Kṛṣṇa megjelenése az Úr Caitanyaként valójában Kṛṣṇa saját tiszteletadása és tanúságtétele a tiszta odaadó szolgálat és különösképpen a tiszta bhakták mindent felülmúló, ellenállhatatlan vonzereje mellett. Amikor Kṛṣṇa magára öltötte legnagyobb bhaktájának vonásait, valójában egy bizonyos bhaktára gondolt: legemelkedettebb és legbizalmasabb hívére, Śrīmatī Rādhārānīra.
Talán láttak festményeket, amelyek Rādhāt és Kṛṣṇát ábrázolják együtt: az Úr Kṛṣna gyönyörű fiatal fiúként jelenik meg, kékes-feketés arcszínnel, amely úgy ragyog, mint egy villám által megvilágított friss esőfelhő. Śrīmatī Rādhārānī hasonlóképpen gyönyörű fiatal leány, az arcszíne ragyogó, mint az olvadt arany. Kṛṣna a fuvoláján játszik, Rādhārānī egyik kezét könnyedén a vállán nyugtatja, és elbűvölten hallgatja. A testtartásukból és abból, ahogy egymásra pillantanak, egyértelmű, hogy mélységesen szeretik egymást.
A nyugatiak gyakran félreértik Rādhāt és Kṛṣṇát. Egy korábbi, puritán generáció felháborodott azon a gondolaton, hogy Istennek női társa legyen, és szerelmi viszonyba keveredjen. Manapság találkozunk olyanokkal a fiatalabb generációból, akiket túlságosan is érdekel a szex, és örömmel gondolják azt, hogy ezzel Isten is így van. Mindkét csoport radikálisan félreérti Rādhāt és Kṛṣṇát, mert mindketten elkövetik ugyanazt a hibát: azt gondolják, hogy a Rādhārānī és Kṛṣṇa kapcsolata olyan, mint egy evilági szexuális kapcsolat.
A férfi és női elv és a kettő közötti vonzódás csak azért található meg a világban, mert a szexuális polaritás és vonzás létezik eredetileg Istenben, Rādhā-Kṛṣṇában is. Ahogy fönt, úgy lent. Van azonban egy különbség is. A világi szexuális kapcsolatok pusztán eltorzult tükröződései a Rādhā és Kṛṣṇa közötti eredeti, transzcendentális szerelmi kapcsolatnak, amely tiszta és lelki, és a kéjvágy leghalványabb nyoma sincs meg benne. Amíg anyaggal szennyezett elménket a világi vágyak feltételekhez kötik, addig nem vagyunk képesek felfogni a Rādhā és Kṛṣṇa közötti makulátlan szerelmet. Kivetítjük a saját egészségtelen kapcsolatainkat és tökéletlen szerelmeinket Istenre. Ez egyértelműen hiba. Egy ember csak akkor értheti meg Rādhā és Kṛṣṇa szerelmét olyannak, amilyen az valójában, ha ő maga megszabadult a kéjvágytól. Az Úr Caitanya korábban példátlan módon felfedhette a Rādhārānī és Kṛṣṇa közti viszonyt, mert ugyanakkor a Hare Kṛṣṇa mahāmantra éneklését is tanította, amely semmi máshoz nem hasonlítható hatékonysággal pusztítja el a kéjvágyat és más anyagi tisztátalanságokat.
Śrīmatī Rādhārānī helyzetét az „energia” (shakti) és az „energia forrása” (shaktimān) fogalmai révén érthetjük meg. Vagyis létezik egyrészt az energia, másrészt az erő tulajdonosa és az energia forrása. Hogy egy példával illusztráljuk: a tűz az energia forrása, a hő és a fény pedig maga az energia. A legfelsőbb energiaforrás, minden energia végső eredője azonban Kṛṣṇa; minden más, akár anyagi, akár lelki, az ő potenciája, amely belőle árad, ahogyan a hő és a fény árad a tűzből. (A hő és fény az energia a tűzhöz, mint energiaforráshoz képest; a tűz energia az energia forrását jelentő Naphoz képest; a Nap energia Kṛṣṇához viszonyítva, aki a legfelsőbb energiaforrás.) Minden létező tulajdonképpen teljes mértékben leírható úgy, mint Kṛṣṇa és az energiái.
