A mai politikai korrektség légkörében kevesen mernek őszintén beszélni – érthető módon attól félnek, hogy elítélik őket vagy beléjük fojtják a szót. Ilyen környezetben ritka, hogy feketén-fehéren a nevén nevezzük a dolgokat. Persze el kell ismernünk azt, hogyha valaki bátor és mer őszintén beszélni, de vajon mennyire lesz az hatásos, vajon valóban megváltoztatja-e mások véleményét?
Manapság az emberek egyre inkább egy olyan információs „visszhangszobában” ülnek, ahol a valóságnak csupán az általuk elfogadott olvasatát hallják vissza, és hajlamosak arra, hogy azt azonosítsák magával a valósággal. Aki például egy ilyen visszhangszobában ül, az hajlamos arra a meggyőződésre jutni, hogy a fehér az fekete, vagy hogy a fehér nem is létezik. Ha találkozik valakivel, aki a fehéret fehérnek nevezi, akkor képtelen felismerni az illető igazát, sokkal valószínűbb, hogy csak legyint rá, mert azt gondolja, a másik ostobaságot vagy vadakat beszél, mi több, makacsul ragaszkodik valami rögeszméhez.
Kérdés, hogy hogyan lehet az ilyen helyzetben hatásosan kommunikálni. Alázatosan be kell ismernünk, hogy önmagában az, hogy bátran kimondjuk az igazságot, sajnos nem segít. Éles beszédünk lehet, hogy számunkra jó érzést okoz, de másokon nem sokat segít.
Ha efféle alázat kerít hatalmába bennünket, akkor kipróbálhatunk különféle módszereket, amelyek hatásosabbá tudják tenni a beszédünket. A Bhagavad-gītāban (17:15) mindjárt találunk is erre vonatkozóan hatásos iránymutatást: Nem elég az igazat mondani – úgy kell azt mondani, hogy ne zaklassa fel a hallgatót, hanem mondanivalónk kellemes legyen. Ha mások látják, hogy nyugodtan, udvariasan és figyelmesen beszélünk, akkor nagyobb eséllyel fognak komolyan venni bennünket, mint embert. Idővel aztán a velünk való emberi kapcsolat lassacskán megnyitja a szívüket, és egyre inkább hajlandóak lesznek meghallani, amit mondunk és álláspontjukat megváltoztathatják.
Caitanya Caran Dāsa