Én igenis szeretem a karácsonyt! Gyerekkoromban ilyenkor mindig Győrbe mentünk a nagyszüleimhez. Végigjártuk az összes templomot a belvárosban, hogy megnézzük a Betlehemeket, hó volt, szánkózás, áhítat, várakozás, szentség…
Azt gondoltam, ez a nap mindenkinek ugyanezt jelenti. Aztán elváltak a szüleim, megszűnt a család, megszűnt az ünnep. Győrbe sem mentünk… aztán a nagymamám is meghalt.
De mi lesz, ha nincs ünnep? Mikor fogunk összegyűlni csendben, áhítattal várakozni a csengőszóra, templomba menni, letérdelni, énekelni, mézeskalács illatban ajándékot bontogatni?
Mert én igenis szerettem a karácsonyt. Bár apukám kevésbé szerette, amit én csak utólag értettem meg. Nem szerette látni, hogy tömve vannak az üzletek, hogy mindenki ajándékok után rohangál. Akkor még persze ez nekünk, gyerekeknek fel sem tűnt. Mert a karácsony nálunk ünnep volt. Igazi ünnep – legalábbis egy darabig.
Tizennyolc éves koromban vettem részt Krisna-hívőként az első úgynevezett karácsonyi maratonomon, ami azt jelentette, hogy heteken át, szünnapot sem tartva reggeltől estig osztottuk adományokért Śrīla Prabhupāda filozófiai és lelki témájú könyveit. Sok új tapasztalatom közül több is markánsan megmaradt. Az egyik, hogy rájöttem, apukámnak igaza volt, sok ember számára a karácsony tényleg leginkább a vásárlásról szól. A másik pedig az a felismerés, hogy hosszú idő után krisnásként megint volt egy jó karácsonyom! Először is azért, mert egy hónapon keresztül rohangálhattam és fagyoskodhattam kint az utcán abban a zűrzavarban, és könyveket adhattam az embereknek. Olyan könyveket, amelyek valódi lelki oázisok, tele tudással, transzcendenciával, szentséggel, énekkel, Istennel… Másrészt meg, mert bár fizikailag kifáradtam, lelkileg nagyon feltöltődtem ebben a csapatmunkában. Hajnalok hajnalán keltünk, énekeltünk, mantráztunk, reggeliztünk, aztán misszióztunk egész nap. Miután véget ért a maraton, az önkénteseink többezer adag meleg ételt osztottak ki Budapesten és vidéken a rászorulóknak, este megint sokat énekeltünk a templomunkban. Elöfordult, hogy fenyőfa is került az oltárra, mézeskalácsot is mindig sütött valaki, pihentünk és meglátogattuk a szüleinket, nagyszüleinket. Azóta újra szép minden karácsonyom.
Az egyik ilyen könyvosztó maratonomat Angliában töltöttem három másik lánnyal. Több ISKCON központban is voltunk. Karácsony napján Manchesterben szálltunk meg, ahol a szokásos vasárnapi vendégváró délutáni programon ezúttal nem csak a Bhagavad-gītāból olvasott fel az előadó, hanem Jézus Krisztusról is beszélt, mint az Isten iránti szeretet tökéletes példájáról. Jó volt hallani, mert bár a gaudīya vaiṣṇavizmus ősibb és a karácsonyt tradicionálisan nem ünneplik, annak sincs akadálya, hogy Kṛṣṇa-hívőként Jézust dicsőítse az ember, hiszen semmilyen elvi ellentmondást nem látunk, sőt… Ezt később Indiában is tapasztaltam.
