A két Úr legfelsőbb kegye
A Vedanta sūtrában szerepel a híres „ānandamayo’ bhyāsāt” vers. Ez a śloka elmagyarázza minden élőlény alapvető helyzetét. Mindenki élvezetre vágyik. A lélek természetes állapota szerint sat-cit-ānanda, örökkévaló, tudással, boldogsággal és eksztázissal teljes. Minden élőlény szíve állandóan a szépséget, a bájt és az eksztázist keresi. Ezért az Úr alászáll ebbe a világba, hogy szétossza a prema bhaktit, az istenszeretetet, amely táplálja a szívet, és beteljesíti minden vágyát. Amikor az Úr megjelenik ebben a világban, indokolatlan kegyéből teszi. A kegynek olyan a természete, hogy nincs alárendelve semmiféle anyagi törvénynek, a logika vagy a ráció szabályainak. Valójában az Úr kegye bárki számára, bármely élethelyzetben elérhető, ha egyszerűen csak elfogadjuk azt. Śrīla Rūpa Goswāmi így ír erről:
namo mahā-vadānyāya
kṛṣṇa-prema pradāya te
kṛṣṇaya kṛṣṇa caitanya
namne gaura-tviṣe namaha
(Cc. Madhya 19.53)
Śrī Caitanya Mahāprabhu a legnagylelkűbb, legkegyesebb és legadakozóbb minden inkarnáció közül, mert szabadon osztogatja a kegyét mindenkinek, nem nézve, hogy ki alkalmas rá és ki nem. Egyszerűen csak énekeld Kṛṣṇa nevét, kövesd az odaadás egyszerű szabályait, és az életed meg fog telni istenszeretettel, eksztázissal, bájjal, szépséggel, és amit a szíved mindig is keresett, örökre megvalósul. Ezért az Úr Caitanya Mahāprabhu elrendelte az Úr Nityānanda Prabhunak, hogy keresse azokat az embereket, akik nem akarják elfogadni Isten szeretetét. Azokat, akik túlságosan ragaszkodnak a bűnös tevékenységekhez vagy az anyagi élet jámbor cselekedeteihez, azokat, akik ragaszkodnak az elmebeli spekulációhoz és az úgynevezett valláshoz, és így a büszkeségük miatt nem fogadják el Kṛṣṇa szeretetét, még magától Caitanya Mahāprabhutól sem. Az Úr Caitanya az Úr Nityānandára bízta ezeket az embereket. Tehát az Úr Nityānanda nem más, mint Caitanya Mahāprabhu kegyének esszenciája.
Narottama dāsa Ṭhākura így énekel: „vrajendra-nandana yei, śacisuta haila sei balarāma haila nitāi”. Śrī Nanda Mahārāja gyönyörű isteni fia, az Úr Gopāla megjelent a Kali-korban, Śrī Kṛṣṇa Caitanya Mahāprabhu formájában, Balarāmjī pedig, aki örök társa, bátyja és állandó kísérője Vraja-dhāmában, az Úr Nityānandaként szállt alá. Caitanya Mahāprabhu arra kérte az Úr Nityānandát, hogy menjen, és válogatás nélkül vegyen rá mindenkit, hogy fogadja el a szent név kegyét, akár alkalmas rá, akár nem. Az Úr Nityānanda – habár Ő maga a Legfelsőbb Úr – egy bhakta helyzetében jelenik meg. Meg kell értenünk, hogy Goloka Vṛndāvanában Balarāma valójában maga Kṛṣṇa, a legfelsőbb Bhagavān. Örökké úgy jelenik meg, mint Kṛṣṇa szolgája. Sankarṣana, Anantaśeṣa alakjában Ő Nārāyaṇa ágya, Ő a cipője, Ő az