Most, hogy erősödnek a gazdasági problémák, egyre többen keresik meg Krisna-völgy ökofalut olyanok, akik tanácsot kérnek, megerősítést várnak, praktikákat akarnak megtanulni, vagy közösséget keresnek, mert azt tervezik, hogy „kiköltöznek”, vagyis ki akarnak lépni a városias életmódból. Milyen alternatívákban gondolkodhat a városi ember ilyen helyzetben?
A jelenlegi túlfogyasztó rendszerben a városi ember rendkívül kötődik a bolti árubőséghez. Ha megrogyna az ellátórendszer, az sokakat érzékenyen érintene, és a dolgok bizony hamar átértékelődnének, jobban megbecsülnénk a legegyszerűbb alapélelmiszereket is. Minden azon múlik, hogyan alakul majd a kőolajhoz való hozzáférés, vagy sikerül-e azt kiváltani más olcsó energiahordozókkal.
Egyre több ember hajlandó gyakorlati lépéseket tenni személyes önellátása fokozására, közöttük vannak, akik baj esetén a falusi rokonokra számítanak, vannak, akik készletet halmoznak fel az otthonukban, de vannak, akik évtizedes krízisekre számítanak, vagy a vidékre költözést önszántukból, örömmel szeretnék meglépni és emiatt egy olyan alternatív útban gondolkoznak, ami hosszú távon is működőképes lehet – ők a „kiköltözők”, akik az öngondoskodást inkább látják a vidéki életben, mint az erodálódó bankbetétben.
Akiknek nincsen kertes házuk, vagy telkük, azok a földvásárlással kezdik, hiszen egy belvárosban önellátóvá válni még balkonládával vagy tetőkerttel is lehetetlen, a városokban valós közösségek sem igazán léteznek, és a közelben szinte elérhetetlenek a természeti erőforrások (ivóvíz, gabona, tüzifa).
Közösségi szinten megvalósítani az önellátást jóval inkább lehetséges, hiszen pl. a tüzifa előállítás, a gabonatermelés, és általában a szántóföldi növénytermesztés összefogásban jóval gazdaságosabb, mint külön apró parcellákon. És persze minden olyan kismesterség könnyebben űzhető, aminek a szakértelme hajdanán is leginkább egy-egy falun belül, vagy több falu között oszlott meg. Minél teljesebbé válik az önellátás, annál inkább szükségessé válik a munkamegosztás is, ez pedig együttműködést, több családot magában foglaló – lazább, vagy szorosabb – közösséget igényel.
Tudjuk, hogy a vágyak végtelenek, és ha ezeket elkezdjük mind kielégíteni, akkor csak még több lesz belőlük – ez a modern civilizáció mókuskereke. Akinek nem az alapszükségletek előteremtése tölti ki az idejét, hanem az extra szükségletekre koncentrál, és van egy kiegyensúlyozott nagyvárosi élete, annak bizony nehéz, vagy szinte lehetetlen egy gyökeres életmódváltás. Ebből származik az a megfigyelés, hogy többnyire azok az ökofalvak lettek sikeresek, ahol van valamilyen ideológiai (pl. környezetvédelmi szempont, vidéki élethez való vonzódás) vagy spirituális-vallási háttér, mert ott van egy közös motiváló erő az egyszerű életre, a kényelmi eszközökről való lemondásra.
Ha az ember önellátó módon él, akkor nem lesz annyi szép ruhája, nem tud utazni, nem lesz annyi elektromos szerkentyűje, sok ideje elmegy földművelésre, tüzifa hasogatásra, háztartásra, és nem igazán tud megfizetni egy komolyabb orvosi szolgáltatást, vagy fizetős iskolába adni a gyereket. Sokkal kevésbé nyüzsgő és változatos az ilyen élet, kevesebb lehetőséget kínál és fizikailag is kényelmetlenebb. Viszont az önellátó embereknek sok idejük jut majd a családra, akikkel közösen dolgoznak, amit megtermelnek, az az övék, tudják, hogy mit esznek, és lesz egy városi ember számára ismeretlen biztonságérzetük. Ha segítenek egymásnak, akkor közösen elérhetik, hogy mindenkinek legyen lakhelye, lehet közös gabonatermelés, gyümölcsös, és ismeretlen lesz többek között a munkanélküliség is.
A fentiek szemelvények a „Beszélgetések az önellátásról” című háromrészes könyvsorozatból, mely az önellátás kilenc legfőbb területével foglalkozik: 1) élelmiszer és víz, 2) lakás, 3) ruházkodás, 4) oktatás, 5) egészségmegőrzés, gyógyászat, 6) fűtés és világítás, 7) szállítás, 8) kézművesség és művészet, és a 9) védelem. A sorozat első kötete az 1), 3), 6) témákkal foglalkozik behatóan.