Kṛṣṇa számtalan energiája közül három a legfontosabb. Az egyik által nyilvánul meg a teljes anyagi világ, a másik által a végtelen számú szellemi lélek, a harmadik pedig, amelyet belső energiának neveznek, megnyilvánítja transzcendentális isteni birodalmát. Ez a belső energia további három részre osztható fel. Ezeknek a transzcendentális energiáknak egyikével Kṛṣṇa fenntartja önnön létezését és örökkévaló isteni birodalmát. A második által megismeri önmagát, és másoknak is lehetővé teszi, hogy megismerjék. A harmadik, belső energia révén pedig transzcendentális boldogságot élvez, és ezt a boldogságot a híveinek is átadja.
Ez a belső boldogság-energia, amelyet hlādinī śaktinak neveznek, Śrīmatī Rādhārānī. Kṛṣṇa transzcendentális boldogságot adó potenciájának megtestesüléseként Śrīmatī Rādhārānī Kṛṣṇa legtökéletesebb bhaktája: csak azért él, hogy Őt elégedetté tegye tiszta odaadó szeretetével. Minden odaadó szolgálat Śrīmatī Rādhārānī védelme alá esik, és csak az Ő kegye és gondoskodása által képesek a bhakták örömet okozni szeretett Kṛṣṇájának. Ő az ideális bhakta, a feltétel nélküli szeretet legfőbb példája.
Kṛṣṇa és Rādhā egyszerre egyek és mégis különbözőek, ahogy a tűz és a fénye is egyszerre azonos, mégis különböző. Így habár Rādhārānī és Kṛṣṇa identitásukat tekintve egyek, mégis örökké kettéválnak. Rādhā és Kṛṣṇa együtt példázzák azt, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége és az Ő energiája egy és mégis különböző, és így együttesen alkotják az Abszolút Igazságot. Így tehát példájukkal a legmélyebb metafizikai elvet mutatják be.
Rādhārānī és Kṛṣṇa megmutatják, hogy Isten legvégső természete belső változatosságban gazdag, és a szeretet kettőjük között zajló, soha véget nem érő viszonzása az alapja annak a belső transzcendentális dinamikának, amely által Kṛṣṇa szépsége és boldogsága örökké fokozódik. Habár Rādhānak nincs vágya a saját élvezetére, amikor látja Kṛṣṇát, az öröme határtalanul növekszik. Mivel az öröme növekszik, az édessége és szépsége is nő. Amikor Kṛṣṇa látja, hogy Rādhā egyre gyönyörűbbé válik, az Ő öröme is fokozódik, amitől a saját szépsége és édessége nő. Amikor Rādhā látja, hogy örömet szerzett Kṛṣṇának, elárasztja a boldogság, és ahogy az öröme megsokszorozódik, megint csak szebb és édesebb lesz. Ez ismét növeli Kṛṣṇa örömét, szépségét és édességét… és a viszonzás így folytatódik, korlátlan és soha nem ér véget.
Kṛṣṇa neve azt jelenti, hogy „mindenkit vonzó”, és ha tudjuk, hogyan viszonozzák egymás örökké növekvő szeretetét Rādhā és Kṛṣṇa, így jobban értékelni tudjuk, mennyire vonzó is Isten – sokkal vonzóbb, mint bármi ebben a világban. Amikor Istent tévesen statikusnak és változatosság nélkülinek képzelik el, akkor ehhez képest az anyagi világ érdekesebbnek és csábítóbbnak tűnhet. Épp ezt a fajta statikus felfogást kölcsönözték a keresztény filozófusok Arisztotelésztől, és ezt a felfogást őrizte kegyelettel a középkori teológia – ez az egyik oka annak, hogy a reneszánsz miért fordult az anyagi világhoz, onnan várva az ígéreteket, a kalandokat és a táguló lehetőségeket. Istent filozófiailag actus purus-ként fogták fel, ami azt jelenti, hogy ő minden, ami valaha is lehet: teljes mértékben statikus, egyfajta kikristályosodott, jégbefagyott tökéletességben.