ernyője. Állandóan csak azzal van elfoglalva, hogy próbálja növelni az Úr Nārāyaṇa örömét. Hasonlóképpen jelenik meg Lakṣmaṇa formájában a Rāma-līlāban. Lakṣmaṇa egyetlen feladata az volt, hogy örömöt szerezzen Śrī Rāmának. Amikor száműzetésbe vonultak a Jhārikhanda erdőbe, Lakṣmaṇa nem evett, nem aludt. Nem volt más dolga, csak hogy Śrī Rāmát védelmezze. Ő volt az Úr Rāma legfőbb és legodaadóbb szolgája. És ugyanez a Lakṣmaṇa, ugyanez a Balarāma jelenik meg Śrī Nityānanda Prabhuként. Az élete, a lelke és mindene csak Śrī Gaurasundara öröme. Nincs más ambíciója, nincs más indíttatása, nincs más élete. Az Úr Nityānandáról minden ācārya kijelenti, hogy ő az eredeti lelki tanítómester. Ő az Istenség első kiterjedése, és kizárólag Isten örömére jelenik meg. Habár Ő Kṛṣṇa, és könnyen el tudná foglalni ugyanezt a pozíciót, de soha nem teszi. Néha úgy gondolják, hogy Balarāmának is megvolt a maga rāsa-līlája, Ő is legfelsőbb élvező volt. De Balarāma soha nem a saját élvezete kedvéért vett részt a rāsa-līlāban. Egyszerűen azért ment Vṛndāvanába, hogy Kṛṣṇa szolgálatára oktassa a gopīkat. Minden, amit Balarāmjī tett, minden, amit Lakṣmaṇa tett, minden, amit Anantaśeṣa tesz, kizárólag azért van, hogy egész életükkel és lelkükkel növeljék Kṛṣṇa, Rāma és az Úr Nārāyaṇa élvezetét.
Az Úr Nityānada az együttérzés megtestesülése
Így tehát az Úr Nityānanda magasztos hangulatban van. Annak ellenére, hogy Ő az Istenség Legfelsőbb Személyisége, elfogadta a legalázatosabb helyzetet azért, hogy elégedetté tegye az Úr Gaurasundarát. Caitanya Mahāprabhu a Patita-pāvana Avatār. Ez azt jelenti, hogy főként a legelesettebb és legbűnösebb élőlények kedvéért jött el. És nincs semmi, ami elégedettebbé tenné az Úr Caitanyát, mint az, ha valaki az istenszeretetet osztja másoknak. Az Úr Nityānanda a Gangesz mindkét partján felkereste az összes házat minden városban és minden faluban, és összetett kézzel, egyenként odament a Kali-yuga legelesettebb és legbűnösebb embereihez, úgy könyörgött nekik, hogy fogadják el az Úr Caitanya Mahāprabhut.
Az Úr Caitanya azt prédikálta, hogy énekeljük Kṛṣṇa nevét, és arra utasította az Úr Nityānandát, hogy menjen és terjessze a szent név éneklésének dicsőségét. Ő teljes mértékben megvalósította, hogy „Śrī Kṛṣṇa Caitanya nahi anya”, azt, hogy Rādhā és Kṛṣṇa együttesen jelentek meg Śrī Gaurasundara Mahāprabhu alakjában. Megértette, hogy az Úr Caitanya mennyire kegyes – olyannyira, hogy nem lehet ellene sértést elkövetni. Ezért meg akart győzni mindenkit, hogy imádják Gauraṅgát, és énekeljék az Ő nevét. Aki ezt teszi, az az Ő élete és lelke, és ha imádják Śrī Gaurasundara Mahāprabhut, akkor automatikusan el fogják érni Kṛṣṇa szeretetét, és automatikusan elérik Vṛndāvana Dhāmát.
