Két nagy kérdése van az evolúcióelméletnek. Az egyik, hogy meg kellene magyaráznia – amit nem tud –, az élettelenből az élő létrejöttét. Ez az egyik nagy kérdés: az élettelenből az élő létrejöhet-e. Minden eddigi tapasztalatunk szerint nem. Az evolúcióelmélet hite az, hogy igen, de soha senki nem bizonyította. Ez a világ legfanatikusabb hite, amire egyetlen bizonyíték sincs, mégis olyan sokan hisznek benne.
A másik nagy kérdése az evolúcióelméletnek a fajok közötti átmenet módja. Itt én tudod, mire jutottam, hogy mi az igazi veleje ennek a kérdésnek? Hogy a fajok között lehetséges-e átmenet, vagy nem. Hogy mire képes a biológiai változás hosszú idő alatt? Vagy egyáltalán mire képes. Ma már a biológia nagyon aprólékosan ismeri – nem tökéletesen, mert mindig vannak apró részletek, amiket felfedeznek –, de nagyon jól ismeri a genetika működését, a DNS felépítését, hogy a DNS-ből hogy íródnak át a testi fehérjék és a többi. Szóval hatalmas mennyiségű tudásunk van, olyan, ami 150 évvel ezelőtt egyáltalán nem volt. Az evolúció elméletét 160 évvel ezelőtt Charles Darwin dobta fel és vitte be a köztudatba nagyon nagy erővel, és onnantól lett egy robbanása az európai kultúrában és a tudományban. De akkor egyáltalán nem tudtunk annyit a biológia működéséről. Mondhatjuk, hogy hát egy jó ötlet volt, hogy „hátha így van”. De most nézzük meg, hogy mit mutat a valóság. Mennyire képesek a fajok megváltozni? És milyen fajta változások történnek bennük?
A biológiában a változásokat, amik az egyedek szintjén történnek, azokat mutációk idézik elő. A DNS-molekulában valami apró változás történik, és ezért egy kicsit más lesz az egyik élőlény, mint a másik. Ahogy mi is különbözünk testileg egymástól: alapvetően emberi jellegűek vagyunk, de kis különbségek vannak. Ezért lehet beazonosítani minket. Ugyanígy nyilvánvaló, hogy történnek a szaporodás során ilyen változások. Ezért jogos feltenni a kérdést, hogy a szaporodás során, generációról generációra meddig tud eljutni a változás, mi tud lenni egy bizonyos fajból.
Na most, amit erről az emberiség pár ezer belátható éve alatt megtapasztaltunk, az az, hogy bizonyos fajta változási képessége van a fajoknak. De van korlátja is. Ezt mutatja az állattenyésztés és a növénynemesítés. Hogyha a kis kutyákat párosítsuk egymással, hát akkor lesz egy kisméretű kutyafajta. Még mindig ugyanaz a faj, de egy más fajta. Hogyha azt szeretnénk, hogy hosszú szőrű legyen, kiválogatjuk a hosszú szőrűeket, azokat párosítjuk egymással, akkor egy kicsit hosszabb szőrük lesz. Van – nem tudom, hogy pontosan hány, de el tudom képzelni, hogy akár több száz – kutyafajta, de még mindig ugyanabba a fajba tartoznak: Canis familiaris. Ugyanaz a belső anatómiájuk, ugyanaz az alapvető viselkedéskészletük, de a kutya még mindig kutya. Ahogy mondják, kutyából nem lesz szalonna, vagy nem lesz disznó, vagy nem lesz egy másik állat. Tudjuk így nyújtani, húzogatni őket, torzítani egy kicsit, vagy változtatni a külsejükön, de megvan a határa. Nem tudunk muslica méretű kutyát csinálni és nem tudunk ló méretű kutyát csinálni, megvannak a határok.
Ezt én úgy nevezem, mint a fajoknak a képlékenysége. Mennyire képlékenyek a fajok? Számomra a teremtésnek egyik szépsége az, hogy bizonyos fajta képlékenység van benne, de ugyanakkor van a képlékenységnek, a változásnak határa is.
Hogyha megint egy tárgyi hasonlatot kell felhozni, ha azt nézzük, vannak olyan tárgyak, amik egyáltalán nem képlékenyek, vagy legalábbis puszta kézzel nem tudunk változtatni a formájukon. Mint egy darab szikla. Amikor megfogjuk, az olyan, és akárhogy nyomjuk, nem változik. Vehetünk egy félig leeresztett gumilabdát. Annak a képlékenység egy kicsit nagyobb. Van egy alapvető gömb formája, be tudom nyomni, tojásalakot tudok belőle csinálni, de ha elengedem, igazából megmarad az alapvető gömbformája. És vannak nagyon képlékeny tárgyak, mint a gyurma. Amit bárhogy húzok-nyomok, és bármilyen formájúra tudom alakítani.
Itt ez a nagy kérdés, és ezt kellene őszintén feltenni a tudománynak. Megvizsgálni, hogy a fajok képlékenysége hosszú távon mihez hasonlít legjobban. A sziklákéhoz? A gumilabdáéhoz? Vagy a gyurmáéhoz? Hogyha hosszú-hosszú időn át, millió éveken át nézzük. A tapasztalatunk azt mutatja, hogy nyilvánvalóan nem olyan, mint a sziklák, mert nem minden kutya ugyanolyan. Nem minden embernek a gyereke ugyanolyan, mint ő. Valami változás van. De azt is látnunk kell, hogy nem olyan, mint a gyurma. Mert pont a növénynemesítés, állattenyésztés azt mutatja, hogy valameddig lehet változtatni a határokat, lehet a szilva méretét növelni, de nem lesznek dinnye méretű szilvák. Ott is megvan a korlát. Szóval úgy tűnik, hogy az élőlényeknek ez a képlékenysége, vagy a tudományban azt a kifejezést is használják, hogy a plaszticitása – mennyire plasztikus –, ez korlátozott. Szóval, a felhozott példák közül a gumilabdára hasonlít legjobban. Egy kicsit változhat, de nem változtatja meg az alapvető jellegét. A gumilabda gumilabda marad. Akár így nyomom össze, akár így, akár benyomom egy ujjal, az alapvető jellege megmarad. Sőt, hogy ha elengedem, akkor kirúgja magát és ugyanolyan lesz.
Ez is nagyon érdekes, hogy ha mondjuk van egy mesterséges szelekció, és egy kutyafajtát ki akarnak tenyészteni – legyen kisebb, legyen gülüszemű, legyen tömpeorrú -, valamennyit lehet nyomni válogatással, de ha utána hagyják, hogy szabadon párosodjanak a kutyák, akkor visszaáll egy olyan alap, korcs kutyafajta, amiből elkezdték az egész tenyésztést.
Szóval, úgy tűnik, hogy az élőlényekben nem csak változásra van képesség, hanem van egy olyan alapvető struktúrájuk is, amit őriznek. Mintha eleve kitalált típusok lennének, modellek lennének. Igen, a kutya az egy ilyen állat. Négylábú, csóválja a farkát, ugat. És ez mindig így volt és mindig így fog maradni. A madarak ilyenek, és a többi és a többi. Mintha ezek örök típusok lennének. A filozófiában ezt a megközelítést úgy nevezik, hogy esszencializmus. Az esszenciája az egyes dolgoknak, az egyes fajoknak az hosszú időn keresztül is ugyanaz. Nincs egy ilyen mindent felborító nagy változás, hanem egy rendezett világban élünk, egy megtervezett világban élünk, ami nagyon hasonló törvények szerint működik, amióta működik.