Megfelelő irányítással bárki képes a mindennapi ételt lelki szubsztanciává változtatni
Az a jelenség, amikor valami anyagiból lelkivé változik át, rendkívüli, mégis olyasvalami, amivel mi, Krisna-hívők napi szinten találkozunk – gyakran, akár naponta többször is. Olyankor történik ez, amikor a fel nem ajánlott étel prasādammá, vagyis az Úr által felszentelt étellé változik.
Annak idején, amikor újdonsült bhakta voltam Montrealban, egyszer szerveztünk egy programot a McGill Egyetem campusán. Az eseményt hirdető brosúrán ez állt: „Lássátok a saját szemetekkel, ahogy az anyag lelkivé alakul át!” Ez a cím határozottan felkeltette jónéhány ember érdeklődését. A programon a templomvezető tartotta az előadást, amely ehhez a csúcsponthoz vezetett. Végezetül azt mondta: „Jól van, akkor most fog megtörténni. Saját szemetekkel fogjátok látni a lélek manifesztálódását.”
A hallgatók tűkön ülve vártak. Behoztak egy tálat a fel nem ajánlott étellel, amely az aznapi lakomára készült, és elhelyezték a Pañca-tattva (az Úr Caitanya és négy fő társa) képe elé. Egy bhakta leborult, megrázta a csengőt, és elmondott néhány mantrát.
Végül felállt, és bejelentette: „Íme! Átlagos ételt hoztunk ide, és most átalakult lelki szubsztanciává.” Mielőtt bárki kételkedő megjegyzést tehetett volna, hozzáfűzte: „A bizonyíték az lesz, hogyha elfogyasztjátok, és meglátjátok, hogy milyen hatással lesz rátok.”
Ahogy Krisna mondja, pratyakṣāvagamaṁ dharmyaṁ: „közvetlen tapasztalatot nyújt az önvalóról” (BhG 9.2), vagyis ebben az esetben minden bizonnyal a megízlésben rejlik a bizonyíték. Azok, akik megízlelték Kṛṣṇa prasādamját, tudják, hogy különleges potenciával bír, és az elfogyasztása nagyon más tapasztalatot nyújt, mint az olyan ételé, amely nem lett szeretettel és odaadással felajánlva az Úrnak.
Mikor válik tehát a fel nem ajánlott étel prasādammá? Nyilván amikor felajánlják. Ám ahhoz, hogy egy felajánlás valóban sikeres legyen, el is kell fogadni azt. Amikor Kṛṣṇa elfogadja, amit felajánlunk neki, az a valami prasādammá válik. A prasādam szó jelentése „kegy”, és a Bhagavad-gītában az Úr Kṛṣṇa azt mondja: prasāde sarva- duḥkhānām hānir asyopajāyate. „Aki ily módon elégedett (a Krsna-tudatban), annak számára megszűnik az anyagi lét háromféle szenvedése.” Tehát amikor elfogyasztjuk (vagy ahogy mondani szoktuk: megtiszteljük) a prasādamot, akkor lelki emelkedettséget érzünk. A prasādam megsemmisíti a múltbeli bűnös tetteket. Rūpa Goswami azt írja, hogy nagyon áldottnak érezzük magunkat tőle.
És mi az, ami valóban elfogadásra kerül? Maga az étel? Kṛṣṇa azt mondja a Bhagavad-gītában:
patraṁ puṣpaṁ phalaṁ toyaṁ
yo me bhaktyā prayacchati
tad ahaṁ bhakty-upahṛtam
aśnāmi prayatātmanaḥ
„Ha valaki szeretettel és odaadással áldoz Nekem egy levelet, egy virágot, egy gyümölcsöt vagy egy kevés vizet, Én elfogadom azt.” (Bg 9.26)
Vagyis azt mondja: elfogadom a szeretetet. Felajánlhatsz egy levelet, egy virágot, gyümölcsöt, tejet vagy ghível készült ételeket, de az odaadás az, ami eljuttatja ezeket Kṛṣṇához, és ő ezért hajlik rá, hogy elfogadja. Az Iśopaniṣad 5. mantrájában ez áll: tad dūre tad v antike, habár Kṛṣṇa nagyon távol van, ugyanakkor nagyon is közel. Így bárhol is vagyunk, amikor felajánlunk valamit Kṛṣṇának, az odaadás elhozza Őt hozzánk.
Tudnunk kell azonban, hogy nem minden felajánlás áll azonos szinten; mindig függ a bhakta természetétől. Habár sokféleképpen lehet kategóriákba sorolni a bhaktákat, ebben az esetben három típust kell megkülönböztetnünk: az anyagi motivációkkal rendelkező, a tiszta és a szeretettel átitatott bhaktákat. Ebből következően a felajánlásaik is ebbe a három kategóriába sorolhatók.