Bármerre is járt az Úr Nityānanda, mindig ezt énekelte: „bhajo gouranga kaho gouranga lavo gaurangera namare, je jana gouranga bhaje se hoi more prana re”– „Imádd Gaurāṅgát, énekeld Gaurāṅga nevét, fogadd el Gaurāṅga kegyét. Bárki, aki imádja az Úr Caitanya Mahāprabhut, az az én életem és lelkem.” Így könyörgött az embereknek, bárhová ment, és ha valaki olyan keményszívű volt, hogy még az isteni szeretet és együttérzés megtestesülése sem hatott rá, akkor könyörgött neki, hogy fogadja el Gaurāṅga nevét, és ha továbbra is ellenállt, akkor az Istenség Legfelsőbb Személyisége Nityānanda alakjában térden állva könyörgött: „kérlek, ne utasítsd el, ne fecséreld el emberi életed, fogadd el Gaurāṅga nevét! Imádd Gaurāṅgát!” Ha továbbra sem fogadta el, lefeküdt a földre, a porban hempergett, megérintette a lábait, és könnyes szemmel könyörgött neki. „Ne fecséreld el emberi életed. Kérlek, könyörgöm, bármit megteszek, örökké a szolgád leszek, de énekeld a szent nevet!” Nem volt olyan isteni inkarnáció, aki valaha is ilyen kegyet nyilvánított volna meg. Az Úr Śrī Kṛṣṇa levágta a gonosz démonok fejét sudarśana cakrájával. Ez volt az Ő kegye. Így a démonok elérték a felszabadulást. Az Úr Rāma íjával és hegyes nyilaival levágta az asurák végtagjait és fejét, kitépte a szívüket, és így elérték a felszabadulást. Az Úr Caitanya Mahāprabhu a szent név fegyverével a tiszta istenszeretetet adta mindenkinek, aki elfogadta. Az Úr Nityānanda senkitől nem fogadta el a nemet válaszként. Isten maga ott van a lábaidnál, a porban hemperegve könnyes szemmel könyörög, és aggódva várja, hogy örök szolgád lehessen, ha elfogadod Kṛṣṇa nevét. Egyszerűen csak fogadd el Gaurāṅga nevét. Az Úr Nityānandában tehát megtaláljuk Isten legfelsőbb kegyének végső megnyilvánulását Nevet.
Emberek millióit térítette meg, bármerre járt. Elment kisebb és nagyobb városokba, falvakba, és mindenhol megváltoztatta az egész atmoszférát. Mindenki boldogan énekelte: Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare / Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare, és páratlan eksztázisban táncolt. A leírások szerint az Úr Nityānanda annak szentelte magát, hogy beteljesítse az Úr Caitanya szíve vágyát, és minden élőlény elfogadja a szent nevet.
Egyszer Śacidevīnek, Śrī Caitanya Mahāprabhu édesanyjának volt egy álma. Ebben az álomban Kṛṣṇát és Balarāmát imádta az oltáránál. Ekkor eljött az Úr Nityānanda, és azt mondta Balarāmának, hogy szálljon le az oltárról. „Ez az oltár most már az Úr Caitanyáé. Kṛṣṇa az Úr Caitanya Mahāprabhu formájában jelent meg a Kali-yugában, te már a múlté vagy. A Dvāpara-yugában arra vágyunk, hogy Kṛṣṇa a barátunk legyen és együtt játsszunk. De a Kali-yugában a szolgája vagy.” Balarāma erre azt felelte, nem, nem, én itt maradok Kṛṣṇával! Mire Nityānanda azt mondta: Nem, gyere csak le onnan, és legyél szolga! Vitatkozni kezdtek, aztán dulakodni. Nityānanda és Balarāma rángatni kezdték egymást, de végül Nityānanda bizonyult erősebbnek, és leráncigálta Balarāmát az oltárról. Persze Nityānanda nem más, mint Balarāma. De az álomból Śacidevi megértette, hogy a Kali-korban Balarāma egyszerűen úgy jelenik meg, mint az Úr Caitanya Mahāprabhu utasításainak végrehajtója.
A leírások szerint az Úr Caitanya személyesen jelenik meg, hogy ossza az istenszeretet, vállalva ezt a missziót. Elhagyta a családos életet, és sannyāst vett. Így követnie kellett a nagyon szigorú alapelveket és társadalmi szabályokat. Ha az emberek kritizálják egy sannyāsī viselkedését, akkor a missziójának vége. Tehát az Úr Caitanya Mahāprabhu inkább csak olyan nagy tudósoknak prédikált, mint Sarvābhauma Bhaṭṭācārya, vagy Prakāśananda Sarasvatī. Városról városra, faluról falura járt. A Kali-yugában azonban feltételekhez kötött az élet, és túlságosan degradáltak a körülmények egy sannyāsī számára. Az Úr Caitanya nem érintkezhetett szabadon a gṛhamedi āśramába tartozókkal a kocsmákban, a bordélyházakban, a húsevők házaiban. Egy sannyāsī ezt nem tehette meg, főleg azokban az időkben. Az emberek nagyon szigorú szemmel néznek a sannyāsīkra.
