Vajon a Kṛṣṇa-tudat sokistenhit? A pañcopāsanā (5 fő vallási irányzat) megértése világos választ ad, és egyben segít megérteni az összes vallást.
Első látásra a vaiṣṇavizmus (Kṛṣṇa-tudat filozófiai irányzata) sokistenhitnek tűnik, hiszen a védikus panteonban annyiféle istenség van. Ha azonban a felszín alá nézünk, kiderül, hogy ez az úgynevezett sokistenhit nem is az, aminek látszik!
Az egyistenhit fogalmát – miszerint csak egyetlen Isten létezik – általában az ún. ábrahámi vallásokkal (judaizmus, kereszténység, iszlám) kötik össze, de máshol is megtalálható. Az első dolog tehát, hogy fel kell ismernünk, hogy a monoteizmus (egyistenhit) általánosabb, mint ahogyan széles körben ismerik.
Úgyszintén, mivel az egyistenhitet a bibliai vallással kapcsolják össze, sokszor úgy tekintik, hogy szükségképpen szembenáll a panteista és politeista álláspontokkal. Ez azonban nem ennyire egyszerű. Voltaképpen az egyistenhit átfedésben van az indiai monizmussal, azaz azzal a felfogással, hogy bizonyos értelemben minden Isten. Ugyanakkor a monoteista vallások is néha többszörös „istenséget” tételeznek. Például egyes keresztény csoportok Istent mint a Szentháromságot látják, azaz három örök személyként: az Atya, a Fiú és a Szentlélek személyében. Így hát mind a panteizmus, mind a politeizmus néha oḍa-vissza összeszövődik a monoteizmussal.
A következő védikus aforizma hasznos meditációt kínál mindazoknak, akik szeretnék az ilyen magasabb valóságot megérteni: “Egyetlen Igazság létezik, bár a bölcsek sokféleképpen hivatkoznak Rá.” (Rig Veda 1.164.46)
Ez a vers, amely világ egyik legrégebbi vallási iratában található, a Kṛṣṇa-tudat rejtélyére és sokféleségére utal. Mivel fókusza az „egy és a sok”, ezért átfedésben van a monoteizmussal és a politeizmussal, így a jelen értekezésben érdemes ezt kifejteni. A Rig Veda az itt hivatkozott verset közvetlenül megelőzően egy sor istenség egzotikus panteonját ismerteti, és ezután közli velünk, hogy Isten, vagy az Igazság végső soron egyetlen, bár sokféleképpen ismert. Mit jelent ez? Persze, hogy az Istenség monoteista koncepciójára utal, de ezen kívül még mire, és hogyan viszonyul ez a vaiṣṇava hagyományhoz, annak sok-sok istenségével és istennőjével?
Az emberek tudják, hogy az indiai vallások követői sokféle istenségben hisznek: Brahma, Vishnu, Shiva, istennők stb., ezért ezt a vallási hagyományt általában politeistának tartják. Ugyanakkor a hitrendszer elismeri, hogy létezik egyetlen legfőbb Isten, akit Bhagavān-nak (a Legfelsőbb Személynek), Paramātma-nak (a legfőbb Lénynek, Felsőléleknek), Parameśvarának (Legfőbb Irányítónak) stb. neveznek. A Kṛṣṇa-tudat filozófiája elismeri, hogy Isten egyetlen, de hozzáteszi, hogy egyszerre sok is. Isten megszámlálhatatlan sok formában fedi fel Magát, és ki is terjeszti Magát „alacsonyabb rendű” (kevésbé jelentőségteljes vagy Isten eredeti formáját, hatalmát, potenciálját kevésbé kifejező – a szerk.) istenségekké, sőt az egész megtapasztalható világgá.
Az isteni megnyilvánulásoknak, az egység lelki differenciálódásának eme hierarchiáját a nyugati tudomány (sőt a modern hinduizmus is) elhanyagolja, és általában azt tanítja, hogy ezek a megnyilvánulások mind azonosak és valahogyan összeállnak egy magasabb valósággá.