Az anyagi motivációval végzett felajánlás
Anyagi motivációval végzett felajánlás az, amikor valamit úgy ajánlunk fel Kṛṣṇának, hogy azt gondoljuk, cserébe valami anyagi hasznunk származik belőle, mint például a felszabadulás az anyagi szenvedés alól: „Ha ezt adom Kṛṣṇának, akkor gazdag leszek, egészséges leszek, a gyermekeim megfelelő házastársat találnak”, és így tovább. Vagy az ember vágyhat arra, hogy megszabaduljon a szenvedéstől, vagy felgyógyuljon egy betegségből – mindez valamilyen motivációval végrehajtott felajánlás. De még ezt a fajta felajánlást is kétféleképpen lehet végezni. Ha a guru-paramparán, a guruk tanítványi láncolatán keresztül történik, akkor Kṛṣṇa elfogadja, mivel a tiszta bhakták nagyon kegyesek, és azért, hogy felemeljék az anyagi motivációkkal rendelkező bhaktákat, kérik Kṛṣṇát, hogy fogadja el szerény felajánlásaikat. Más szavakkal, a guru-paramparához tartozó bhakták tisztasága az, ami a tisztátalan felajánlást tisztává teszi. Ha az anyagi motivációkkal rendelkező személy csak a saját elképzelései szerint teszi a felajánlást, és nem a guru-paramparán keresztül, akkor az étel nem válik prasādammá. Ám az ilyen felajánlásoknak is van értékük, abban az értelemben, hogy az illető azt gondolja, „legalább ennyit felajánlok Kṛṣṇának.”
Természetesen gondoljon bárhogy is az ember Kṛṣṇára, az jótékony hatású. Akāma, sarva-kāma, mokṣa-kāma: anyagi vágyak nélkül, anyagi vágyakkal telve, vagy felszabadulásra vágyva – minden esetben fokozatosan meg fog tisztulni. De hacsak Kṛṣṇa nem gyakorol némi extra kegyet, nem fogadja el az alsóbbrendű motivációkkal felajánlott ételt. Yasyāprasādān na gatiḥ kuto ’pi – „A lelki tanítómester kegye nélkül az ember nem haladhat előre” (Gurvāṣtaka 8). Kṛṣṇa nem fogad el semmit, ami nem a guru-paramparán keresztül érkezik.
Gyakran felmerül egy érdekes kérdés azzal kapcsolatban, hogy ha a kongregációs tagok vagy az új bhakták, akik nem avatottak, felajánlásokat tesznek, az ő felajánlásuk prasādamnak minősül-e. Ebben az esetben figyelembe kell vennünk a tanítványi láncolat potenciáját. A tanítványi láncolat nem korlátozódik az avatott bhaktákra. Ha valaki utasításokat kap egy felhatalmazott vaiṣṇavától, hogy ajánlja fel az ételt, akkor Kṛṣṇa elfogadja a felajánlást. Kṛṣṇa nem fogja elutasítani őszinte közeledésüket, mert az ilyen személyek tulajdonképpen elfogadják a guru-paramparát, akkor is, ha még nem mentek keresztül a dīkṣā folyamatán.
A tiszta felajánlás
A felajánlások második fajtája a tiszta felajánlás, amikor a bhakta azért ajánl fel valamit Kṛṣṇának, hogy örömet szerezzen Neki. A bhaktának nincsenek önző indítékai, csak az Úr örömét akarja szolgálni. Ezért otthon ételt ajánl fel egy képnek, egy mūrtinak vagy egy śālagrama-śilānak. A templomban a tiszta szívű pūjārīk megpróbálnak örömet szerezni Gaura-Nitāinak és Rādhā-Kṛṣṇának. De még ebben a kategóriában is van kétféle felajánlás: a szabályozott és a spontán. A szabályozott felajánlásokat kötelességből végzik, követve minden szabályt és előírást. A bhakta a másik fajta felajánlásban is mindent megfelelően csinál, de az Úr iránti spontán ragaszkodásból. Az ilyen bhakta rendelkezik bizonyos fokú szeretettel, és a domináns gondolat nem a kötelességtudat. („Azért csinálom ezt, mert így utasított a guru és a śāstra”.) De azzal, hogy a guru és a śāstra utasításai szerint végzi a felajánlást, felébreszti magában a természetes vonzódást Krṣṇa iránt, és szeretetből fog spontán odaadó cselekedeteket végrehajtani. Ez a szeretet kissé különbözik az érett szeretettől, a lelki szeretettől, de azért valódi. Mindazonáltal ezt a kétféle tiszta felajánlást is a guru-paramparán keresztül kell bemutatni.