Habár az Úr Nityānanda alapvetően kolduló szerzetes volt, az Úr Caitanya arra utasította, hogy házasodjon meg. Hogy miért? Mert akkor senki nem fogja kritizálni. Elmehet a legelesettebbek közé is. Elmehet bárhová, és prédikálhat. Így aztán az Úr Nityānanda utazni kezdett. A főhadiszállása Bengálban volt, Suryadāsa paṇḍita házában, aki Gouridāsa paṇḍita, az Úr Caitanya és az Úr Nityānanda nagy bhaktájának a fivére volt. Suryadāsa paṇḍita az Úr Nityānandának ajándékozta két lányát, Jāhnava Devīt és Viśudīt. Az Úr Nityānanda köztudottan avadhūta volt, ami azt jelentette, hogy elmehetett bárhová, hogy terjessze az Úr kegyét. Caitanya Mahāprabhu személyesen mondta azt az Úr Nityānandáról, hogy ha bemegy egy kocsmába vagy egy bordélyházba, vagy ha alacsonyabb osztálybeliek nemkívánatos társaságában mutatkozik, akkor sem szabad kritizálni, mert aki ezt teszi, az a pokolra kerül. Mert tudjuk, hogy csak azért tartózkodik ilyen helyeken, hogy indokolatlan kegyével áldja meg a legelesettebbeket. A Kali-yugában mindnyájan pályázhatunk az Úr Nityānanda kegyére, hiszen mind a legelesettebbek vagyunk. Ha nem gondolod annak magad, akkor minden bizonnyal az vagy.
Február 10-én ünnepeljük az Úr Nityānanda megjelenési napját. Meg kell értenünk isteni természetét, mielőtt megkísérelnénk megérteni isteni līlāját. Ő az Istenség Legfelsőbb Személyisége, aki azért jelenik meg, hogy szétossza az istenszeretet kegyét. Ekacakra szent városában jelent meg. Ekacakra Rādhādeśa egy körzete. Ez a hely nem volt különösebben fontos vallási szempontból. A szent helyek Indiában általában a szent folyók, a Gangesz vagy Yamunā partján fekszenek. Minél jobban eltávolodunk ezektől a szent folyóktól, a környék annál inkább degradálódik. Az Úr Caitanya Mahāprabhu Navadvīpa szent földjén jelent meg, a Gangesz partján, de örök társait elküldte a mlecchák, a yavanák és a legalacsonyabb osztályok tagjai közé, hogy ott szülessenek meg.
Az Úr Nityānanda születése és gyermekkora
Az Úr Nityānanda egy brāhmaṇa családban született Ekacakrában. Édesapját Hadai paṇḍitának hívták, édesanyját Padmavatīnak. A legcsodálatosabb gyermek volt, gyönyörű és elbűvölő vonásokkal rendelkezett. Gyermekkorában az volt a legfőbb öröme, ha eljátszhatta az Istenség Legfelsőbb Személyiségének kedvteléseit. Összegyűjtötte a barátait, és egész nap az Úr kedvteléseit idézték fel játékaikban. Egyik barátja eljátszotta, hogy ő Bhūmi, a Földanya, egy tehén formájában megjelenve, egy másik barátja volt az Úr Brahmā, akihez a tehén segítségért könyörgött. A királyok formájában megjelenő démonok nagy nehézségeket okoznak nekem – panaszkodott, majd elmentek együtt a Tejóceán partjára, egy másik barátja pedig eljátszotta az Úr Viṣṇu szerepét, és arra utasította a félisteneket, hogy jelenjenek meg a Yadu dinasztia tagjaiként. „Nemsokára én is megjelenek mint az Úr Kṛṣṇa.”
Néha azt játszották a barátaival, hogy ők Devakī és Vasudeva, Kṛṣṇa szülei. Az egyik barátja Pūtanāt játszotta el, egy másik pedig a mellét szopta, majd megölte. Néha eljátszották Aghāsurát vagy Dhenukāsurát. Így adták elő ezeket a transzcendentális kedvteléseket, és mindenki döbbenten nézte, vajon honnan ismerik ezeket a történeteket. Soha nem mesélték el nekik ezeket, soha nem tanulmányozták őket, hiszen csak kisgyerekek voltak. Az Úr Nityānanda nagyon szeretett egész nap ilyen gyönyörű dráma-előadásokat rendezni. A fiúk néha csak teheneket terelgettek, kezükben botokkal táncoltak, fuvolán játszottak, és úgy tettek, mintha ők lennének Kṛṣṇa, Balarāma és a tehénpásztorfiúk. Aztán hazamentek, betörtek az összes szomszéd házába, és vajat meg joghurtot loptak. Az emberek elcsodálkoztak, de senki nem bánta, amit tettek, mert mindenki eltelt az irántuk érzett szeretettel.
