Az emlékezés tökéletessége

Admin Filozófia, Hírek, Kiemelt

Furcsa dolgok az emlékek: némelyik szinte teljesen elhalványul, még akkor is, ha fontos volt, némelyik pedig azonnal visszavisz bennünket akár évtizedekkel korábbra. Például semmire nem tudok visszaemlékezni mondjuk az általános iskolai ballagásommal kapcsolatban, viszont tisztán magam előtt látom nagymamám panellakásának – ahol egy évet laktunk – szobáját és a hároméves önmagam, ahogy jövök-megyek, teszek-veszek. Ha akarok, ki tudok nézni a nagyszoba hatalmas ablakán és látom az Eged-hegyet és hallom a felnémeti vonat ismerős zakatolását, ha pedig lenézek a kilencedik emelet szédítő magasságából, a játszótéren felismerem Zsoltikát és Zsuzsit, amint éppen mászókáznak. De a legfurább az, hogy az emléket újraélve nem a mai, lassan ötvenéves fejemmel konstatálom az eseményeket és a látványt, hanem újra kisgyermek vagyok…vibrálnak körülöttem a színek, az energiák, beszűrődik a Kossuth-rádióból a bemondó hangja és anyukám kedvesen csilingelő becézése, ahogy magához hív….látom a ragyogóan kék eget a szikrázó napsütésben, mintha csak egy időgéppel visszamentem volna 1980-ba… 

De ki az, aki emlékszik? Ki az, aki egyszerre kívülről is látja saját magát, ugyanakkor át is éli az emlékeket az adott emlék idejére jellemző mentalitással? Az általános felfogás az, hogy az elme és az agy elraktározza a valamilyen okból fontosnak ítélt eseményeket, de vajon ez tényleg csak egy random fizikai folyamat, mint ahogy egy fényképezőgépből előhívhatók a fotók, ha adott pillanatokban megnyomtuk a “Felvétel” gombot annak idején? A déjà vu érzéséről pedig már ne is beszéljünk! Amikor elmegyünk egy hely mellett, vagy meglátunk egy személyt életünkben először és valami megmagyarázhatatlan érzés letaglóz: de hiszen én már jártam itt! Mi már találkoztunk, nem igaz? Nem emlékszel? Na de ha ebben az életemben most járok először Barcelonában, akkor honnan tudhatnám biztosra térkép nélkül, hogy a Las Ramblasról hol kell befordulni a Placa Reialhoz? Megérzés, mondjuk, na de hát ki, vagy mi képes “megérezni” egy le nem zajlott eseményt?

De mi van akkor ha nem az elme és az agy emlékezik, hanem mélyebbre kell ásnunk az emlékek megértésének feltárásához, le, a lélek szintjére, amelyen csupán durva és finom fedőréteget alkot az anyagi test (föld, víz, tűz, levegő, éter) és a finom anyagi test (elme, intelligencia és a hamis egó)? Inkább olyan, mintha a lélek, mi, a személy, változatlanok maradnánk, míg az anyagi testünk és elménk, intelligenciánk és egónk folyamatosan változik, ahogy haladunk a gyermekkortól a serdülőkoron át az öregkorig. 

Lássunk csodát, az ősi Védikus szentírás, a Bhagavad-gītā egyik nagyon szép verse épp ezt a folyamatot írja le:

 
dehino ’smin yathā dehe
kaumāram yauvanam jara
tathā dehāntara-prāptir
dhīras tatra na muhyati

“Amint a megtestesült lélek állandóan vándorol ebben a testben a gyermekkortól a serdülőkoron át az öregkorig, a halál pillanatában is egy másik testbe költözik. A józan embert azonban nem téveszti meg az efféle változás.” (BG. 2. 13)

Kṛṣṇa ebben a híres versben a lélekvándorlás folyamatát magyarázza el tanítványának, Arjunának. Ebből megérthetjük, hogy alapvetően a lélek az, amely tapasztal, ám nem csak a különböző életszakaszokban, hanem életről-életre. Az elme segítségével, amely olyan, mint egy végtelenül kifinomult fényképezőgép, lenyomatokat készít bizonyos pillanatokról, amelyek valamiféle trigger hatására előjöhetnek bármelyik életben, s így már magyarázatot kapunk a déjà vu érzésére is. Ez segít megérteni azt is, hogy miért tudnak olyan elemi erővel hatni az emlékek, mintha újra átélnénk egy adott pillanatot: mivel a lélek organikusan tapasztal, nem csak a fizikai és finom fizikai szinten, és mivel mi magunk vagyunk a lélek, a tapasztalat a sajátunk marad örökre.

Persze ez a vers egy sokkal fontosabb dologra is felhívja a figyelmet, van itt egy sokkal lényegesebb tanulság is: csakúgy, mint ahogy a jelenlegi életünk az előző(k) folyománya és eredménye, mostani cselekedeteinkkel a következő születésünket készítjük elő. Bármit teszünk, az következményekkel jár, amelyeket vagy édes, vagy keserű tapasztalatok, események formájában fogunk majd learatni, hiszen minden jó és kedvezőtlen tett karmát eredményez. De akkor hogyan lehet kikeveredni ebből az örökös körforgásból?

A Bhagavad-gītā erre is választ ad a 12. fejezet 6-7. versében:

“Ó, Pṛthā fia! Gyorsan kimentem a születés és halál óceánjából azt, aki minden tettét Nekem felajánlva Engem imád, teljesen átadja magát Nekem, odaadó szolgálatban él, és elméjét Rám szögezve mindig Rajtam meditál.”

A Védák rengeteg olyan Kṛṣnáról (vagy az inkarnációiról, pl. Rāmáról) szóló történetet mesélnek el, amelyeket újra meg újra meghallgathatunk és ezekre a transzcendentális eseményekre emlékezve és a mindennapi tetteinket Kṛṣṇānak ajánlva nem hozunk létre további karmát. Ennek az az oka, hogy a transzcendensen meditálva és arra emlékezve a tudatunk megtisztul és fokozatosan kiszabadulunk a világi kettősségek kibogozhatatlannak tűnő kötelékéből. A Mahābhārata, a Rámájana és a Śrīmad-Bhāgavatam telis-tele vannak vonzóbbnál vonzóbb történetekkel és ha elkezdjük őket olvasni, megtapasztalhatjuk azt a felszabadító érzést, amelyet semmilyen más olvasmény nem volt képes eddig megadni! Ennek az érzésnek az alapja az, hogy elkezdjük gyakorolni az emlékezés tökéletességét: a Védákból ugyanis az is kiderül, hogy eredeti helyzetünkben a Legfelsőbbel, Kṛṣṇával, Istennel éltünk együtt a lelki világban és erről is vannak emlékeink, amelyeket befednek az anyagi létezésben szerzett emlékeink! Ahogy hallunk Kṛṣnáról, ez az emlékezés szépen lassan felébred és ennek és az előző életeinknek az emlékei már kevésbé lesznek fontosak, hiszen ezek csak egy olyan filmnek a kockái, amelyben életről-életre cseréljük a jelmezeket, de sohasem tudunk egyik szereppel sem hosszú távon azonosulni.

Itt az ideje emlékeznünk az eredeti helyzetünkre! Ha szeretnél ehhez egy kis segítséget kapni, olvass bele könyveinkbe!