A védikus kultúrában elsőként azt tanították meg a gyerekeknek – sok más fontos jellemfejlődést szolgáló ismeret mellet, hogy miként válhat valaki az érzékei mesterévé. Mit is jelent ez pontosan, és miért jelentette ez a védikus kultúrában a viselkedés alapját, miért olyan fontos? Mindez olyan jellembeli sajátosságokat adott az ifjúnak, amely az élete minden területére kihatott.
A védikus bölcsesség szerint a lelkek szabad akarattal rendelkeznek, és ennek, valamint vágyaiknak, irányító és élvező mentalitásuknak köszönhetően megszületnek az anyagi világban. Mit is jelent ez pontosan? Azt, hogy az ember, és egyáltalában az élőlények eredeti otthona a lelki világ. Ahhoz azonban, hogy fizikai testben születhessünk meg az anyagi világban, el kell hagynunk a lelkit. Az anyagi világ az idő hatása alatt áll és így a szenvedés, a folyamatos átalakulás és nehézségek helye, ezért nagyon komoly vágyak kellenek ahhoz, hogy ki akarjunk szakadni a jóból és egy-egy csöpp élvezet reményében tartósan az átalakulások világába akarjunk átlépni. De mivel szabad akaratot kaptunk Istentől, így megtehetjük ezt, egészen nyugodtan.
A matériához a vágyaink, az élvezetek kötnek le, valamint az, hogy szeretnénk mi magunk is olyan irányító helyzetbe kerülni, amilyen valójában csak Istennek van. Kontrollálni a helyzetet és az örömök alanyává válni. A vágyainkat és dölyfös jellemünket a különféle érzéktapasztalatok táplálják, azok az ingerek, rezgések, amelyeket az érzékszerveinkkel fogunk fel. Mindez elsőre talán sterilen és érthetetlenül hangzik, mégis amint az evés, ivás, védekezés, alvás, párzás, vásárlás, másfajta élvezeti szerekből fakadó örömök, ún. töltődés, shoppingolás, pihenés, filmnézés fonalán gondolkodunk, akkor megérthetjük, hogy a hétköznapi cselekvéseink közel 100%-a semmi egyéb, mint ösztöneink és vágyaink kielégítése. Ezt nevezzük életnek. Valahol mindez örömet ad, elégedettséggel szolgál számunkra, ugyanakkor semmi egyébről nincs szó, minthogy az érzéktapasztalatok hiánya unalmas vagy szenvedést ad számunkra. Ha nem eszünk, éhesek vagyunk, de ha nem elég ízletes ételt eszünk, akkor is csak félig lakunk jól… A hiányt boldogtalanságnak éljük meg, míg az érzékszerveink etetését természetes örömforrásnak. Ugyanakkor jó, ha tudjuk, ez egy tanult minta. Ezt láttuk a szüleinktől és ezt szoktuk meg, mint életet, örömforrásokat és boldogságkeresést.
A hagyományos védikus kultúrában a gyerekeket kicsi koruktól arra nevelték, hogy ne arról szóljon az életük, hogy mit „tömnek” a testükbe, vagy milyen örömöket okoznak maguknak, hanem az élet magasabb célját keressék, ami a lelket is megeteti. A többi élőlényt, embertársukat szolgálják. Ám ha azok viszont is szolgálják az egyént és a társadalom egészét, akkor valójában senki sem marad boldogság és törődés nélkül, hanem egy szeretetteljes körforgássá változtatjuk azt, ami a nyugati világban önzéssel párosuló érzékkielégítés, vagyis azt, hogy nekem legyen jó, most.
A védikus kultúrában – már ha egyáltalán manapság még találunk ilyesmit – az érzékszabályozást egészen kicsi kortól elkezdik oktatni. Először a tanár és a szülő segíti a diákot, de később a gyerekek a védikus oktatás elve szerint önszabályozást tanulnak. Ugyanis senkivel, egyetlen gyerekkel sincs ott a szülő vagy az oktató minden másodpercben, az önkontroll természetes önbizalmat ad és sokkal kiegyensúlyozottabbá teszi az elmét, mint a folyamatos külső kontroll. Az érzékszabályozásról azt gondolnánk, valami misztikus folyamat, ami ahhoz kell, hogy jobban meditáljunk, japázzunk, vagy jobban tudjunk összepontosítani Istenre. Az igazság azonban az, hogy az érzékszabályozás elsősorban az anyagi életünk helyes megéléséhez vezet. A helyes életvitelből pedig lesz egy olyan komplex tudatos életvezetés, amiben már kényelmesen elfér a lelki spirituális életünk és végre van módunk foglalkozni a piramis csúcsán álló önismerettel, önfejlesztéssel és Isten keresésével.