Mindenki szerette volna a karjában tartani Nityānandát. A teste puha volt, mint a vaj. Csak szerették volna átölelni, szeretgetni, és kimutatni az iránta érzett gyengédségüket. Egyszer a gyermek Lakṣmaṇa szerepét játszotta, egy másik fiú pedig Rāvanát. Lakṣmaṇa kihívta Rāvanát, aki elővette hatalmas erővel bíró śaktyastra fegyverét, és Lakṣmaṇára támadt vele. Persze a játékban csak egy lótuszvirágot használtak helyette. Odahajította a gyönyörű puha lótuszt, és eltalálta vele Nityānanda mellkasát, ő pedig a földre zuhant, és elvesztette az eszméletét. Úgy tűnt, nincs semmi élet a testében. Az összes barátja köréje gyűlt, „Ó, istenem, nincs benne élet, halott!” – kiáltották, és mind sírni kezdtek. Nem tudták, most mit tegyenek. Aztán megérkeztek az Úr Nityānanda szülei, Padmavati és Hadai paṇḍita. Ők is csak sírtak, és nem tudták, mitévők legyenek. Mindent megpróbáltak, hogy újraélesszék, de hiába. A gyermek csak feküdt némán és mozdulatlanul. Egész Ekacakrában mindenki úgy érezte, hogy az életük és lelkük hever ott élettelenül. Mit tegyenek most? Nem értették, hogyan történhetett ez vele, hiszen csak hozzáért egy lótuszvirág. Aztán az egyik fiú azt mondta, hogy ő tudja, mi a baj.
Nemrégiben Daśarathát játszotta, és ő is elájult, amikor a barátja Rāma szerepében elhagyta. „Ha meg akarjuk gyógyítani Nityānandát, aki Lakṣmana szerepét játssza, akkor ide kell hívnunk Hanumānt, hogy hozza el a Gandhamadhana hegyet!” Így aztán az egyik gyerek beöltözött Hanumānnak, és azt mondta: „Én vagyok Hanumān, és elhozom a hegyet!” Most már a többi gyereknek is eszébe jutott, hogy az Úr Nityānanda mondta nekik, hogy ha elájulna, hozzák el a hegyet. Egyik barátja Hanumān szerepében elfutott, míg többiek rākṣasák szerepében próbálták megállítani. Egy másik barátja az orvost játszotta, fogta a hegyet, és letette Nityānanda orra mellé, aki ekkor végre felállt. Mindenki ölelgetni kezdte.
Így telt az Úr Nityānanda gyermekkora. Éjjel-nappal teljesen belemerült az Úr līlāiba. Ha megkérdezték tőle, hogyan lehetséges, hogy tökéletesen ismer minden sort a szentírásokból, pedig soha nem tanították neki, azt felelte: „Csak azt mondom el, amit előző inkarnációimban mondtam” – de mindenki csak nevetett rajta, mert nem hittek neki.