Úgy gondolták, hogy ha Isten birtokolja a végtelen tökéletesség teljességét, akkor az isteni tökéletesség elérte abszolút maximumát és nem növekedhet. Ám Kṛṣṇadāsa Kavirāja azt mondja, hogy habár Isten maga a tökéletesség, mégis folyton növekszik. A látszólagos paradoxont könnyebb lehet elfogadni, ha fontolóra veszünk egy hasonló paradoxont, amelyet a modern matematikusok fedeztek fel, miközben a végtelen halmazokat vizsgálták. Tegyük fel, hogy van egy szálloda végtelen számú szobával, melyek mindegyike foglalt. Habár a hotel tele van, mindig fogadhatunk újabb vendégeket – sőt, végtelen számú vendéget. Képzeljük el, hogy a recepciós el akar szállásolni egy új vendéget. Megfúj egy sípot, mire kinyílik az összes ajtó. Az 1-es szoba lakója átmegy a 2-esbe, a 2-es a 3-asba, és így tovább a végtelenségig. Az új vendég elfoglalhatja az immár üres 1-es szobát. Hasonlóképpen, ha végtelen számú vendég jelentkezik ki a hotelből, akkor is tele lesz. Az Īśopaniṣad nagyon hasonló kijelentést tesz az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről: Ő annyira teljes, hogy habár számtalan energia árad ki belőle, mégis mindig teljes marad, és semmiben nem csökken. És habár Kṛṣṇa teljes és tökéletes, Rādhāval folytatott szeretetteljes viszonzása révén mégis örökké és korlátok nélkül növekszik.
Az Úr Caitanya egy újabb fázist testesít meg a Rādhā és Kṛṣṇa között zajló szeretetteljes viszonzás transzcendentális pszichológiájában. Már láttuk, hogy Kṛṣṇát hogyan bűvöli el és vonzza állandóan Rādhā, és hasonlóképpen csodálatosnak találja Rādhā Őiránta érzett szerelmét. Önzetlen tisztasága és intenzitása csodálattal tölti el. Kṛṣṇadāsa Kavirāja elmondja nekünk, hogy Kṛṣṇa ezt gondolja magában: „Bármilyen boldogságot jelent Számomra a Śrīmatī Rādhārānī iránt érzett szerelem megízlelése, szeretetén keresztül Ő ennél tízmilliószor nagyobb örömet érez.” Kṛṣṇa a legfelső élvező, de rájön, hogy Śrīmatī Rādhārānī, az Iránta érzett szerelem révén sokkal nagyobb boldogságot élvez, mint Ő Maga. Így Kṛṣṇában vágy ébred arra, hogy megtapasztalja Śrīmatī Rādhārānī Iránta érzett szeretetének ízét.
Kṛṣṇa szépsége és édessége olyan korlátlan, hogy az egész univerzumot vonzza. Kṛṣṇadāsa Kavirāja ezt írja: „Kṛṣṇa szépsége természetes erővel rendelkezik: Magával az Úr Kṛṣṇával kezdve minden férfi és nő szívét megremegteti. Minden elmét vonzódás keríti hatalmába, ha édes hangját és fuvoláját hallja vagy megpillantja szépségét. Még Maga az Úr Kṛṣṇa is igyekszik megízlelni ezt az édességet.” Aki azonban leginkább gyönyörködik Kṛṣṇa szépségében és édességében, az Śrīmatī Rādhārānī. Az ő szeplőtlenül tiszta szerelme olyan, mint egy hibátlan tükör, és ebben a tükörben Kṛṣṇa szépsége és édessége még jobban ragyog. Így aztán Kṛṣṇa arra vágyik, hogy megtapasztalhassa a saját vonzerejét ugyanúgy, ahogyan Śrīmatī Rādhārānī.
Ezen okokból kifolyólag Krsnában vágy ébred arra, hogy Śrīmatī Rādhārānī helyzetébe kerüljön. Ez a vágy örökké teljesül az Úr Caitanya személyében. Az Úr Caitanya formájában Kṛṣṇa magára ölti Rādhā arany testszínét és odaadó érzéseit, és ő maga is megízleli az odaadó szolgálat korlátlan boldogságát.
