy hallottad, de elhessegetted azt a védikus gondolatot, hogy a lélek a szívben van. Vagy hogy a szívcsakra az alsó és felső csakrák közötti egyensúlyt, összhangot biztosítja. Vagy hogy a legmagasabb spirituális tudatszinten titkos összeköttetés jön létre a szívcsakra és a koronacsakra között. De mivel ezeket csak néha-néha hallottad, elhessegetted a gondolatot, hogy lehet valami nem stimmel ezzel az egész besorolósdival. Elhessegetted, hiszen mégis szinte mindenki a szívcsakrát meghaladva akarja fölemelni (kundalinivel) az életlevegőt magasabb csakrákon át a koronacsakráig, a lelki tudatba történő “beolvadásig”, eggyéválásig…
Ha ezen már végigmentél, akkor jó hírünk van a számodra. Teljesen valós amit érzel, ugyanis az évszázad két fő spirituális “félremenése” közül kettő is megnyilvánul itt. 
És ennek az oka az Indiából nyugatra importált tanok szinte általánosnak mondható elferdülése, illetve bizonyos részeinek túlhangsúlyozása. Az egyik ilyen, hogy a csakrák elhelyezkedéséhez kötik a tudatszinteket, illetve a tudatszint emelkedését. Mert a védikus irodalom nem erről beszél. A tudatszinteket a védikus tudás a pañca koshaként írja le és nem a csakrákhoz köti. Sehol nem koṭi a csakrákhoz.
A pañca kosha 5 tudatszintet jelent.
1. Āna-maya: Amikor a te ételed (és a te életed- a tested) van a középpontban.
2. Prāna-maya: Mikor a fókusz az energiáinkon van. Hogy minél több energiánk legyen, és minél jobban tudjuk azokat használni. Itt már másokat is figyelembe veszünk, hogy az energiák jól áramolhassanak, de csak azért, hogy nekünk jobb legyen. Ezen a szinen a kapcsolatok is ezért működnek. Értünk.
3. Mana-maya: mikor az elme kerül középpontba. Elfogadjuk, hogy van Isten, de csak arra használjuk, hogy megadja a mi kenyerünket, becsatornázza a pénzenergiát, működtesse a vonzás törvényét stb stb. Ez az általános vallásosság szintje.
4. Vijñāna-maya: Mikor már tudjuk, hogy örök lelkek vagyunk, nem a mulandó anyagi test. Ez a magasabbrendű intelligenciára nyiló intelligencia tudatszintje. Itt azon van a hangsúly, hogy mi lelkek vagyunk. Az Istenhez fűződő kapcsolatunk itt csak egy másodlagosan megemlített dolog, amivel vagy nem foglalkozunk, vagy azt gondoljuk, hogy a lélek egyenlő Istennel.
5. legmagasabb szint az Ānanda maya: A teljes öröm, a kegy, a valódi szeretet szintje. Ez a lélek örök, eredeti állapota, mikor tiszta, önzetlen szerető kapcsolat fűzi Istenhez és persze a többi élőlényekhez is. Ezen a szinten nyilvánul meg a végső boldogság, a szeretet öröme, boldogsága. És a szeretet először a szív tükrére festi föl a valóság gyönyörű látomását, majd pedig a szeretet útján tovább fejlődve kibontja a māga teljes valóságát, is mely az Istennel való személyes és szeretetteli kapcsolat feléledése Isten, Kṛṣṇa: a valóság eredeti lakhelyén, a változatosággal, formával, szépséggel teli, élő kapcsolatoktól vibráló lelki világban.
A szemfülesebbek biztosan észrevették, hogy a csakrák a prāna-māyāhoz, tehát a második szinthez tartoznak. Nem véletlen, hiszen a csakrák az energiatestünk részei. Semmiképp nem maguk a tudatszintek. Ahogyan egy magas tudatszinten lévő személy mosolyából, tekintetéből érzed, hogy magas szinten lehet, de a mosolyt nem azonosítod magával a tudatszinttel, úgy a magasabb tudatszintek működése természetesen az energiatesten is lenyomatot hagy, annak mintegy kivetülő dimenziói, de nem azonosak a tudatszinttel. Ebből következik, hogy a tudatszintek emeléséhez nem elég az energiaszinteket “rendbe tenni”. Hiszen a valódi “rendbe tevés” nem megy a magasabb tudatossági szintek elérése nélkül.
A csakrákra épített tudatszint- illetve tudattérkép konstrukciókkal el lehet homályosítani a szeretet, a bhakti szerepét, de a védikus tudást nem lehet elhomályosítani. (Még Ramaṇa Maharishi is azt mondja, hogy van a szívnek egy magasabb dimenziója, amī fölötte áll a hétköznapi felfogásnak, és Paṇḍit Vamanadev Sastri (Dawid Frawley) is azt tudatja velünk, hogy nyugaton túl vannak hangsúlyozva csakrák és a kuṇḍalinī. India szentírásaiban közel sincs ilyen hangsúly ezeken. Azok az isteni bölcsességet és isteni szeretetet helyezik magasabbra.) Illetve ezekkel a konstrukciókkal bagatelizálni lehet a bhakti, a feltétel nélküli szeretet szerepét, vagy kisebbíteni, önszeretetre és az egységtudattal történő egyéválás ideiglenes eszközére lehet redukálni – hiszen ezek a tudatbesorolások ezt is “megoldják” -, de amint láttuk, a bhakti, a feltétel nélküli szeret a legmagasabb tudatszinthez tartozik. Mert az a valódi élet.
Ezek az elcsúszások vezetnek oda, hogy egyre több a gyökerét vesztett, belső világától és a valóságtól is elszakadt spirituális gyakorló (hiszen szerintük “minden illúzió, csak az egység valóságos”). És emiatt gondolják a tanításokat integrálni vágyók, hogy pl. a hagyományos iskolák a megvilágosodást bemutatják, de a növekedést, a személyiség fejlődését csak a nyugati pszichológia hozta be mintegy száz éve. Pedig csak jobban a védikus tudás mélyére kellene nézni, és nem csak a mainstream ezoterikus irányzatokat ismerni, érteni. Mert ha így teszünk, akkor meglátjuk, hogy a védikus tudás tartalmazza a személyiség egészséges fejlődésének útmutatóját is.
Például a bhakti hagyományában eleve integrálva van a létezés három aspektusa szerinti fejlődés. A jelenlét tökéletessége: a megvilágosodás. A tudatosság tökéletessége: az isteni bölcsesség elérése. A személyiség tökéletessége: a tiszta isteni szeretet megvalósítása. Ezt jól mutatja, hogy ebben az integrált rendszerben az 5. tudatszint elérését célzó fejlődés 9 foka közül már a másodikban megjelenik a személyiség növekedésének az alapja: a sādhu saṅga, a másokkal – elsősorban isteni tudást előtérbe helyező személyekkel – való kapcsolat ápolása. Hiszen a személyiségünk növekedése a másokhoz fűződő kapcsolaton alapul. (Ebbe beletartozik a személyiségünk negatív oldalának, árnyoldalainak a felismerése és integrálása is.) Ezen a szinten már fontos szerepe van a tiszta szeretet sugarai megjelenésének, mely már itt kedvezőséget hint az életünkre (śubha da): kegyesség, megbocsátás, kedvesség, igazságosság, egyszerűség, egyenlőség, türelem, mások megbecsülése, illetve hogy nem várunk el tiszteletet megbecsülést. A bhakti folyamatában ezek a személyiség növekedést, illetve érést előtérbe helyező tényezők kulcsfontosságúak a további szintekre történő továbblépés során.
Tehát amikor az egységtanokat helyezzük előtérbe, és elhisszük, hogy minden illúzió, akkor ne csodálkozzunk, hogy a meditációs tapasztaltunk nem integrálódik megfelelően az életünkbe, köztes térben lebegünk, és arra kényszerülünk, hogy a nyugati pszichológából átvegyük – az egyébként ott helyesen jelenlévő – személyiség fejlődés útját is. Mert a világ nem illúzió, a szeretet nem átmeneti, és nem illúzió. Isten és az Istentől különböző létünk nem illúzió. (Egyszerre vagyunk egyek Istennel és különbözünk is tőle.) A valóságot most egy tükörben, az anyag tükrében látjuk. (Az egyéni, hogy kinél milyen mértékű por fedi ezt a tükröt, de a valóságot látjuk a tükörben.) Csak az az illúzió, ha a tükör élettelen felületét, és az azon tükröződő képeket tartjuk valóságnak. Ez az illúzió, nem az a valóságos, szépséges és kapcsolatokkal teli világ, ami az anyagban tükröződik. Mert Isten valóságos, és mi is valóságosak vagyunk.
Az Istenhez fűződő kapcsolatunk is valóságos. A szeretet valóságos. A szeretet a valódi élet.
Acyutānanda Dāsa