Vajon meddig vagyunk hajlandók az érzékeinknek hinni?
“Nincs elég bizonyíték, Isten! Nincs elég bizonyíték!”
Bertrand Russell ateista filozófust egyszer megkérdezték, mit mondana, ha az Ítélet Napján Isten előtt állna, és Isten megkérdezné tőle: „Miért nem hittél Bennem?” Russell így felelt: „Azt mondanám: – Nem volt elégséges bizonyíték, Isten! Nem volt elég bizonyíték!”
Amikor a filozófusok vagy természettudósok panaszkodnak az elégtelen bizonyíték miatt, empirikus (tapasztalati) bizonyítékokról, tehát az érzékeik útján megszerezhető bizonyítékokról beszélnek, ugyanúgy szeretnék Istent mindenféle vizsgálatok alá vetni, mint ahogyan a vizsgált anyagokat egy tárgylemezen mikroszkóp alá teszik. Nyikita Hruscsov szovjet vezető annak idején megjegyezte, hogy az első űrhajós, Jurij Gagarin kint járt a világűrben, és nem látott ott semmilyen istent.
A következtetés magától adódik. Istennek alá kell vetnie Magát a tudományos kísérleteknek, máskülönben úgy járhat, hogy elmarasztalják amiatt, hogy nincs elég bizonyíték a létezésére. Ha azonban kicsit jobban megnézzük, mi is az a „tudomány”, és mi az, amire nem képes, a dolgok világosabbá válnak.
Íme két, tudós testület által adott meghatározás: az első megadja, mi a tudomány hatóköre, a másik pedig megjelöli a határait.
“A tudomány azt feltételezi, hogy a világegyetemben a dolgok és történések következetes sémák szerint fordulnak elő, amelyek gondos, rendszeres tanulmányozás útján megérthetők. A tudósok hisznek abban, hogy az értelem használatával, valamint az érzékeket megtoldó műszerek segítségével az emberek felismerhetik a természet teljességének sémáit.”
Világos, nem? A mai tudomány egy elég egyszerű feltételezésre épül. A világegyetemünk eseményei következetes sémák sorozatában történnek. Az emberi értelem bevetésével pedig, amit az általa konstruált műszerekkel egészítenek ki, a természet összes titka felfedhető.
Rendben, akkor viszont mi van azokkal a történésekkel, amelyek a természetes sémákat meghaladják?
Őszintén bevallják, hogy a tudomány nem tud teljes választ adni minden kérdésre. Másodsorban pedig megállapítják, hogy „sok olyan dolog van, amit nem lehet eredményesen megvizsgálni tudományos módszerekkel”. Ilyenek például azok a hitbeli meggyőződések, amelyek jellegüknél fogva nem bizonyíthatók vagy cáfolhatók (mint például a természetfölötti erők és lények létezése, vagy az élet igazi céljai).*
Ha Isten már eleve természetfölötti lény, akkor hogyan foghat hozzá a tudomány egyáltalán ahhoz, hogy bizonyítékokat gyűjtsön az Ő létezésére? Már maga a „bizonyíték” szó is magával von olyan fogalomcsomagot, mint „tények”, „adatok”, „bizonyítás”, „igazolás” stb. Nem csoda hát, hogy a mai tudósok hasztalan próbálkoznak Isten titkainak megfejtésével. Ezen a ponton érdemes meghallgatni a Nobel-díjas tudós, Erwin Schrodinger tanácsát, aki szerint „A nyugati gondolkodásnak szüksége van a keleti bölcsesség vérátömlesztésére, ha nem akar erkölcsi vérszegénységbe esni.”
Hogyan kezeli a keleti bölcsesség, konkrétan a védikus irodalom a bizonyítékok hiányának problémáját? A Védák kijelentik, hogy három fő fajtája van a bizonyítékoknak:
- Közvetlen érzékelés
- Logikai levezetés vagy intelligens találgatás
- Hiteles tekintély véleményének meghallgatása
A fenti kettőből a modern tudomány nagyrészt a közvetlen érzékelést és a találgatást alkalmazza. Ez a féloldalas megközelítés nagyon megnehezíti, hogy közeledjünk Isten megértéséhez. Ennek nagyon egyszerű oka van. A közvetlen érzékelés az öt tudásszerző érzékre – a szemre, fülre, orra, nyelvre és a bőrre, valamint az öt cselekvő érzékre – a hangra, lábakra, kezekre, a végbélre és a nemi szervekre támaszkodik. Ez a tíz érzék az elmével és az értelemmel összekapcsolva adják a tudós teljes eszközkészletét. Ily módon a tudósnak először aprólékosan bizonyítékokat kell gyűjtenie és azután értékelnie kell azokat. Az érzékekkel a fő probléma azonban az, hogy eleve tökéletlenek, és az elme hajlamos az illúzióra, hibákat követ el az illúzió miatt, és végül pedig csalásra hajlamos, azaz úgy tesz, mintha tudás birtokában lenne, pedig igazán tudatlanságban van. Ráadásul minden úgynevezett filozófiai szakértő hajlamos arra, hogy alapvető kérdésekben a többiekével szemben foglaljon állást. Valójában a Védák arra figyelmeztetnek, hogy a világi eszmék piacán csak az lehet sikeres, aki nem ért egyet a többiekkel.