Az Úr Nityānanda elhagyja Ekacakrát
Az Úr Nityānanda tizenkét esztendős volt, amikor egy nap egy sannyāsī látogatott Hadai paṇḍita házba. Hadai paṇḍita szelíd és tisztaszívű bhaktája volt az Úrnak. Ülőhellyel és finom ételekkel kínálta a sannyāsīt, felajánlotta neki, hogy náluk töltse az éjszakát, és mindenben szolgálta. Másnap reggel, mielőtt a sannyāsī továbbindult volna, Hadai paṇḍita azt mondta: „Bármim van, az a tiéd is. Szolgálhatlak-e még valamivel?” A sannyāsī azt felelte: „Egyedül utazom, és nagy segítség lenne, ha lenne egy brāhmaṇa szolgám és társam. Szeretném magammal vinni az idősebbik fiadat, Nityānandát.” Amikor Hadai paṇḍita ezt meghallotta, nem tudta, mitévő legyen. Mintha hegyes, lángoló nyilak hasítottak volna a szívébe. Gondolkodóba esett: „Megígértem, hogy neki adom mindenem, és nem szeghetem meg a szavamat, ugyanakkor nem tudnék élni a fiam nélkül. Ő a mindenem.” Arra gondolt, ahogy Daśaratha Mahārāja ragaszkodott az igazság elvéhez, és hogy tisztelni kell azokat, akik a lemondott rendben élnek. Úgy érezte, követnie kell ezeknek a nagy lelkeknek a lábnyomait, bármilyen fájdalmas is. Odament a feleséghez, Padmavatihoz, és megkérdezte, most mit tegyen. Padmavatī, aki nagyon hűséges és szerető felesége volt, azt felelte: „Kedves férjem, bárhogy is döntesz, én elfogadom.” Hadai paṇḍita könnyekkel a szemében odament a brāhmaṇához, és azt mondta: „Ha tényleg a fiamat szeretnéd, magaddal viheted.” Az Úr Nityānada a sannyāsīval akart menni, és prédikálni az Úr dicsőségét, de tudta, hogy édesanyja és édesapja mennyire ragaszkodnak hozzá. Nem törhette össze a szívüket. De elfogadta, hogy ez isteni elrendezés, és elhagyta az otthonát. Ahogy távozott, Hadai paṇḍita ájultan esett össze. Nem bírta elviselni az elválást. Éjjel-nappal csak sírt a fia után. Belefulladt a bánat óceánjába. Nem volt semminek értelme az életében Nitāi jelenléte nélkül. Amikor a piacra ment, mindig úgy érezte, mintha ott jönne mögötte, folyton őt kereste, mindig a hogyléte miatt aggódott. Nem bírta elviselni egyetlen percig sem a távollétet szeretett fiától, aki most az erdőben vándorol egy sannyāsīval. Túl sok volt neki ez a fájdalom. Nem bírt enni, nem tudott aludni. Mivel így mindig az Úr Legfelsőbb Személyiségéről szóló gondolatokba merült, mégis fenn tudta tartani az életét evés és alvás nélkül. Végül a megtört szíve okozta szenvedések miatt elhagyta a testét, és az örök lakhelyre, Vaikuṇṭhára távozott.
Az Úr Nityānanda utazásai Indiában
A leírásokból tudjuk, hogy az Úr Nityānanda utazgatni kezdett a szent helyekre. Először elment Gayába, ahol Viṣnugadādhara gyönyörű lábnyomait imádta, Aztán Kāśība ment, hogy imádja a Viśvanātha mūrtit. Ezután Mathurā szent városába utazott. Itt megfürdött a Viṣṇu-gatánál, és játszott a Yamunā vizében. Meglátogatta Vṛndāvana mind a tizenkét erdejét. Boldogan merült el a tehénpásztorfiúk hangulatában, azonosulva korábbi inkarnációjával, Balarāmával. Játszott a gyerekkel, terelgette a teheneket, és élvezte a legfelsőbb lakhely, Vraja édes atmoszféráját. Olyannyira elmerült a boldogságban, amit Vṛndāvana okoz, hogy teljesen elfeledkezett az evésről és az alvásról. Ha valaki magától odament hozzá, és felajánlott egy kis tejet, azt néha elfogadta.