Az érzékkontroll ahhoz kell, hogy elégedettek tudjunk lenni azzal, amit éppen kapunk. A védikus írások szerint az elégedettség olyan tulajdonság, ami békéssé teszi az embert, és amelyből számos más kedvező viselkedésforma fakad, pl. türelem, céltudatosság, mértékletesség, stb. Elégedettnek lenni azzal, ami éppen van az életünkben, leginkább a hölgyek számára nehézség, a férfiak általában az egyszerűbb életvitellel és környezettel is beérik. Számukra ugyanakkor a düh és az irányító szerepből fakadó illúzió, a hamis éntudat jelenthet kihívásokat.
Hogyha az érzékszervek kontrolláltak, akkor nem akarok feltétlenül folyamatosan enni, több, jobb, újabb tárgyakat vásárolni. A régi autóm helyett feltétlen újabbat venni, a házamba évszakonként új dekorációt vásárolni. Nem akarok többet enni, mint amennyi jó az egészségemnek, és nem feltétlenül olyan ételekből, ami csak finom, de nem egészséges. Nem akarok minden nekem tetsző emberrel intim kapcsolatba kerülni, mert ha igen, az élhetetlenné teszi a meglévő emberi kapcsolataimat.
Az ún. „cselekvő érzékszerveket” használjuk evésnél, ivásnál, de nassolásnál, a szexuális élet során, vagy amikor szép dolgokat vagy embereket „stírölünk”, amikor szórakozunk, amikor művészeteket fogadunk be, pihenünk, lustálkodunk, akkor is. Az érzékszervek olyanok, mint egy játékos kutya. Először örömforrás számára, hogy eldobáljuk a labdát, de egy idő után kiégetté, fáradttá és acsarkodóvá válik az állat, vagy nem mutat már többé érdeklődést ugyanazon játék iránt. A folyamatosan érkező ingerek sokszor elfárasztanak, kiégetnek, kimerítenek, haragossá vagy éppen ellenkezőleg, enerválttá és fásulttá tesznek. Ilyenkor jó egy kis visszavonulás ezektől, egy kis elvonulás, meditáció.
A nehéz azonban az, hogy a világunk tele van ingerekkel. Nem tudunk egy buszra úgy felszállni, hogy ne lássunk rengeteg reklámot, ömlik ránk a televízióból, de az emberek egymásra is hatással vannak. Az ingereket, vagyis az érzékek tárgyait azonban nem tudjuk megszüntetni, amit hatalmunkban áll kontrollálni, azok a saját érzékszerveink, amelyeket, mint a teknős a lábait, visszahúzhatjuk tudatosan a páncélba, vagyis megtanuljuk azt, hogy minden hívogató ingert nem kell megízlelni, felvenni, befogadni. Ebből fakad egyfajta egyszerűség és lemondás. Ez kell azonban ahhoz is, hogy olyan életet éljünk, amely nem ér túl anyagilag a takarónkon, amely nem halmoz fel különféle áhított tárgyakért adósságokat, vagy nem sodor olyan szociális helyzetbe, nem változtatja meg úgy az emberi kapcsolatainkat, hogy azok élhetetlenné váljanak.
Az érzékszervi kontrollálatlanságból jönnek azok a jellemhibák, amelyek az ősellenségei a lelki fejlődésnek. Ilyenek a kévágyj, a düh, a mohóság, az illúzió, a büszkeség és az irigység. Az érzékszervi kontroll hiányával tehát ezeket a tulajdonságokat etetjük magunkban, ha pedig meg vannak etetve, akkor szépen fel is erősödnek bennünk ezek a „vérebek” amelyek maguk is követelik, hogy még több és több táplálékhoz jussanak. Vagyis ismételjük ezeket a tevékenységeket, szokásokká válnak, majd a szokásokból komplex szokásrendszerek lesznek, ahol úgy érezzük, egyik megszokásunk a másikat támogatja, és nem tudunk kitörni az ördögi körből.
Az érzékszervek kontrollja nem csak ahhoz szükséges, hogy nyugodt elmével tudjuk meditálni vagy mantrázni, hanem ahhoz is, hogy a hétköznapokban valóban emberként tudjunk élni. A túl sok düh a társadalom valósággal elviselhetetlen tagjává teszi az embert. A túl sok kéjvágy egyszerűen tönkreteszi az emberi kapcsolatokat és a párkapcsolatot, de úgy általában mindig minden megszerzésére sarkall, vásárlás, evés-ivás-bulizás. A mohóság az egészséget teszi tönkre és a pénztárcára is hatással van, ebből fakadnak a fogyasztási szokásaink, a túlfogyasztás az állandó vásárlás, pazarlás és rengeteg olyan dolog, amely pl. a klímaváltozás aktív okozója! A 20. század közepén született generáció pl. hatalmas tudományos és sok értelemben társadalmi fejlődést ért el a nyugati, ún. fejlett gazdaságú országokban. Ugyanakkor ez volt az a generáció, amely bőven túlnőtt saját határain, ökológiai lábnyoma a normális sokszorosa lett, amely felélte ezen célok eléréséhez nemcsak a jelenbeli, hanem jövőbeli tartalékait is, így unokáik jövőjét. Ilyen formán a sikerek egyfajta önzőséggel és türelmetlenséggel párosultak, amiért nem voltak elégedettek egy adott helyzettel.