Kṛṣṇadāsa Kavirāja ebben a két versben összegzi az Úr Caitanya természetét: „Śrī Rādhā és Kṛṣṇa szerelmi kedvtelései az Úr belső, gyönyöradó energiájának transzcendentális megnyilvánulásai. Noha Rādhā és Kṛṣṇa azonosságukat tekintve egyek, örökké különváltak egymástól. Most e két transzcendentális személyiség újra egyesült Śrī Kṛṣṇa Caitanya formájában. Leborulok Előtte, aki Śrīmatī Rādhārānī érzéseivel és testszínében jelent meg, holott Ő Kṛṣṇa Maga.
Arra vágyva, hogy megértse Rādhārānī szerelmének dicsőségét, a csodálatos tulajdonságokat Önmagában, amelyeket egyedül Rādhārānī ízlel meg szeretetén keresztül, s a boldogságot, melyet Rādhā akkor érez, amikor megtapasztalja az Ő szerelmének édes ízét, Hari, a Legfelsőbb Úr Rādhārānī érzelmeivel gazdagon megáldva megjelent Śrīmatī Śacī-devī méhéből, ahogyan a hold kel föl az óceánból.”
A három transzcendentális személy, Rādhā, Kṛṣṇa és Caitanya együttesen nyilvánítják meg az isteni szeretet örökkévaló dialektikáját, a transzcendentális boldogság örökké növekvő óceánjának időtlen dinamikáját. Az Úr Caitanya azért szállt le a Földre, hogy elárassza a világot a szeretet óceánjával azáltal, hogy mindenkinek szétosztotta Isten neveinek éneklését. Egyszerűen csak a Hare Kṛṣṇa mahāmantra éneklése által bárki beléphet az odaadás nektárjának végtelen óceánjába.
Az Úr Caitanya bevezette a bhakti reneszánszát, és az emberek tekintetét Isten felé fordította, ugyanabban az időben, amikor a reneszánsz Európában az emberre és világra irányította az emberek figyelmét. Da Vinci és mások, akiket elbűvölt az anyagi természet csodálatos és bonyolult összetettsége, kielégíthetetlen kíváncsisággal kezdtek a világ titkai után kutatni, és sok új felfedezés volt a jutalmuk. Ugyanakkor, mintegy ennek ellensúlyozásaképpen, az Úr Caitanya a bhakti reneszánszán keresztül addig soha nem tapasztalt betekintést adott a világnak a mindenkit vonzó Istenség Legfelsőbb Személyisége végtelen szeretetének legbensőbb dinamikájába. Ahogy a reneszánsz emberei megpróbálták feltárni a világot, és megfejteni a természet titkait, az Úr Caitanya és társai úgy tárták fel Isten királyságát, és megfejtették az istenszeretet titkait.
A reneszánsz emberei számára úgy tűnt, a világ és az ember tele van végtelen lehetőségekkel és ígéretekkel. A nyugati civilizáció a mai napig ezt a látomást követi, bár egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a világ és az ember nem teljesítette a belé vetett reményeket. A reneszánszban bekövetkezett eltolódás Istenről az emberre és az anyagra elvágta az embereket minden transzcendentális forrástól, ami értelmet és értéket jelenthet, és az ennek eredményeképp beköszöntő relativizmus és nihilizmus – a reneszánsz érett gyümölcse – csak fokozta a démonikus energiákat, amelyek napjainkban tönkreteszik a Földet. És ennek még nincs vége.
Tehát az Úr Caitanya a lehető legjobb időben jelent meg. Az Európában a reneszánsz idején létrejött civilizáció behálózta az egész Földet. Ám megszületett egy rendkívül szerencsés ellenáramlat: az Úr Caitanya saṅkīrtana mozgalma is elterjedt az egész földgolyón, beteljesítve az Úr Caitanya jóslatát. Azzal, hogy megmutatja, Kṛṣṇa mennyire szeretetteljes és mindenkit vonzó, és azzal, hogy könnyen elérhetővé teszi Őt a nevei éneklése által, az Úr Caitanya lehetővé tette a számunkra, hogy visszafordítsuk tekintetünket az Istenre. Ez mindenképp szükségszerű. Az ember és a világ nem képes beteljesíteni a követeléseket, amelyekkel feléjük fordultunk. Csak Kṛṣṇa és az Ő transzcendentális birodalma, ahol örökké szeretetteljes kedveléseit élvezi, teljesítheti be vágyainkat. Egyedül ez a birodalom az, amely végtelen ígéretekkel telve hívogat minket korlátlan lehetőségeivel.