Ezután folytatta útját és a zarándoklatát. Számos vidéket bejárt, és Kelet-Indiában találkozott egy rendkívül emelkedett személlyel, Mādhavendra Purīval, akit minden Gauḍīya vaiṣṇava az istenszeretet gyökerének tart. Úgy gondolják, hogy az ő szeretete az, amit az Úr Caitanya és az Úr Nityānanda megkapott, akár közvetve, akár közvetlenül az avatáskor. Amikor az Úr Nityānanda találkozott Mādhavendra Purīval, és meglátták egymást, tekintetük megtelt szeretettel. Úgy érezték, mintha villámcsapás érte volna őket. Hódolatukat ajánlották egymásnak, és megölelték egymást. Mādhavendra Purī nagyon szerette Nityānandát. Megértette, hogy Ő maga az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Nem tudta elengedni szerető öleléséből. Miközben átölelték egymást, könnyek folytak a szemükből, szőrszálaik égnek álltak és minden tagjuk remegett a transzcendentális eksztázistól. Mādhavendra Purī tanítványai döbbenten figyelték őket. Az Úr Nityānanda így szólt: „Bejártam a szent a helyeket, ám a mai napig nem teljesült a szívem vágya. De ahol Kṛṣṇa tiszta szolgája van, az ő lábánál az összes szent hely ott lakozik.” Hosszú napokon-éjszakákon át osztották meg egymással a kṛṣṇa-kathā iránti szeretetüket, és Kṛṣṇáról beszélgettek.
Boldogságuk nem ismert határokat. Bár mindketten bejárták az ország szent helyeit, de a legtöbb sannyāsi és sādhu, a legtöbb úgynevezett szent ember nem értette, mi az istenszeretet igazi lényege. Ám egymásban meglátták, hogy mindketten Kṛṣṇa valódi bhaktái. Mādhavendra Purī olyan boldogságot és istenszeretetet érzett Nityānanda társaságában, mint még soha. Bárhol legyen is az Úr Nityānanda és az ő lótuszlába, bárki, aki a társaságában lehet, az Vaikuṇṭhán tartózkodik. Ő a tiszta bhakti szétosztásának legmagasabb kegyét képviseli. Bárki, aki találkozhat egy ilyen személlyel, az a legszerencsésebb az emberek között. Az Úr Nityānanda elutazott Setubandhába, Rāmeśvarába, Śrīrangamba és Tirupatiba. Elment minden szent helyre, majd észak felé folytatta az útját, felkereste Ayodhyát, Citrakutát és Prayāgot. Elment Badarikāśramba, ahol találkozott Śrīla Vyāsadevával, aki meglátta, hogy ő nem más, mint az Úr Balarāma, és imádta az Úr Nityānanda lótuszlábát.
Miután megjárta mindezeket a szent helyeket, visszatért Vṛndāvanába, és úgy döntött, ott marad. Ekkor volt egy látomása. Látta örök testvérét, az Úr Śrī Kṛṣṇát, amint isteni līlāját mutatja be a bengáli Navadvīpában. De továbbra is úgy viselkedett, mintha egy átlagos kisfiú lenne. Még nem indította el misszióját, a saṅkīrtaṇa mozgalmat. Az Úr Nityānanda ezért úgy döntött, egyszerűen csak vár Vṛndāvanában, amíg nem jön egy jel, hogy az Úr elkezdte a saṅkīrtaṇa mozgalmat. Szíve mélyén már tudta, hogy az Úr Caitanya az utcán fogja vezetni a bhaktáit, magasba emelt karokkal énekelve: Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare.
Az Úr Nityānanda megérkezik Navadvīpába
Nityānanda végül elhagyta Vṛndāvanát. Amikor megérkezett Navadvīpába, senkinek nem jelentette be, csak elment Nandanācārya otthonába. Másnap reggel az Úr Caitanya Mahāprabhu elmesélte a bhaktáknak, hogy éjszaka csodálatos álma volt. Egy különleges szekeret látott megjelenni, amin egy pálmafát ábrázoló zászló lobogott, az Úr Balarāma jele. Egy hatalmas és gyönyörű személyiség ült ezen a szekéren, és újra meg újra azt kérdezgette, hogy merre van Nīmai paṇḍita háza. Ebből megértette, hogy ez a különleges személy megérkezett Navadvīpába, és Ő nem más, mint maga Balarāma. Menjetek, és keressétek meg! – utasította a bhaktákat, akik Śrīvāsa Ṭhākura és Haridāsa Ṭhākura vezetésével elindultak, bejártak minden házat, minden piacteret, és mindenhol érdeklődtek, hogy nem láttak-e egy most érkezett különleges személyt. Miután mindent átkutattak, visszatértek, és azt mondták az Úr Caitanyának, hogy nem találták meg az illetőt, mire ő azt felelte: akkor majd én magam fogom vezetni a keresést. Végre odaértek Nandanācārya házához. Az Úr Nityānanda odabentről olyan ragyogást látott, mintha milliónyi Hold kelt volna fel. Amikor Ő és az Úr Caitanya először találkoztak, mindketten földbe gyökerezett lábbal álltak, nem tudtak megszólalni, és csak nézték egymást isteni szeretetben úszva. Az Úr Nityānanda a földre zuhant az eksztázistól, az Úr Caitanya pedig megölelte, és a könnyek folyóként ömlöttek a szemükből. Ezután mindketten táncolni kezdtek és szent kīrtanában énekelték Kṛṣṇa nevét. Ettől kezdve az Úr Nityānanda Śrī Gaurasundara szerető szolgálatában utazott mindenfelé, és a szent nevet terjesztette. Az írások azt mondják, hogy az Úr Nityānanda kegye nélkül senki nem kaphatja meg a megfelelő módon az Úr Caitanya Mahāprabhu kegyét.
