Ha megvizsgáljuk, mit is takar a latin eredetű „pszichológia” szó, így fordíthatnánk a kifejezést: „a lélek tudománya”. Már itt kérdéseket kellene feltennünk, hiszen a nyugati pszichológia beszél ugyan személyiségről és karakterről, védikus értelemben vett lélekről nem. Bár tagadhatatlanul nagy hangsúlyt fektet személyiségünk vizsgálatára, magát a lelket máshogy definiálja a két tudomány.
A védikus rendszer nagyon pontosan leírja a lélek fogalmát. A lélek, az önvaló, egy örökké létező és megszüntethetetlen részünk, ami életről életre vándorol testről testre, mígnem az egyén a személyiségfejlődés útjára lép, hogy megvalósítsa eredeti helyzetét. Eszerint mindenki egyéni, különleges, saját képességekkel, tulajdonságokkal rendelkezik, senkivel sem azonos, örökké volt és mindig létezni is fog. Milyen szép gondolat, nem? A másik, ami nagyon lelkesítő, hogy használják az egyéni lélekkel kapcsolatban is a sat-cit-ānanda kifejezést, ami a lélek védikus felfogás szerinti jellemzőit foglalja magában: sat, azaz örökké létező; cit, azaz örök tudással rendelkező; és ānanda, azaz még boldog is. (Ha nagyon magam alá esem egy nehéz élethelyzetben, sokszor gondolok arra, hogy bár most szomorúnak, csalódottnak vagy elesettnek érzem magam, de az igazi énem örökké boldog! Ez sokszor segít!) Ebből az aspektusból vizsgálva kijelenthetjük, hogy a test és a mentális funkciók mind az önvalót segítik, egyrészt azért, hogy eligazodjon a külvilágban, másrészt pedig a tiszta tudatra ébredésben is a segítségére lehetnek.
Ha a személyiség oldaláról közelítünk a témához, a védikus rendszer szintén pontosabb képet nyújt. Azt mondja, hogy bár eredeti állapotában ez az örök lény határtalan képességekkel rendelkezik, s tiszta tudata beragyogja egész testét, ugyanakkor, míg az anyagi világ körforgásában él, feltételekhez kötött a helyzete, amit a karma törvényei határoznak meg a tettei alapján.
Ebben a világban létezve anyagi tudattal rendelkezünk (citta), s azon belül van az elménk (manas), amely az érzékeink központja, és segít nekünk eligazodni, információkat gyűjteni a környezetünkről. Ha megfogunk egy bögre teát például, bár az ujjaink érzékelik a bögrét, azt viszont, hogy az elég meleg-e, hogy finom, sima érzés-e a bögre porcelánjának megtapintása, már nem az érzékeink, hanem az elménk dönti el. Ezeken az érzékeléseken túl elsődleges feladata maga a gondolkodás, illetve az akaratunk, a szándékaink megfogalmazása. Ugyanakkor szükségünk van az intelligenciánkra (buddhi) is. Az intelligenciánk képes irányítani az érzékeinket és az elménket. Az elme folyamatosan élmények után sóvárog, ízeket akar érezni. Például amikor meglát egy cukrászdát, már mondja is: „Jujj, de jó lenne egy habos sütemény!” Az intelligencia azonban korlátokat tud állítani eléje: „Most nincs rá idő, sietni kell”; vagy: „Cukorbeteg vagyok, nem is ehetek ilyen süteményt”. Ha például szeretnénk egészségesebben vagy tudatosabban élni, mindenképp szükségünk van a buddhi fejlesztésére, erősítésére, amit leginkább tanulással lehet elérni. Ha a tanulási és gyakorlási folyamatok segítségével sikerül azt megtisztítani, jó társunkká válik a transzcendentális önismeret útján.
Az anyagi tudat harmadik összetevőjeként a védikus írások megemlítik az egót is, vagy a hamis egót (ahaṅkāra), amely leegyszerűsítve annyit tesz: a saját magunkról alkotott énkép. Bár tagadhatatlanul az önvaló hozza létre, csak a jelen helyzetem azonosságát képes tükrözni: „nő, férfi vagyok”, „anya, apa vagyok”, „tanuló, tanító vagyok” – mikor mi. Még egyetlen életen belül sem állandó ez, hiszen mindenki tapasztalhatja, hogy egész más hangon beszélünk, más hangulatban vagyunk, máshogy viselkedünk a különböző „szerepeinkben”, aszerint, hogy épp „anya vagyok és nevelek”, vagy „tanár vagyok és tanítok”, vagy épp „barát”, „szerető” vagy „feleség vagyok”.
A Bhagavad-gītā 6.24 magyarázata egy szemléletes hasonlaton keresztül mutatja be a védikus irodalom személyiségfelfogását:
„Az önvaló az anyagi test szekerének utasa, az intelligencia pedig a szekérhajtó. Az elme a gyeplő, az érzékek pedig a lovak. Ily módon örvend vagy szenved a lélek az elme és az érzékek társaságában.”
Ez a hasonlat egy olyan személyiségmodellt állít elénk, amelyben az is megeshet, hogy az érzékeink csak száguldanak velünk, mint a megvadult lovak, ki tudja, hová tartva az anyagi világ ösvényein. Ugyanakkor a személyiségünk arra is alkalmas, hogy a szekérhajtónk – amennyiben megbízható, józan ítélőképességű vezetője a szekerünknek – jó irányba vezesse a személyiségfejlődésünket.
Érdemes hát tanulmányoznunk a jógahagyományok tudáskincsét, hiszen az jóval túlmutat azon, amit modern világunk tár elénk magyarázatként.(részlet Gaura Krisna Dásza Jóga tiszta forrásból c. könyvéből)