A prasādam is eltérő ebben a kategóriában. Amikor kötelességből ajánlunk fel valamit Krṣṇának, Ő ugyanígy fogadja el. Úgy érzi, ez a kötelessége. A Bhagavad-gītában (3.24) Krisna azt mondja: „Ha Én nem végezném többé az előírt kötelességeket, romba dőlnének a világok” Kṛṣṇa kötelességtudatból cselekszik. De Krṣṇa mindazon bhakták közül, akik körbeveszik, azokat tekinti a legkedvesebbnek, akik szeretettel ajánlanak fel dolgokat. Ennek eredményeképp Kṛṣṇa is hasonlóképpen viszonoz: szeretettel válaszol a bhaktának.
Természetesen felmerül a kérdés, hogy vannak-e különböző fajtái a prasādamnak. A válasz: igen. Kṛṣṇa azt mondja: ye yathā māṁ prapadyante, taṁs tathaiva bhajāmyaham, „mindenkit aszerint jutalmazok meg, amilyen mértékben átadja magát Nekem.” (Bg 4.11) Amilyen az odaadás minősége és foka, amivel valaki felajánlást tesz Kṛṣṇának, annak arányában válik prasādammá a felajánlás. Érdekes megjegyezni, hogy egy bhakta képessége, hogy megízlelje a prasādamot, szintén arányban áll azzal, hogy miként képes felajánlani a prasādamot. Másképp fogalmazva a bhakták olyan mértékben fogják megízlelni a prasādam lelki természetét, amilyen fokú odaadással teszik a felajánlást.
A tiszta szeretettel végzett felajánlás
A felajánlások harmadik fajtája az, amely tiszta szeretetből történik. Amikor a bhakták elérik a szerető odaadás szintjét, Kṛṣṇa közvetlenül elfogadja a kezükből felajánlást, és hasonlóképpen viszonoz velük. A szerető odaadást nyilvánítják ki Kṛṣṇa örök társai a lelki világban, ahol Ő közvetlenül megízleli a szeretet minden fajtáját, amit a bhaktái felajánlanak Neki.
Tehát miben más ez, és hogyan válik az étel lelkivé? Maga az étel a felajánlás előtt és után is ugyanúgy néz ki, de mi történik valójában, amikor Kṛṣṇa viszonoz a bhakta odaadásával azáltal, hogy kimutatja svarūpa-śaktiját, vagy az Ő daivi-prakṛitijét, benső lelki energiáját, olyan fokban, ahogy a bhakta azt lehetővé teszi? A „lehetővé teszi” alatt azt értem, hogy amilyen mértékben a bhakta akarja, vagy amilyen mértékben megnyilvánít egy bizonyos mennyiségű és minőségű odaadó szolgálatot. Amikor Caitanya Mahāprabhu Jagannātha Purīban volt, és megízlelte Jagannātha prasādamját, teljesen lenyűgözte a prasādam eksztatikus íze. Dicsőítette a prasādamot, és közvetlenül érezte Kṛṣṇa lótuszajkának nektárját az étellel keveredve. Folyamatosan dicsőítette, hogy milyen hatása van Kṛṣṇa lótuszajka érintésének.
Ez történik, ha valaki szerető odaadással ízleli meg az Úrnak felajánlott ételt. És ebben az esetben kétségtelen, hogy Caitanya Mahāprabhu képessége arra, hogy megízlelje a prasādam potenciáját, meghaladta a brahmanákét, akik felajánlották az ételt az Úr Jagannāthának. De a prasādam akkor is Kṛṣṇa belső energiája. Nem különbözik Krisnától, és dinamikus. Egy szeretetteljes bhakta többet érezhet a prasādamban jelen lévő lelki potenciából, mint ami eredetileg megjelent a pūjārīnak, aki felajánlotta az ételt.
Eszünkbe juthat Prahlāda Mahārāja vagy Mirabai példája is: mindkettőjüknek mérget adtak, de nagyfokú szeretetteljes odaadásuk miatt a méreg nektárrá alakult, és nem volt rájuk hatással. Vajon miért történt így? Mert a méreg, illetve a tápláló étel csak az ebben az anyagi világban létező relativitásban értelmezhető. De ha valamit szeretettel felajánlunk Kṛṣṇának, akkor az Ő sac-cid-ānanda potenciája megnyilvánul abban az ételben, így a méreg ugyanolyan prasādammá változik, mint ahogy mondjuk a pakora.
Az életünk felajánlása
Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy a „felajánlás” pusztán az étel, amit felajánlunk Kṛṣṇának. A bhakták az egész életüket felajánlják.
yat karoṣi yad aśnāsi
yaj juhoṣi dadāsi yat
yat tapasyasi kaunteya
tat kuruṣva mad-arpaṇam
Kṛṣṇa azt mondja: „Ó, Kunti fia, ajánld fel Nekem mindazt, amit cselekszel, eszel, felajánlasz vagy elajándékozol, valamennyi lemondásoddal együtt!” (Bg 9.27)
Végső soron egy bhakta minden lélegzetvétele felajánlás: ha a bhakták azért alszanak, hogy fenntartsák a testüket, hogy Kṛṣṇát szolgálhassák vele, akkor az alvás is felajánlás lesz az Úrnak, és ha bármit elfogadnak – ételt, szappant, pénzt – azt mind felajánlják Kṛṣṇának. Új Vraja Dhāmában, ahol a bhakták farmközösségben élnek, mindent, amit kapnak vagy megszereznek, először felajánlanak Rādhā-Śyāmasundarának, az uralkodó istenségeknek, az oltár elé helyezett tálcán. Ily módon természetessé válik az a gyakorlat, hogy mindent felajánljunk Kṛṣṇának.
Meg kell tanulnunk, hogyan ajánljunk fel mindent. Reggel korán felkelünk, és az első dolgunk az, hogy imákat ajánlunk az Úrnak. A Hare Kṛṣṇa mantra éneklését nem szórakozásnak tekintjük, hanem felajánlásnak, Kṛṣṇa dicsőítésére. És ha valaki így él, akkor bizonyos értelemben a felajánlás végzése szükségtelenné válik (habár a bhakták továbbra is végzik, hogy ezzel példát mutassanak), mert az ilyen bhakták mindig elmerülnek abban, hogy mindent Kṛṣṇáért tegyenek. Tehát yo me bhaktyā prayacchati – a bhakti már ott van, és Kṛṣṇa nagyon lelkesen elfogadja. Valójában Kṛṣṇa a nap minden pillanatában követi a bhaktákat, hogy elfogadja szerető odaadásukat, testük minden mozdulatában és minden gondolatukban, amely a Neki végzett odaadó szolgálattal kapcsolatos.
Végső soron ez az, amire törekszünk, és ezt csinálják a szeretetteljes bhakták: Kṛṣṇárt élnek, és így minden, amit tesznek, Kṛṣṇa-tudatos cselekedetté válik – vagyis prasādammá. A tehénpásztorfiúk egyszerűen csak leülnek és együtt esznek Krisnával a magukkal hozott ebédcsomagjukból – nem ajánlanak fel semmit Kṛṣṇának. Ha valamit felajánlanak Neki, akkor azt egyszerűen csak kiveszik a tarisznyájukból, és egyenesen a szájába teszik. Vagy akár félbeharapják az édes rizsgolyót, és azt mondják: „Ó, Kṛṣṇa, nézd, milyen csodás íze van ennek a rizsgolyónak!”, és Kṛṣṇa szájába dugják a másik felét. Yo me bhaktyā prayacchati: ez az ő szeretetük. A felajánlás formalitása és technikája már nem érdekes, mert Kṛṣṇa igazából szeretetre és odaadásra vágyik. Őt valójában csak ez érdekli. Ha Yaśodā anya ajánlja fel a tejét, vagy a gopik a testüket, a tehenek a tejüket, ha a tehénpásztorfiúk birkóznak Vele, és Kṛṣṇa vállára másznak – minden prasādammá válik, mert minden a szeretet felajánlása.
A mi feladatunk tehát a Kṛṣṇa-tudatban az, hogy a prasādam világában éljünk, és ezáltal mi magunk is prasādammá váljunk. Kṛṣṇa is erre a következtetésre jut a Bhagavad-gītában (4.24), amikor azt mondja: brahmārpaṇaṁ brahma havir brahmāgnau brahmaṇnā hutam, „a Kṛṣṇa-tudatban teljesen elmerülő ember bizonyosan eljut a lelki birodalomba”. Ha arra gondolunk, hogy mindent felajánlunk Kṛṣṇának, ha fizikai tetteink Kṛṣṇának szánt felajánlások, ha szavaink Kṛṣṇának tett felajánlások, akkor végső soron mi magunk is Kṛṣṇának szentelt felajánlássá leszünk. És ekkor magunk is prasādammá válunk. Kṛṣṇa pedig mindig lelkesen meg kívánja kóstolni a Neki tett szeretetteljes felajánlásaink csodálatos ízeit.
Śivarāma Swami, Vissza Istenhez Magazin