A mai nap páratlan kedvezősége
Abban a szerencsében lehet részünk, hogy az Úr Nityānanda szent megjelenési napjának estéjén összegyűlhettünk, hogy imádkozzunk indokolatlan kegyéért, hogy megértsük elesett helyzetünket a Kali-yugában, és könyörögjünk az Úr Nityānandához, hogy legyen kedves hozzánk. Az Úr Nityānanda megnyilvánítja magát a lelki tanítómesternek. A lelki tanítómester az Úr Nityānanda képviselője. Az Úr Nityānanda kegyét könnyen elérhetjük azáltal, ha egy hiteles guru irányításával imádjuk Őt. Vegyük tehát nagyon komolyan az Úr végtelen kedvességét, amit ebben az isteni inkarnációjában tanúsít.
Ahogy láthattuk ebben a csodálatos színdarabban, habár Jagai és Madhai durván bántalmazta szóban és tettekkel is, őt nem hajtotta más, csak az együttérzés. Nem érdekelte, hogy brutálisan megsebezték a fejét egy olyan ütéssel, amivel tíz embert is meg lehetett volna ölni. Nem érdekelte, hogy gyalázkodó szavakkal illették. Csak az érdekelte, hogy ezek az emberek szenvednek a bűnös cselekedeteik miatt. Ezért a harag helyett együttérzéssel válaszolt: „haha prabhu nityānanda premnanda sukhi”. Aki megérti Nityānanda kegyét, az nagyon boldog lehet ebben a világban. Próbáljuk megérteni kegyes természetét, és azt, hogy miként kaphatjuk meg ezt a kegyet. Nagyon egyszerűen: csak fogadjuk el Kṛṣṇa nevét. Elfogadjuk a szent név éneklését, és feladjuk a bűnös cselekedeteket. Csupán erre van szükség. Ebben áll az Úr Nityānanda kegyének bősége. „Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare / Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare.” Azt mondják, az Úr Caitanya mindig négy helyen volt jelen. Az egyik az volt, ahol az Úr Nityānanda épp táncolt. Tánca olyan kecses és elragadó volt, hogy bárhol perdült táncra, az Úr Caitanya lelki testében megjelent, figyelte, és részt vett a kīrtaṅában.
parama karuṇa, pahū dui-jana,
nitāi-gauracandra
saba avatāra, sāra śiromaṇi,
kevala ānanda-kanda
AzÚr Caitanya és az Úr Nityānanda azért szálltak alá, hogy megtanítsák nekünk az éneklés, a tánc és a praṣādam megtisztelésének egyszerű folyamatát. Nincs magasabbrendű módja annak, hogy megkapjuk az Úr Nityānanda kegyét, mint hogy elmerítjük az elménket, az érzékeinket és a testünket a szent név kīrtaṅájában, és nagy lelkesedéssel énekelünk. Ezen a nagyszerű napon megkaptuk a lehetőséget arra, hogy dicsőítsük az Úr Nityānandát azzal, hogy szívből részt veszünk a szent név éneklésben. Most következzék az ārati, és imádkozzunk az Úr Nityānanda kegyéért, a lelkes éneklés és tánc által, az Ő örömére. Az ārati után abban az áldásban lehet részünk, hogy megtisztelhetjük a szent praṣādamot, amelyet felajánlottunk Neki ezen a kedvező estén. Hare Kṛṣṇa.