A megfelelő tekintélyektől való hallás
Ez döntő jelentőségű filozófiai pont. Ahhoz, hogy információhoz jussunk Istennel kapcsolatban, aki kívül esik a tökéletlen érzékek és az elme hatókörén, szükséges, hogy alázatos hangulatban tekintélyektől halljunk tanítást. Az ateisták és az agnosztikusok persze jöhetnek azzal az érveléssel, hogy az ilyen hallgatás dogmatikus, de az az igazság, hogy minden tanulás igényli, hogy tekintélytől halljunk. A Védák esetében ez a tekintély az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Srí Krisna, és a diáknak az Úr Krisna tanítványi láncolatába tartozó közvetlen képviselőitől kell hallania.
Srila Prabhupada ezt a folyamatot egy értekezésben foglalta össze: “Minden tanulási forma közül az elsőosztályú megértés a közvetlen tekintélyektől való hallásra épül. A védikus irodalom alapján a tökéletes tudás az, amit egy tekintélytől hallunk. A közvetlen érzéki tapasztalás tökéletlen. Például, ha egy autós lát egy kocsit, ő tudja, mi az, de ha egy gyermek látja, ő nem tudhatja. Pusztán az érzékek használatával semmit sem tudhatunk bizonyossággal. A gyermek nem ért hozzá úgy, mint az autós. Az orvoslásban, ha orvos akarsz lenni, orvostól kell tanulnod. Tehát ha még az anyagi dolgokban is szükséges a tekintély, akkor hogyan is szerezhetnénk ismereteket Istenről saját magunk? A védikus ajánlás az, hogy ha transzcendentális tudásra vágysz, lelki tanítómesterhez kell menned.”
De kit fogadjak el lelki tanítómesteremül? Kétféle képesítést kell keresnünk: először is, olyan valakit, aki tökéletesen hallott az ő lelki tanítómesterétől, és másodszor, aki életében teljesen megvalósítja azt a tudást, amit kapott. A Bhagavad-gita Isten tudománya. Más szentírásokban is van istenfogalom. De vegyük a következő példát: látjuk, hogy a virág piros, a levél zöld. Egy botanikus azonban sokkal tökéletesebb és részletesebb tudást tud átadni.
A mai tudósok kutatják a bizonyítékokat, de valójában nem keresik azokat. Lehet, hogy látsz egy adott eseményt, de ha nem vagy pontosan kiképezve a vizsgálat tudományában, lehet, hogy nem ismered fel. Arthur Conan Doyle, a kitalált nyomozó, Sherlock Holmes megalkotója tisztában volt ezzel. Holmes és egy rendőrnyomozó egyik kalandjában mindketten egy ember halálát vizsgálják. Holtteste mellett a halálosan megsebesült felesége feküdt. Doyle a következőképpen írja le az esetet:
“A dolgozószoba kis helyiség volt, amelynek három falát könyvek borították, az íróasztal pedig egy, a kertre néző közönséges ablakkal szemben volt. Először figyelmünk a szerencsétlenül járt uraság felé fordult, akinek nagy teste keresztben feküdt a szobán. Rendezetlen ruházata arról árulkodott, hogy álmából riasztották fel. A golyó szemből érte, és testében maradt, miután átfúrta a szívét. Halála kétségtelenül azonnal és fájdalommentesen érte. Sem a köntösén, sem a kezén nem voltak lőpornyomok. A halottkém szerint a hölgy arcán voltak foltok, de a kezén nem.
- Az utóbbi hiánya semmit nem mond, ellenben ha lennének, az mindent elárulna. – mondta Holmes. – Hacsak a rosszul záródó töltényből nem lő vissza a kőpor, több lövést is le lehet adni anélkül, hogy nyoma lenne. Azt hiszem, Mr Cubitt holttestét most már el lehet szállítani. Doktor úr, ugyebár nem sikerült megtalálni azt a lövedéket, amely a hölgyet sebezte meg?
- Ehhez komoly műtétre lesz szükség. De a revolverben van még négy töltény. Kettőt kilőttek, két sebet találtunk, tehát mindkét töltény el van intézve.
- Igen, úgy látszik. – mondta Holmes. – Talán azzal a tölténnyel is el tud számolni, amely láthatóan eltalálta az ablak szélét?
Hirtelen megfordult, és hosszú, vékony ujjával egy lyukra mutatott, amely az alsó ablakkeretet körülbelül az alja felett egy hüvelykkel járta át.
- Azt a mindenit! – kiáltotta a felügyelő. – Ezt meg hogy a csudába vette észre?
- Hát kerestem.”
(Részlet Arthur Conan Doyle A táncoló ember kalandja c. történetéből.)
Írta Syamananda Dasa
Forrás: http://www.dandavats.