Amikor a nyugati emberek a Kṛṣṇa-tudattal vagy általában a sokféle „istent” felvonultató hinduizmussal találkoznak, elméjük rögtön a világszerte elterjedt, nem-ábrahámi kultúrákból ismert politeizmus fogalmaira kapcsol. Az egyetlen Legfelsőbb Isten gondolata a távolba vész, a fogalmak összebékítése reménytelennek látszik. A legtöbb ember azonban nem tudja, hogy a világ különféle vallási hagyományai szépen besorolhatók a panchopasana, azaz ötféle istenség imádatába. Ezek az istenségek Durgā, Sūrya, Ganeśa, Śiva, valamint Visṇu. Ez az öt képviseli az összes többit, pedig valójában több millió félisten létezik. Ebben a cikkben megvizsgáljuk hierarchikus besorolásukat.
Az öt elsődleges istenség
A pañcopāsanā öt elsődleges istenségét és számos változatát háromféleképpen vizsgálhatjuk. Először is, ők a különböző arcai az egyetlen abszolút valóságnak, akik az univerzum irányításában segédkeznek. Másodszor, ők elkülönült személyek, akik kozmikus feladatokat látnak el. Harmadszor, a vallásgyakorlás különböző kategóriáit is képviselik, amelyek a fentiek szerint a lelki megértés különböző, világosan meghatározott szintjeit jelentik.
Ezt a harmadik, kevésbé ismert szempontot a nagy, XIX. századi vaiṣṇava reformer, Śrīla Bhaktivinoda Thākura (1838–1914) vezette be. Nagyon tanulságos megismerni az indiai politeizmussal kapcsolatos látásmódját, és azt, hogy az hogyan viszonyul a számunkra ismertebb szokványos monoteizmus felfogáshoz.
Śrīla Bhaktivinoda szerint a lelki, azaz a Brahman utáni kutatás a śākta-dharma (a śakti, az energia imádata), mivel az felismeri a természet isteni jellegét. A śākta gyakorló látja, hogy a valóság több, mint amit látunk. Természet Anya él és alapjában véve lelki természetű. A legalapvetőbb formájában a shakta-dharma a prakriti, azaz az anyagi természet imádata, de fejlettebb formája Durga imádata, amely emberemlékezet óta létezik Indiában. Ezzel együtt is csak alapszintű lelki tudatosságot jelent, és gyakorlói sokszor még húsevéssel és más alacsonyrendű anyagi tevékenységgel foglalkoznak. Ez a kezdet, a lelki tudatosság hajnala.
Śrīla Bhaktivinoda írja: “A saktizmus gyakorlata alkalmas arra, hogy felkeltse az ember első transzcendentális törekvését. Az érzékkielégítésben elmerült emberek, akiket nem érdekel az Abszolút Igazság keresése, a śākta gyakorlatai és életmódja révén közelebb kerülhetnek az élet legmagasabb céljához.”
Ahogyan érik valakinek a lelki hajlama, fokozatosan megérti, hogy mindennek, amit látunk, érzünk, kóstolunk, érintünk és szagolunk, a középpontjában van a hő. A Nap (Sūrya) ad nekünk életet, ő táplál és ad meleget és fényt. Emésztésünk egyfajta tűz, amely testünkben felkelti az étvágyat és lehetővé teszi, hogy a világban mozogjunk. Ez a saura-dharma. Bhaktivinoda Thākura szerint “Amikor az Isten-tudat erősebb lesz, megérik a megértés, hogy a hő minden anyagi világbeli tevékenység energiája és az egyén felemelkedik a második szintre: minden hő forrásának, a Napnak az imádatára fókuszál (Suryadeva).”
Ezután a szint után jön a felismerés, hogy még ez a nagyszerű energia is, bármennyire jelentős, még mindig világi erő, amelyet az anyagi világ hoz létre és tart fenn. Bhaktivinoda Thākura ezt a magasabb felismerést ganapatya-dharmának hívja, amely révén az egyén rájön, hogy az élőlények egy magasabb lelki valóság titkát hordozzák. Ezen a szinten kialakul a felismerés, hogy a lelkes élőlények fontosabbak, mint az elvont energia, ekkor Ganeśa és más isteni lények előtérbe kerülnek, mint az imádat tárgyai. Az ilyen felismerés sokszor mint a humanizmus első magjai nyilvánulnak meg.
De ez is tovább fejlődik. Az egyén felismeri, hogy minden élőlény az emberi formában ér a csúcsra. Śrīla Bhaktivinoda így ír: “A negyedik szint, amikor a tiszta emberi tudatot Śiva formájában imádják „śaiva-dharma.”. Ezen a szinten az egyén felhatalmazott személyiséget keres, aki emberszerűbb, és akivel azonosulni tud. Ekkor kívánatossá válik ezzel az isteni megtestesüléssel való egyesülés, és ezen a szinten a lelkiség az „egység felismerése”, azaz amikor az egyén azonosnak látja magát a mindenséggel és a Legfelsőbbel. Így a śaiva dharma isten nélküli lelkiséget ajánl, gyakran a monizmusra, sőt humanizmusra javított kiadásban, mindezt határozottan spirituális alátámasztással. Ilymódon a śaiva-dharma szintű lelkiség bepillantást enged az isteni valódi természetébe.
De van még efelett is magasabb valóság. Śrīla Bhaktivinoda megmutatja a lelki keresés legfelsőbb szintjét: “Az ötödik szintre érve az egyéni tudatszikra – a jīva, a lélek – szolgálatába áll az Istenség Legfelsőbb Személyiségének. Ez a vaiṣṇava dharma, vagy vaiṣṇavizmus.”
A továbbiakban arról tájékoztat bennünket, hogy a világ valamennyi jelentős vallása eme öt kategória valamelyikébe besorolható, és valójában erről szól a panchopasana, azaz a különböző „hindu istenségek” imádata.
Példák a világ minden tájáról
Panteizmus, sámánizmus, új-pogányság, Gaia-vallás, Shinto vallás, Istennő imádat, a Földanya imádata, valamint a legtöbb népi vallásosság a shakta-dharma kategóriájába sorolható, mivel ezek a hagyományok a természetben rejlő istenit ismerik fel.
A Nap imádata, avagy a shaura-dharma különböző megnyilvánulásai számos ősi kultúrában elterjedtek voltak Indiától Egyiptomig, és ma is népszerűek. A Naphoz kapcsolt legrégebbi istenségek Sūrya, Wadjet, Sekhmet, Hathor, Bast, Bat és Menhit. A mexikói aztékok, valamint egyes afrikai törzsek híressé tették a napimádatot.
A Ganesha imádat köztes állapot, nem annyira alapszintű, mint a śākta-dharma és a shaura-dharma, de még nem teljesen teizmus. Ezt a megvalósítási szintet is megtaláljuk az egész világon, sokszor a humanizmus formájában, amikor is az isteni energia szikráját felismerjük az embertársunkban. Ez az istenségről való tudatosság csírája és Bhkativinoda Thakur szerint a legérettebb formáját olyan vallásokban éri el, mint a buddhizmus és a dzsainizmus, mivel azok hasonlóak a shaiva-dharmához, azzal, hogy nagy hangsúlyt helyeznek a lélektani felhatalmazásra és a teljesen felébredt humanizmusra, párosítva a filozófiai monizmussal. A judaizmus, a kereszténység, valamint az iszlám hasonlóak a vaisnavizmushoz, mivel ezekben a hagyományokban a Legfelsőbb Istenség imádata van a középpontban.
De Śrīla Bhaktivinoda siet hozzátenni, hogy van „világias” vaiṣṇavizmus és „lelki” vaiṣṇavizmus is. Az elsőt bharavahinak nevezi (“azok, akik cipelik a külsődleges rítusok terhét”), a másodikat pedig saragrahinak (“akik a lényeget isszák”). Természetesen ezt a második vaiṣṇavizmus-formát dicséri, mint a vallási keresés beteljesedését. Az előző nem több, mint a hinduizmus egy változata, amely megkülönbözteti magát más vallási mozgalmaktól. A saragrahi vaiṣṇavizmus a lélek örök funkciójának felismerése és a lelkiség tudománya, ez az, amit a nagy lelki tanítómesterek a történelem során mindig is ajánlottak a hívőknek elfogadásra.
Az érettség elérése Kṛṣṇában
Śrīla Bhaktivinoda Thākura összegzi a panchopasanát:
Következésképpen azokat, akiket lenyűgöz bárminek a hatalma, amit az Úr teremtésében tapasztalnak, anélkül, hogy az Úrról bármi tényszerű ismerettel rendelkeznének, saktaként ismerjük, azaz a nagy erők imádóinak. A modern [természet]tudóst szintén lenyűgözi a természeti jelenségek csodálatos működése, ezért szintén egyfajta śākta. Ezek az személyek fokozatosan felemelkednek a saurija szintre (a napisten imádói szintjére) illetve a ganapatya szintre (a janatā janārdana vagy daridra nārāyana stb. embertömegek imádói Gaṇapati formájában), majd felemelkednek az Úr Śiva imádatának szintjére az örökké létező lélek, és a lélek isteni azonosságának keresése során. Ezután a szint után érhetik el az Úr Visṇu, a Felsőlélek imádatának szintjét, amelynek legfelsőbb formája az Úr Kṛṣṇa (személyes Bhagavān forma – a szerk.).
Az Úr Brahma, aki az Úr Visṇu megbízásából az anyagi kozmoszt megteremti, megírta Kṛṣṇa legfelsőbb helyzetéről szóló értekezését, amelyet Brahma-samhitā néven ismerünk. A gauḍīya vaiṣṇava ácárja, Bhaktisiddhānta Sarasvatī Thākura, aki Bhaktivinoda Thākura fia volt, a következőket írja e nagy műhöz fűzött kommentárjában:
A Brahma-samhitā megcáfolta a panchopasana elvét. …Viṣṇunak az az imádata, amit a panchopasana foglal magában, nem tetszik Viṣṇunak, mert eltér és nagyon nem megfelelő. … Viṣṇunak mint az öt fő istenség egyikének az imádata lefokozza az Ő legmagasabb, páratlan fenségét a többi istenség alacsonyabb szintjére, és ebben a rendszerben Őt, a Legfelsőbb Urat mint több istenség egyikét imádják, amī súlyos lelki sértés. … Minden jīvának (élőlénynek) örök kötelessége Kṛṣṇa szolgálata, aki minden úr Ura. Minden más istenség az Ő szolgája. Nincs más dolguk, mint az Ő parancsainak a végrehajtása. Aki úgy gondolkozik az istenségekről, mint Visṇu különféle neveiről és megtestesüléseiről, ahelyett, hogy látná, hogy ők Visṇu szolgái, az soha nem fogja elérni a felszabadulást. A Brahma-samhitā öt verse leírja az öt istenség természetét: . . .: (1) “Én (azaz Brahma) imádom az eredeti Úr Govindát [Kṛṣṇāt], Akinek parancsára a Napisten [Sūrya], a planéták királya és a világ szeme az idő kerekén megfutja pályáját. (2) Imádom az eredeti Úr Govindát, Akinek lótuszlábát Ganeśa mindig a fején tartja, hogy erőt kapjon feladatának elvégzéséhez, ami a három világ akadályainak elpusztítása. (3) Imádom az eredeti Úr Govindát, Akinek akarata szerint Durgā, az Ő külső energiája végzi feladatát, ami a világ teremtése, fenntartása és elpusztítása. (4) Imádom az eredeti Úr Govindát, aki, hasonlóan ahhoz, ahogyan a tejből sajt válik, ami se nem azonos, sem nem külöböző a tejtől, Sambhuvá alakul és elvégzi a pusztítás munkáját. (5) Imádom az eredeti Úr Govindát, aki, hasonlóan ahhoz, ahogyan egy égő gyertya a tüzét átadja egy másik gyertyának -, amely bár külön létezik, de mégis ugyanolyan minőségű, mint az első gyertya -, megnyilvánítja Magát mit Visṇu.”2
A Kṛṣṇa-tudathoz kapcsolódó számos istenség egyéni, önálló élőlény. Ők irányítják a kozmoszt és mint univerzális vallási kategóriák képviselői, megfogható, konkrét funkcióik vannak. Bhaktivinoda Thākura szemszögéből nézve rajtuk keresztül megérthető, hogyan fejlődhet valaki tudata a lelki ébredéstől a lelki élet tökéletességének eléréséig.
JEGYZETEK
1. Ebben a cikkben minden idézet Śrīla Bhaktivinoda Thākura-tól a “Śrī Bhagavata Dharma Vichar” című tanulmányból való. A gondolat először a Śrī Krishna-samhitā című könyvében jelent meg (Calcutta: Isvarchandra Basu, 1879), pp. 7–8.
2. Itt Śrīla Bhaktisiddhānta Sarasvatī a saját, a Brahma saṁhitāhoz írt kommentárjából idéz levelében, amelyben Paṇḍit Shyamasundar Chakravarty, India függetlenségi mozgalmának egyik vezetője kérdéseire válaszol. A levélváltás a The Harmonist folyóiratban jelent meg.
Szerző: Satyarāja Dāsa
Fordította: Madhupati Dāsa
Forrás: Back to Godhead