Az elégedettségnél fontos megjegyeznünk, hogy nem tehetetlenségről, a fejlődés elutasításáról, a helyzetekbe való „bele-tespedésről” beszélünk, hanem arról, hogy egy picike önkontrollt, egy pici egyszerűséget és visszafogottságot gyakorolunk az életünkben. Az érzékszervek uralása valójában ahhoz kell, hogy kevesebbel is be tudjuk érni, kevesebb fogyasztási cikkel. A párkapcsolataink tartósságához is ez kellene, hiszen egyetlen ember sem tökéletes. Amikor a házastársak észreveszik egymás gyengeségeit, hibáit, elkezdnek a másik rossz tulajdonságaira fókuszálni, azzal szembesülnek, hogy társuknál egy külső, távolabbi ember jobb, tökéletesebb, sikeresebb. Ilyenkor egyesek néha engednek a kísértésnek és továbbállnak egy harmadik személyhez, mások pedig vitákkal, haraggal és kritikákkal keserítik meg egymás életét. Ha elégedett vagyok a másikkal, a jó tulajdonságait látom, örülök, hogy Istentől kaptam egy társat, és segítem őt a hiányosságaiban való fejlődésben. Akkor ez a belső elégedettség jótékonyan fog hatni a párkapcsolatra.
Ha azonban folyamatosan engedünk vágyainknak és az érzékszerveket az élvezetekkel etetjük, akkor tanult mintává válik ez az „élvezkedés”. Szokássá válik ez a viselkedés, majd idővel, ami még nehezebb, abba az illúzióba kerülhetünk, hogy ezek a valós igényeink. Ragaszkodássá tesszük ezeket az anyagi örömöket. Ekkor az elme felülkerekedik az intelligencián és követelő üzemmódba lép. Ha ismerjük az elme természetét és működését, akkor tudjuk, hogy valójában mindegy, hogy milyen házban lakunk, amíg abban meleg van és tisztaság és minden funkcionál. Mindegy, milyen autónk van, amíg gurul és jól működik a jármű, mindegy, hogy a természetünknek megfelelő két azonos munkakör közül melyik vállalatnál helyezkedünk el, mert így is, úgy is, itt is, ott is lesz valami problémánk és lesz éppen ennyi örömünk is a munkavégzésben.
Az anyagi világ tele van nehézségekkel. Hogyha körbe nézünk magunk körül, azt láthatjuk, hogy családos embertásaink a családi terhektől boldogtalanok és kimerültek, azok, akik egyedülállók, ennek a hiányától szenvednek. Azok, akiknek a fizikai testük beteg, érhető okokból szenvednek ettől, de ha a test jól van, akkor sokszor mentális kilengések nehezítik az embert. Vagyis az elmét kellene lecsendesíteni, a belső elégedettség mértékét fokozni és ez úgy lehetséges, hogy az érzékek kontrollja által egyfajta hatalmat szerzünk önmagunk felett és boldoggá válunk azzal, ami van.
A boldogság nem a gazdagságtól fog belépni az életünkbe, nem a végtelen sikertől, nem attól, hogy megtaláltuk életünk szerelmét, hanem attól, hogy kialakítottunk egy olyan tudatállapotot, ami azt jelenti, hogy önmagunkban elégedettek vagyunk. Ez nem egyenlő az önzőséggel, önmagunk érzékeinek az etetésével, hanem az egyszerűséget hívja életre bennünk. Természetesen az alapvető források hiánya, egészségügyi és súlyos pénzhiány olyan terheket ró az emberre, amely élhetetlenné teszi az életet, de ez a túlzott hiány a másik véglet. A boldogság és a tartós elégedettség kulcsa az egyensúlyban van. Ha a természetünknek megfelelő munkát végzünk, annak megfelelő párkapcsolatban és más emberi, baráti kapcsolatokban élünk, ha különleges tehetségünket (amivel mindenki rendelkezik), képességeinket le tudjuk foglalni a személyiségünknek megfelelő alkotásban, önmegvalósítási folyamatban, valamint ha gyakorolhatjuk a sanátana dharmát, Isten örök szerető szolgálatát, akkor a lélek elégedettségéhez jutunk. Ehhez egy kicsit meg kell húzni a gyeplőt, és visszafogni az érzékek lovait. Nem valamilyen magasztos szent cél érdekében, hanem pusztán azért, hogy örömteli és eredményes életet élhessünk. Erre épül majd a lelki életünk.
Fodor Kata