Amikor az Úr Rāmacandráról, Kṛṣnáról, az Úr Balarāmáról vagy más formáiról olvasunk Istennek, egy hihetetlenül magas mércével találjuk szemben magunkat, amely szinte megugorhatatlan, megismerhetetlen. Az Úr Caitanya olyan kegyes, hogy napjaink emberét nehéz, de mégis olyan kihívások elé állítja a lelki életben, amit – pontosan az Ő kegyéből – képesek vagyunk “megugorni”, elvégezni. Az Úr Caitanya kegyéből van olyan vallásos folyamat a Kali-yugában, ami még esélyt ad nekünk visszatérni Istenhez.
Március hónap azonnal egy teliholdas éjjellel kezdődik. Méghozzá Phālguna hónap gyönyörű teliholdjával, amikor az indiai holdnaptár szerint Caitanya Mahāprabhu megjelenését ünnepeljük. Ám ez a nap Holi is, az az ünnep, amikor Indiában festékkel dobálják meg egymást az emberek, egy több ezer éves bensőséges kedvtelésre, Kṛṣṇa és Rādhā játékára emlékezve. Talán nem véletlen, hogy az Úr éppen ezen a napon szállt alá ismét az anyagi világba…
Kṛṣṇa soha nem jön egyedül ebbe a teremtett világba, hanem elkísérik társai, így 1486-ban is várták már Őt, fiatalabb és idősebb bhakták, Advaita Ācārya, az Úr Nityānanda, és persze Gadādhara, aki alig egy évvel volt csak fiatalabb nála, később pedig a majdnem 20 évvel ifjabb Śrīnivāsa Ācārya követte.
Kṛṣṇát számtalan formában ábrázolják a hinduizmus különféle alkotásaiban, a szentírásokban, és istenszobrokon, domborműveken. Kṛṣṇának majd minden formája hatalmas, ragyogó, méltóságteljes, ami mély tiszteletet, áhítatot kelt az emberben. Kṛṣṇa teremtő formáit szinte megérteni is lehetetlen, ugyanúgy, ahogy szinte felfoghatatlan az az univerzális formája is az Úrnak, ami áthatja a kozmoszt. Ezt a formát látta barátja, Arjuna a kurukṣetrai csatamezőn a harc előtt, s kétségkívül megijesztette.
Az Úr kivétel nélkül mindig azért jön, hogy kedvében járjon szeretett híveinek, hogy eltántorítsa a démonikus mentalitású személyeket és persze azért, hogy a vallástalanságot kiiktatva helyreállítsa a dharma elveit a Földön. Ám amikor jön, legtöbbször olyan formában érkezik, amire azt mondjuk, fenséges, hatalmas, mindent átható, teljes, amihez a hétköznapok szintjén a közvetlen odaadással nehéz viszonyulni, kapcsolódni. Azt mondjuk, “istenfélő vagyok”. Tisztelettel vegyes áhítat közepette viszont éppen a közvetlenség, a szeretetteljes személyes kapcsolat sérül, ami a bhakti-jóga esszenciája.
Nehéz megérteni az Úr Caitanya Mahāprabhu hangulatát, az Ő megjelenése mégis hatalmas kegy ebben a világban, hiszen egy hívő, egy egyszerű lemondott bhakta életét élte, noha intelligenciája, érvelési képessége, odaadása és tudása kimagasló volt. Az Úr Caitanya megmutatta, hogy nekünk, korunk emberének hogyan kellene élni. Volt Ő házas, később pedig a lemondott sannyāsa rendbe lépett. Élt szent helyeken, sőt arra biztatta követőit, hogy tárják fel Kṛṣṇa kedvteléseinek helyét. Ő maga is kutatott, végezte és nem pedig elvárta vagy elfogadta az imádatot. Elhozta a Szent Név, a Hare Kṛṣṇa mahāmantra éneklését, s így az olyan sűrű életet élő, túlságosan elfoglalt emberek is részesülhetnek a lelki áldásaiból, mint napjaink embere. Nem kell mást teni, csak követni Őt, a példáját, tudva, hogy sosem leszünk képesek arra, amire Ő, hiszen Ő maga az Istenség Legfelsőbb Személyisége.
Az Úr Caitanya rejtett inkarnáció, mert sohasem mondta magáról, hogy “nézd, Én vagyok Isten”, noha millió és millió jelét adta ennek. Mégis példával kívánt elöljárni. Tudta, hogy a Kali-korban százak hirdetik majd magukról, hogy isteni erővel bírnak, s bennük rejlik Isten. Ám Ő alázatosan élt, pontosan úgy, ahogy azt a hívektől is elvárta. Nem kívánt pompát vagy különleges imádatot magának. Odaadása a szív útja, amiben lényegtelen a hatalmas anyagi vagyon és a ragyogó külsőségek. Isten imádathoz nem kell rettentő gazdagságot felvonultató tűzceremóniákat vagy áldozati ünnepségeket bemutatni. Ha követjük példáját, emlékezhetünk Istenre, s fegyelmezhetjük az elménket. Olyan életet élhetünk, ami sikert hoz a halál felett, mert bár a test elmúlik majd egyszer, a lélek örök, halhatatlan, elpusztíthatatlan. Az Úr Caitanya kegyéből kijózanodhatunk az illúzióból, amitől azt hisszük, a fájdalmat érző és vágyakat óhajtó test vagyunk, s valóban azzal a lélekkel azonosíthatjuk magunkat, aki Isten legjobb barátja.
Ez az illúzió māyā, ami még a rendkívül intelligens embereket is befedi. Az évkör, az évente ismétlődő ünnepek azonban nagy lehetőséget hordoznak magukban, hogy újra és újra emlékezzünk Caitanya érkezésére. Azáltal, hogy a hívők, bhakták társaságába megyünk, fesztivál keretében ünneplünk, olvasunk, éneklünk és imádkozunk az Úr Caitanyához, beszélünk a kedvteléseiről, cselekedeteiről, emlékeztetjük magunkat és persze egymást arra, hogy az Úr Caitanya eljön szeretett híveiért és kijózanítja őket az anyagi élet részegségéből.
Ha csak az anyagi vágyainkba kapaszkodunk, akár azért, mert beteljesültek és ragaszkodunk a nehezen megszerzett eredményekhez, akár azért, mert nem teljesültek e vágyak és óhajtjuk még a beteljesülésüket, mindenképpen rettegni fogunk az anyagi élet elvesztésétől. Még, vagy már. A pszichológia tudományága szerint a halálfélelem nem velünk született félelemforma, hanem tanulható, de nagyon fiatalkorban elsajátítjuk, kapcsoljuk más félelmekkel, és végül tudattalanul áthatja az egész életünket. Ott munkál bennünk. Ezt a félelmet végső soron māyā illúziója tartja fenn. Ha emlékezünk az Úr kedvteléseire, és látjuk, mit tett a neki kedves személyekért, nő bennünk a bizalom, s akkor mi is valóban “meg leszünk mentve”. Csupán emlékezni kell. Erre egy jó lehetőség ez a megjelenési ünnep.
Gaura-pūrnimā napja 2018-ban március 1-re esik, a kapcsolódó egész napos fesztivál pedig március 4-én, vasárnap lesz a Lélek Palotájában.