A vaiṣṇavizmusban – vagyis a Kṛṣṇa-tudat kultúrájában – több nagy ünnepünk van egy évben, és emellett több kisebb. Ezek megintcsak új színt hoztak az életembe. Augusztusra és szeptemberre esik a két legfontosabb, Kṛṣṇa, majd pedig az Ő legfontosabb társa, Srī Rādhā megjelenésének ünnepe. Ezek egész napos ünnepek, amelyeket nagy fesztiválok formájában tartunk meg minden évben Krisna-völgyben. Ezek mellett még – egy kicsit a Karácsonyhoz is kapcsolódóan – meg kell említenem egy egész hónapot, ami ünnepi hangulatban telik. Ez pedig a Kārtika hónap, amikor minden este az Úr Kṛṣṇa egyik gyermekkori kedvtelésére emlékezünk. Az Úr, amikor megjelenik itt a Földön, emberinek tűnő, ám csodás cselekedeteket mutat be, amelyek nem csak tanulságosak, de meghallgatásuk spontán szeretetet ébreszt az emberekben Iránta. Kārtika novemberre esik, éppen karácsony előtt. A legeslegszebb vaiṣnava dalt, a Dāmodhara-aṣtakát énekeljük ilyenkor minden este. A nagy oltár elé helyezzük Kṛṣṇa kis gyermek formáját, Aki sírdogál, mert tudja, hogy rossz fát tett a tűzre azzal, hogy vajat lopott. Az anyukája, Yaṣodā mellette térdel és próbálja csintalan kisfiát büntiből odakötözni egy nagy mozsárhoz, amit Kṛṣṇa meg is enged neki, hiszen tudja, hogy ez a kötél nem más, mint a szeretet köteléke. Most már ez a kedvenc ünnepem, talán azért is, mert a “gyermek-Isten jelensége” visszatért az életembe. Sőt, nemcsak, hogy visszatért, hanem megismertem a prototípusát, hiszen a Dāmodhara-līlā, vagyis a vajlopó kis Kṛṣṇa története a legősibb védikus írásokban található. Maga a dal is egy eredeti Purānából származik.
Vajon mi a helyzet azokkal a gyerekekkel, akik már itt születtek Krisna-völgyben? Ők nem kötődnek a karácsonyhoz? A válasz az, hogy mivel általában mindannyian meglátogatják a nagyszüleiket karácsonykor, ezért nagyon is szeretik, mivel ilyenkor kikapcsolódhatnak, ajándékot kapnak, utaznak stb… Természetes, hogy minden gyerek ( és nem csak gyerek) szeret ajándékot kapni és adni, ezért például mi megajándékozzuk a gyerekeket más ünnepeken is. Ha nem így tennénk, akkor a karácsony lenne minden krisna-völgyi gyerek kedvenc ünnepe. 🙂 A szokások persze itt is családonként különböznek. “ Ahány ház, annyi szokás.”
Van olyan Krisna-völgyi család, ahol az itt született kislánynak annyira tetszett a karácsonyfa, hogy egy mini fenyőt minden évben fel kell díszíteniük, és meg is ajándékozzák egymást. Többektől hallottam, hogy egyszerűen úgy állnak hozzá, hogy ez még egy lehetőség arra, hogy kifejezzük egymás iránt a szeretetünket.
A legtöbb vaiṣṇava ünnepnapon teljes, vagy félnapos böjtöt tartunk, ami persze a gyerekekre nem vonatkozik, mindenki önként vállalja. Ha vége van a böjtnek, akkor finom, ünnepi lakomát fogyasztunk el együtt. Abban viszont minden ünnep azonos, hogy a legfontosabb része mindnek a közös éneklés. Ezt felnőttek és gyerekek egyaránt nagyon szeretik. A családok, barátok összegyűlnek, és akár késő estig táncolnak, énekelnek a templomban.
“Amelyik család együtt imádkozik, az együtt marad, amelyik pedig együtt énekli Isten neveit, az együtt visszatér majd Istenhez az örök, lelki otthonába.”
Isten neveinek éneklésével újra szentté tehetünk minden ünnepet!
Békés, boldog karácsonyt kívánunk szeretettel mindenkinek!
Vallabhi-kantha Devī Dāsī