Amikor úgy ötszáz évvel ezelőtt a Földön tartózkodott, az Úr Kṛṣṇa legutóbbi inkarnációja gyakran kimutatta isteni erejét.
(Ez a második része egy három cikkből álló sorozatnak, amely az Úr Caitanya Mahāprabhu életének csodás eseményeit írja le. Az itt elhangzó történetek a Caitanya-caritamṛtából és a Śrī Caitanya-Bhāgavatából származnak.)
Miután az Úr Caitanya elindította az Úr szent neve éneklésén alapuló saṅkīrtana mozgalmat, sok követője órákon keresztül énekelt, táncolt és hangszereken játszott, hogy így dicsőítsék az Úr Kṛṣṇát. Néhány irigy brāhmaṇa rossz néven vette az Úr egyre növekvő hatalmát és befolyását, és úgy döntöttek, bármi áron is, de megpróbálják háttérbe szorítani.
Ezek a brāhmaṇák panaszt tettek a muzulmán Kazinál, vagyis a kormányzónál, mondván, hogy az Úr Caitanya mozgalma bűnös, és az lesz az eredménye, hogy egész Navadvīpa elnéptelenedik. Sok muszlim is panaszt tett, főleg az óriási zaj miatt, amivel a saṅkīrtana járt. Az akadékoskodók sürgették a Kazit, hogy száműzze a városból az Urat.
A beszámolók nagy dühöt ébresztettek a Kaziban. Ezért aztán egy este bement egy bhakta házába, ahol épp saṅkīrtana folyt, és összetörte az egyik bhakta dobját. Azután betiltott minden saṅkīrtanát, és komoly büntetéssel fenyegette meg azokat, akik megszegik a tiltást. A bhakták döbbenten és csüggedten értesítették minderről az Úr Caitanyát, aki erre hatalmas „polgári engedetlenség” menetet szervezett, több százezer bhakta részvételével, akik mennydörgő saṅkīrtanát tartottak.
Amikor a tiltakozó menet elérkezett a Kazi házához, az Úr Caitanya bement, hogy beszéljen vele, és ekkor a kormányzó elmesélte neki, milyen megdöbbentő élményben volt része.
„Azon az éjszakán, amikor a hindu házába mentem, eltörtem a dobot, és megtiltottam a közös éneklést, álmomban egy rettentő, félelmetes oroszlánt láttam, amely eget rengető hangon bömbölt. Teste olyan volt, mint egy emberé, arca pedig mint egy oroszláné. Miközben aludtam, az oroszlán vadul nevetve, fogait csikorgatva a mellkasomra ugrott. Karmait a mellemre helyezve mennydörgő hangon így szólt: ’Most pedig úgy tépem ketté a mellkasod, ahogy te törted össze a mṛdaṇga dobot! Betiltottad közös éneklésemet, ezért el kell hogy pusztítsalak!’ Rettentő félelmemben lehunytam a szemem, s remegni kezdtem. Amikor látta, mennyire megijedtem, így szólt: ’Legyőztelek, hogy megleckéztesselek, de most kegyes leszek hozzád. Azon a napon nem okoztál túlságosan nagy zavart, ezért most megbocsátok neked, s nem oltom ki az életed. Ha azonban újra ilyen tettekre vetemedsz, nem leszek béketűrő. Megöllek téged, az egész családodat, és végzek minden húsevővel.’ Így szólt az oroszlán, majd távozott, én azonban még mindig nagyon féltem tőle. Nézd csak meg karmainak a nyomát a szívemen!”
A Kazi ezután felfedte a mellkasát, és az emberek döbbenten látták rajta a karmolás-nyomokat. Mindenki megértette, hogy az Úr Nṛsiṁha Isten félig ember, félig oroszlán inkarnációja, aki egykor azért jelent meg, hogy megölje a nagy démont, Hiraṇyakaśiput, és megvédelmezze bhaktáját, Prahlādát, újból megjelent, most is hasonló célból. Csakhogy a legtöbb ember nem tudta, hogy az Úr Caitanya Maga az Úr Nṛsiṁha – és ezért a saṅkīrtana mozgalmat nem lehet megállítani.
A Kazi ezután elmesélt még egy hasonlóképpen különleges dolgot. Ugyanazon a napon, amikor az Úr Nṛsiṁháról álmodott, az egyik katonájától ezt hallotta: „Amikor odamentem, hogy véget vessek a közös éneklésnek, hirtelen lángok csaptak az arcomba. Szakállam leégett, s arcom teli lett hólyagokkal.” A Kazi minden más alárendeltje, aki megpróbálta megállítani a saṅkīrtanát, hasonló tapasztalatról számolt be.
De még ennél is csodálatosabb volt, hogy a panaszt tevő muszlimok, miután meghallották a Hare Kṛṣṇa mantrát, akaratuk ellenére maguk is énekelni kezdték.
Beszélgetésük végén a Kazi azt mondta az Úr Caitanyának: „Ahány utódom csak világra jön a dinasztiámban a jövőben, mindannyiukhoz szól szigorú intelmem: Senki sem gördíthet akadályt a saṅkīrtana mozgalom útjába!”
Az utódai pedig tiszteletben is tartották a szavait.
Az Úr feltámaszt egy gyermeket
Egy este Śrīvāsa Ṭhākura házában az Úr Caitanya a bhaktákkal együtt mélyen elmerült a saṅkīrtanában. Eközben Śrīvāsa Ṭhākura megtudta, hogy az egyik fia, aki súlyos betegségben szenvedett, épp elhagyta a testét. Hogy ne zavarja meg az Úr Caitanyát és a bhaktákat, Śrīvāsa megtiltotta a családtagjainak, hogy fájdalmukat és bánatukat kimutassák. Így az eksztatikus éneklés és a tánc folytatódott, és nem szakították félbe a könnyek.
Ám amikor a saṅkīrtana véget ért, a mindentudó Úr Caitanya megszólalt: – Valami szerencsétlenség történt ebben a házban.
Ekkor elmondták neki, hogy Śrīvāsa fia meghalt.
– Miért nem szóltatok nekem korábban? – kérdezte szomorúan az Úr.
Ezután odament a holttesthez, és megszólította: – Kedves fiam, miért hagyod el Śrīvāsa Ṭhākura házát?
A halott fiú lelke újra belépett a testébe, és válaszolt: – Addig éltem itt, ameddig a sorsom engedte. Az időm lejárt, ezért most máshová megyek – oda, ahová Te küldesz. Örök szolgád vagyok, egy élőlény, aki csak tőled függ. A Te akaratoddal összhangban kell cselekednem, nem tehetek másként, nincs ilyen hatalmam.
E szavak hallatán Śrīvāsa Ṭhākura családjának minden tagja transzcendentális tudásban részesült, és boldog nyugalom öntötte el őket. Már nem érezték szükségét, hogy sírjanak vagy bánkódjanak.
Az Úr felfedi Magát
Egy nap Jagannātha Purīban az Úr Caitanya filozófiai vitát folytatott a híres tudóssal, Sārvabhauma Bhaṭṭācāryával. Miután az Úr minden vitapontban legyőzte ellenfelét, Sārvabhauma Bhaṭṭācārya ezt gondolta: „Az Úr Caitanya minden bizonnyal Maga az Úr Kṛṣṇa. Mivel nem értettem meg Őt, nagyon büszke voltam a tudásomra, és sok sértést elkövettem.”
Amikor Sārvabhauma megalázkodott, és elismerte, hogy sértéseket követett el, majd menedéket vett az Úr Caitanyánál, az Úr ki akarta mutatni kegyességét, ezért megnyilvánította előtte négykarú Viṣṇu-formáját. Majd közvetlenül ezután megnyilvánította eredeti kétkarú, feketés arcszínű Kṛṣṇa-alakját is, az ajkához emelt fuvolával.
Amikor Sārvabhauma Bhaṭṭācārya ezt meglátta, a földre vetette magát az Úr előtt. Aztán felkelt, és összetett kézzel dicsőítő imákat mondott az Úr Caitanyához. Az Úr kegye által minden igazság feltárult előtte, meg tudta érteni, miért fontos az Úr szent neveinek éneklése, és mindenhol terjeszteni kezdte az istenszeretetet.
Ettől kezdve Sarvābhauma nem ismert mást, csak az Úr Caitanya lótuszlábainak tiszteletét, és a kinyilatkoztatott szentírásokról adott minden magyarázata szigorú összhangban állt az odaadó szolgálat folyamatával.
A Gangesz elhívása
Egy nap az Úr Caitanya, aki mindig nagy örömét lelte Paramānanda Purī Goswāmī társaságában, megkérdezte tőle: – Milyen a víz a kutadban?
– Rossz az a kút, rémes benne a víz, nagyon sáros!
Az Úr Caitanya a magasba emelte mindkét karját, és így imádkozott: „Ó, Úr Jagannātha, Univerzum Ura, kérlek, add meg nekem ezt az áldást: folyjék ebbe a kútba tiszta Gangesz-víz!”
Az Úr Caitanya ezután hazatért, a bhakták pedig lefeküdtek aludni.
Gangā istennő engedelmeskedett az Úr parancsának, és megtöltötte vizével a kutat.
Amikor a bhakták másnap reggel felkeltek, és meglátták, hogy a kút megtelt kristálytiszta vízzel, az Urat dicsőítették, a nevét kiáltozva. Amikor Paramānanda Purī is meglátta a vizet, elájult örömében.
Mindenki azt mondta, hogy maga Gangā istennő lépett be a kútba, ezért néhányszor körbe is járták, az iránta érzett mély tiszteletből.
Ezután megérkezett az Úr Caitanya, megnézte a vizet, és azt mondta: – Kedves bhakták, kérlek hallgassatok meg! Aki iszik ebből a vízből, vagy megfürdik benne, ugyanazt az eredményt éri el, mintha megmártózna a Gangeszben. Múltbeli cselekedeteinek bűnös visszahatásai eltörlődnek, és az illető eléri az Úr Kṛsṇa iránti tiszta szeretetet és odaadást.
A bhakták ezt nagyra értékelték, és az Úr egyik nevét kiáltozták: „Hari! Hari!”.
Egy leprás bhakta meggyógyítása
Dél-Indiában élt egy megvilágosodott brāhmaṇa, akit Vāsudevának hívtak, és akit megtámadott a lepra. Annyira együttérző volt minden élőlénnyel szemben, hogy ha egy féreg kihullott a testét borító sebekből, fogta, és visszatette ugyanoda. Vāsudeva úgy hitte, a múltban elkövetett bűnös tettei miatt megérdemli, hogy szenvedjen.
Amikor meghallotta, hogy az Úr Caitanya a faluba érkezett, elment, hogy meglátogassa. Ám amikor odaért a házhoz, ahol az Úr megszállt, megtudta, hogy az Úr Caitanya már továbbment. Ezt meghallván annyira erőt vett rajta a bánat, hogy ájultan esett össze.
Amikor Vāsudeva magához tért, tovább bánkódott, amiért nem láthatta az Urat. Az Úr Caitanya, aki ismerte hívének szívét, rögtön visszatért, és megölelte. Pusztán attól, hogy az Úr megérintette Vāsudevát, eltűnt a lepra, és elszállt a bánata is. Vāsudeva nagy örömére a teste megint szép lett. Hálából és tiszteletből megérintette az Úr Caitanya lábát, és ezt mondta: „Ó, kegyes Uram! Ilyen kegyet közönséges élőlény nem képes adni. Ilyen kegy egyedül Benned található. Testem bűzétől még egy bűnös ember is elmenekül, ha meglát, Te mégis megérintettél engem. Ilyen az Úr független természete.”
A szelíd és alázatos Vāsudeva aggódott amiatt, hogy hamis büszkeség fogja eltölteni, amiért az Úr Caitanya meggyógyította. Ezért, hogy ettől megvédje, az Úr azt tanácsolta neki, hogy énekelje szüntelenül a Hare Kṛṣṇa mantrát, és szabadítsa meg az embereket a nyomorúságtól azzal, hogy az Úr Kṛṣṇáról tanítja őket. Az Úr megnyugtatta, hogy ha mindezt megteszi, soha nem fog erőt venni rajta a hamis büszkeség.
A buddhisták megvilágosodása
Az Úr Caitanya utazásai során néha összeakadt olyan büszke bölcselkedőkkel, aki nem hittek abban, hogy Isten egy személy. Úgy gondolták, Ő csak egy elv, egy erő, vagy fény, vagy tudatosság, vagy pedig mindezek kombinációja. Egyszer egy ilyen ember, egy buddhista szekta vezetője ment oda az Úrhoz a tanítványai kíséretében, hogy tanítsák őt. A buddhisták előadták a kilenc fő alapelvet, és próbálták meggyőzni az Urat a tanításaik felsőbbrendűségéről. Az Úr azonban szilárd logikával, könnyedén megcáfolta a buddhisták vezetőjének érveit. Amikor a jelenlévő nézők nevetni kezdtek, a buddhistákat szégyen és félelem fogta el. Rájöttek, hogy az Úr vaiṣṇava – Kṛṣṇa híve –, és bánatosan hazatértek.
Később a buddhisták bosszút forraltak. Odavittek az Úrnak egy tál tisztátalan ételt, és azt állították, mahā-prasāda, olyan étel, amit felajánlottak a templomi mūrtinak. De amint átadták az ételt az Úr Caitanyának, megjelent egy nagy madár, a csőrébe kapta a tálat, és elrepült vele. A tisztátalan étel a buddhistákra hullott, aztán a madár a tányért a buddhista tanító fejére ejtette, aki eszméletét vesztve esett össze.
Tanítványai rémülten felkiáltottak, és sietve menedéket vettek az Úr Caitanya lábánál. „Úr”-ként szólították meg, és így könyörögtek hozzá: – Urunk, bocsásd meg a sértést, amit elkövettünk. Kérünk, könyörülj rajtunk, és elevenítsd fel a tanítómesterünket!
Az Úr így felelt: – Énekeljétek mind hangosan Kṛṣṇa és Hari nevét a mesteretek fülébe, így vissza fogja nyerni az öntudatát.
A tanítványok követték az Úr tanácsát, és a mesterük magához tért. Rögtön énekelni kezdte az Úr szent nevét, aztán alázatosan meghódolt az Úr Caitanyának. Az összegyűltek mind csodálkozva bámultak. Az Úr ezután furcsamód váratlanul eltűnt a szemük elől, és senki sem tudta megtalálni.
A bhaṭṭathārik legyőzése
Miközben az Úr Caitanya különféle szent helyeket keresett fel, elkísérte a szolgája, Kṛṣṇadāsa. Egy nap Kṛṣṇadāsát, aki egyszerű és gyengéd lélek volt, elcsábította az Úrtól egy csoport nomád cigány, akiket bhaṭṭathāriknak neveztek. Úgy öltözködtek, mint a sannyāsīk, vagyis a lemondottak, de valójában lopásból és csalásból éltek. Beszennyezték Kṛṣṇadāsa intelligenciáját, és meggyőzték, hogy menjen a táborukba és élvezze a nők társaságát. Az volt a céljuk, hogy rávegyék, hogy álljon be közéjük és csatlakozzon a közösségükhöz.
Amint az Úr ezt meghallotta, odament a táborukba, és megkérdezte tőlük: – Miért tartjátok itt brāhmaṇa segítőmet? Ti is és én is lemondottak vagyunk, de ti szándékosan bajt okoztok nekem. Nem látom, mi ebben a logika.
Amikor ezt meghallották, a bhaṭṭathārik meg akarták támadni az Urat, fenyegetően a magasba emelve éles fegyvereiket. De hiába próbáltak lesújtani az Úr testére, a fegyverek kihullottak a kezükből, és saját magukat sebezték meg. Amikor így néhányan össze-vissza lettek kaszabolva, a többiek szétfutottak a szélrózsa minden irányába. Miközben a bhaṭṭathārik hangosan kiáltoztak, az Úr Caitanya a hajánál fogva megragadta Kṛṣṇadāsát, és elrángatta onnan. Később, amikor Kṛṣṇadāsa ráébredt, mennyire beszennyeződött, nagyon hálás volt az Úrnak, amiért megszabadította őt a gonosztevőktől.
A hét fa felszabadítása
Sok-sok ezer évvel ezelőtt az Úr Caitanya a híres-nevezetes Úr Rama alakjában jelent meg. Vālmīki nagyszerű eposzában, a Rāmāyaṇában az Úr Rāma, a hatalmas harcos megígéri Sugrīva hercegnek, hogy meg fogja ölni Sugrīva fivérét, Vali királyt, aki nemcsak hogy száműzte Sugrīvát a királyságából, hanem törvénytelenül a feleségét is kisajátította. De mivel Vali rendkívüli hatalommal rendelkezett, Sugrīvának kétségei voltak, hogy az Úr Rāma tényleg meg tudja-e ölni. Ezért aztán megkérte az Úr Rāmát, hogy bizonyítsa be az erejét azzal, hogy belelő egy nyilat egy nagyon távol álló fába. Miután Rāma kilőtte a nyílvesszőt, az nemcsak azt a bizonyos fát döfte át, hanem a mögötte álló hat másik fát is. A nyíl ezután földet ért, majd sebesen visszatért az Úr Rāma tegezébe.
Amikor az Úr Caitanya Dél-Indiát járta, meglátta ugyanezeket a fákat, amelyeket egykor az Úr Rāmaként átdöfött a nyilával. Ám mivel most egy bhakta szerepét játszotta, végtelenül szentnek tekintette ezeket a fákat, amelyek egykor kapcsolatba kerültek az Úr misztikus nyilával. Az Úr Caitanya megölelte a fákat, mire mind a hét fa eltűnt. Vajon hová kerülhettek? Az Úr Vaikuṇṭhára küldte őket, a lelki világba, felszabadítva a fatestben lakozó lelkeket, megmentve őket attól, hogy újra meg kelljen születniük az anyagi világban.