Óh, Kuntī fia! A boldogság és a boldogtalanság ideiglenes megjelenése és eltűnése olyan, mint a tél és a nyár kezdete és elmúlása. Óh, Bharata sarja, ezek csak érzékfelfogásból erednek, s az embernek meg kell tanulnia eltűrni őket, anélkül hogy zavarnák őt. (Bhagavad-gítá 2.14)
A bölcsességet sokféleképpen definiálhatjuk.
Bölcs például az, aki beletörődik a megváltoztathatatlanba, aki el tudja fogadni, s el is tudja engedni azt. Nem dühöng és nem mereng a múlton. Teszi ezt abból az erőből kifolyólag, hogy saját magát is elfogadta mint változatlant, s azzal a céllal, hogy ne pazarolja feleslegesen az energiáit.
Ez azonban nem minden. A bölcs ezért — sokak által csodált lelkesedéssel — képes küzdeni, hogy jobbá tegye magában és környezetében a megváltoztathatót.
Ez azonban még mindig nem elég. Az igazi bölcsességhez elengedhetetlen, hogy fel tudjuk ismerni a különbséget a megváltoztathatatlan és a megváltoztatható között. Az örök lélek és az állandóan változó test (arculat) között.
A nagypapám szokta volt mondani: „Ilyen ostobaságra ne pazarold az erődet és az idődet, hogy másokra haragszol.”
Képzeljük el, hogy kb. 300 méterre tőlünk egy hatalmas aranykupac hever. Persze rögtön tudjuk, mit kell tenni, és odafutunk. Igen ám, de félúton véletlenül nagyon csúnyán belerúgunk egy kőbe, és rendkívül erős fájdalmat érzünk a nagylábujjunkban. Mit teszünk? Leülünk sopánkodni? Sírunk? Hagyjuk az egészet és hazamegyünk?
Ha van egy szent célunk az életben, akkor úgy találjuk majd, hogy hihetetlen energiát érzünk magunkban arra, hogy újból és újból felálljunk és tovább fussunk. S a megváltoztathatatlan jelentéktelenné zsugorodik majd.
(Fotó: piqs.de >>)