Mit tanít a Gītā a haṭha-jóga nyolc lépéséről, Patañjali jóga sūtráiról?
Az Amerikai Sportszergyártók Egyesülete felmérése szerint kb. 13,4 millió amerikai gyakorolja a jógát, és sokkal többen próbálkoznak vele minden évben. A jóga már mindenhol megtalálható Mumbaitól Moszkván át Monte Carloig. De míg a jóga azt jelenti, hogy az ember közelebb kerül Istenhez, a mai jógik zömének más az elképzelése. Leggyakrabban az, hogy a testüket karban tartsák. „Szükségképpen nem a mély spiritualitás érdekli őket, csak azért jógáznak, mert az egyfajta edzés a számukra” – mondja Jennifer McKinley, a Plank nevű, divatos, drága jógamatracokat és egyéb eszközöket gyártó cég alapítója és vezérigazgatója. 2005-ben indították a céget, és a jövő évi üzleti terveik szerint az eladások a nyugati sportszerek forgalmazását is meg fogják haladni.
Egy egyre inkább világi környezetben természetszerűleg szeretnénk adaptálni az értékes ősi technikákat a mai céloknak megfelelően, de eközben a jóga elveszti a lényegét.
A jóga tudományát az indiai bölcsek hagyományozták ránk. A jóga szó azt jelenti: „kapcsolatba lépni”, és jelentése eredetileg hasonló volt a latin religio, azaz vallás szóéhoz, amely azt jelenti, hogy „visszakötődni”, vagy „kapcsolódni”. Tehát a jóga és a vallás ugyanazt a célt szolgálja, hogy kapcsolatot találjunk és újra összekössük magunkat Istennel.
A jóga-szútrák belső üzenete
A mai jógik érdekesnek találhatják, hogy hagyományosan a legfontosabb jóga-szöveg a Bhagavad-gītā, nem pedig Patañjali híres Yoga-sūtrái. Ám a Gītā nem a tipikus jógikus írások közé tartozik, nem nehéz testhelyzetekről és megterhelő meditációs technikákról szól. Inkább gyakorlati keretet ad ahhoz, hogy elérjük a jóga igazi célját, az Istennel való kapcsolat megteremtését, és Kṛṣṇa neveinek éneklését javasolja mondván, hogy ez megtanít arra, hogyan cselekedjünk Kṛṣṇa utasításainak megfelelően, és elmagyarázza, miért is fontos az, hogy a kötelességünket lelki tudatban végezzük. Ezek a tevékenységek, hogyha megfelelő vezető irányítása alatt végezzük, lehetővé teszik, hogy kihagyjuk azokat a dolgokat, amelyeket a konvencionális jóga alapvető fontosságúnak tekint, így például a testhelyzetekre való fókuszálást és más technikai részleteket – a szerk.
Ennek ellenére a Gītā és a Yoga-sūtrák teljes összhangban állnak egymással. Például mind az Úr Kṛṣṇa, mind Patañjali jelzi, hogy túl kell lépnünk az „én”, az ún. hamis ego felfogásán, és ki kell fejlesztenünk az Isten iránti szeretetet, amit Patañjali úgy hív, īśvara-paranidhana, azaz Isten iránti odaadás. Patañjali a művét i.e. 3. évszázadban írta, de életéről keveset tudunk. Az egyetlen szöveg, amit maga után hagyott, a Yoga-sūtra, azt jelzi, hogy testi és elmebeli szentélyeket kell létrehoznunk, amelyek segítenek bennünket a lelki igazság követésében. Valójában fő eredménye az, hogy az ősrégi gyakorlatokat, amelyek a test és az elme javítására szolgálnak, összefoglalta és átadta a lelki gyakorlók javára. Patañjali Yoga-sūtrái azonban csak céloznak azokra az igazságokra, amelyekre a Bhagavad-gītā rávilágít, amit úgy is tekinthetünk, mint Patañjali munkájának posztgraduális szintű tanulmányaira. Még így is, Patañjali a módszerét végső soron lelki eredmények elérésére ajánlotta. Ennek ellenére manapság a jógagyakorlók kizárólag a testi és elmebeli egészség megteremtése céljából használják a módszerét, mivel Patañjali munkája elején főleg a testtel és az elmével kapcsolatos alapvető módszerekkel foglalkozik, és ott nem ad lelki értelmezéseket.
A 3.2. sūtrában pl. megtudjuk, hogy a dhyāna vagy meditáció az elme fókuszált, folyamatos mozgása egy adott tárgy felé, de Patañjali technikáját lehet használni bármilyen tárgyra való koncentrálásban, nem csak az Istenre való koncentrációra. Bár megadja olvasóinak, hogy sūtráinak mi a végső értelme – hogy közelebb kerüljünk Istenhez –, mégis nagy a kísértés, hogy a módszereit önző – nem éppen lelki vagy Isten-tudatos – célokra használjuk, amint azt ő később a szövegben jelzi. Végső soron az egy pontra fókuszált koncentrálás arra való, hogy Istenre figyeljünk, de azt, hogy hogyan kell ezt csinálni, a gyakorló csak akkor látja tisztán, ha a Bhagavad-gītā tanulmányait elvégzi.
Edwin Bryant professzor kitűnő cikkében, melynek címe „Patañjali teisztikus preferenciái, avagy vaiṣṇava volt-e a Yoga-sūtrák szerzője”, rámutat arra, hogy Patañjali a vegyes olvasóközönségét afelé akarta terelni, hogy imádják az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, bár lehet, hogy kicsit közvetve végezte ezt. A mai helyzethez hasonlóan Patañjali idejében nagyon sokféle vallás volt Indiában, és gyakorlóik különféle módon, különféle aspektusait imádták a Legfelsőbbnek. Ennek megfelelően lépésről lépésre haladt a Yoga-sūtráiban azért, hogy színes olvasóközönségének érthető szöveget adjon.
Mindezzel együtt kijelenti, hogy a meditáció végső tárgya az Īśvara, ami Irányítót jelent, és általában Istent értik alatta. Habár sokféle Irányító van és az Istenségnek sok formája létezik, a Bhagavad-gītā 18.61. kimondja, hogy a végső Irányító Kṛṣṇa. Más szövegek is ezt állítják. Vegyük pl. az ősi Brahma-saṁhitāt (5.1.):
īśvarah paramaḥ kṛṣṇah
sac-cid-ānanda-vigraha
anādir ādir govindaḥ
sarva-karaṇa-karanaṁ
„Kṛṣṇa, akit Govindának ismernek, az Istenség Legfelsőbb Személyisége, īśvarah paramaḥ, örök, boldog lelki teste van, Ő mindennek az eredete, Neki nincs eredete, és Ő minden ok elsődleges oka”.
Patañjali azt ajánlja olvasóinak, hogy válasszanak egy iṣṭa-devatát, a saját választásuk szerinti Istenséget. Világos az érvelése: egy meditációs módszert kíván tanítani, és a módszer elsajátítása akkor a legkönnyebb, ha valaki a szívéhez közel álló tárgyat választ.
Vajon Patañjali Kṛṣṇára gondolt-e, amikor a jógafolyamatot vázolta, és annak céljaként Isten szeretetét jelölte meg? Aki jól ismeri a védikus irodalmat, annak nyilvánvaló, hogy a válasz: igen. Edwin Bryant szavai szerint:
„Kṛṣṇa, ahogyan azt a Gītā is előadja, mindazokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, amelyeket Patañjali az Īśvara tulajdonságaiként jelölt meg. Nevezetesen transzcendentális a karmához képest, felülmúlhatatlanul mindentudó, az ősök tanítója, akit az idő nem befolyásol, akit képvisel az oṁ (aum), és aki megvilágosodást ad. Kṛṣṇāt nem érinti vagy köti meg a karma (Bg. 14.19), és a mindentudást tekintve Ő a kezdete, a közepe és a vége mindennek (Bg. 10.20,32), aki a teljes univerzumot áthatja pusztán egy apró részecskéjével (Bg. 10.42). Az ősöket Kṛṣṇa tanította (itt úgy jelöli meg, hogy Vivasvān, a Napisten, aki aztán a tudást átadta Manunak, aki az emberiség ősnemzője (Bg. 4.1), és Ő Maga az idő (Bg. 10.30,10.33,11.32). