A szentírás hitelessége nem attól függ, mióta írták, hanem attól, mit közvetít, hogyan adták tovább és milyen hatást gyakorol. Elsőként az számít, van-e eredetre utaló igénye – vagyis kinyilatkoztatott tanításra hivatkozik-e – és követhető-e a megszakítatlan átadási lánc, amely minőségbiztosításként működik: a mester–tanítvány hagyomány nem dísz, hanem felelősségi rendszer. Innen továbblépve a belső koherencia a következő próba: a hiteles szöveg alapelvei nem mondanak egymásnak ellent, és képesek egységes világképet adni az emberről, az erkölcsről és a transzcendensről; minél következetesebben világítja meg a nagy kérdéseket, annál inkább állja a vizsgát. A koherenciát a gyakorlat felől is tesztelnünk kell: a hitelesség egyik legerősebb jele a transzformatív erő – „a gyümölcsről ismered meg a fát”. Ha egy tanítás következetesen jobb emberré formál – tisztább jellem, fegyelem, együttérzés, belső béke, élő istenkapcsolat – és közösségi szinten is rendezettebb, szolgálóbb életet teremt, akkor nem csupán szép gondolat, hanem működő valóság. Ezzel párhuzamosan az erkölcsi magasság és az esztétikai emelkedettség is mérce: a valóban szent szöveg nem relativizálja a jót és a rosszat, hanem a jót erősíti, nyelvi szépsége pedig nem puszta dísz, hanem a belső igazság visszhangja; mint amikor egy hangszer a szerző dallamát szólaltatja meg, az emberi nyelv itt a transzcendens üzenetet hordozza. Fontos átvezetés a megismerés módjaihoz: nem vak hitről beszélünk, mert a kinyilatkoztatás találkozik a józan következtetéssel és az élettapasztalattal; a tanítás állításai a mindennapokban ellenőrizhetők – például jellemalakításban, fegyelemben, imában, meditációban –, és ha alkalmazzuk, működnek. Nem mindegy azonban, ki jegyzi le és közvetíti: hiteles a lejegyző, ha tiszta jellemű, önérdek-mentes, élő megvalósítása van annak, amiről beszél, elszámoltatható a hagyományvonal felé, és felkészült nyelvben, filozófiában, alkalmazásban; különbséget tud tenni az örök elvek és a korhoz kötött szabályok között, és az elvet sértetlenül, a kornak mégis érthetően alkalmazza. Itt érkezünk el az időpróbához: ami nem csupán trend, az nemzedékeken át, kultúrákon túl is hordozható marad; a soknemzedékes tapasztalat nem üres tekintély, hanem kumulatív bizonyíték.
Összefoglalva: a szentírás hitelessége nem egyetlen pecsét, hanem egybehangzó jelek rendszere – tiszta forrás és átadás, belső koherencia, gyakorlati átalakító erő, erkölcsi és esztétikai minőség, képesített közvetítők és időálló működés. Amikor mindez együtt áll, joggal tekintünk egy szöveget szentnek: emberi kézen át, de nem emberi önkényből; mint a távcső, amely nem a csillagokat gyártja, hanem láthatóvá teszi őket.”