Egy nagyon gazdag kereskedő egyszer hatalmas mennyiségű gabonát adományozott egy szent embernek. A szent maga köré hívta a legszegényebb embereket, hogy megossza velük az adományt, amit kapott. Miközben a gabonát kínálta, a kezeit magasra felemelte és úgy öntötte át a gabonát az érkezők kötényébe, kosarába, de közben a tekintetével folyamatosan a padlót nézte.
A szent barátja, egy másik szádhu észrevette ezt: „Látom, minél magasabbra emeled a kezed, hogy adj, annál lejjebb ereszkedik a tekinteted. Ez egy csodálatos módja az adakozásnak”- mondta.
Az idős szent ember, aki osztotta a gabonát így felelt:
„Először is, a valódi adományozó nem én vagyok, hanem az Istenség Legfelsőbb Személyisége, ő ad minden napot és éjjelt az embereknek. Egy óriási félreértés az emberek fejében, hogy azt hiszik: én adok, én teszek valamit, én adományozok, én segítek, én, én, én. A valódi cselekvő Isten, Krisna.
Krisna azt mondja a Bhagavad-gítá 11.33-as versében barátjának, Ardzsunának, a harcmezőn a csatába indulás előtt: „nimitta-mātraṁ bhava savya-sāchin – Te csupán eszköz lehetsz a harcban.”
Kifejezve ezzel: „Ne gondold, hogy a győzelem ebben a harcban az a te íjász-tehetségednek vagy a harci képességeidnek köszönhető. Mindez az én akaratom! A háború sorsa már előre eldőlt.”
Valójában mind csak hangszerek vagyunk az Úr kezében. Bármit is próbálunk tenni ebben a világban, nem szabad a kezeinket elismerésért nyújtanunk. Az elismerés valójában Istent illeti. Amikor pedig felemeljük a fejünket vagy a kezünket, az azért legyen, hogy imádkozunk az Ő segítségéért és támogatásáért.
Miközben a kötelességeinket végezzük, nézzünk mindig lefelé, kifejezve szerénységünket. Tudván, hogy mindössze hangszerek vagyunk Isten kezében.
(Részlet Gauranga Dasa előadásából, Govardhan Eco village)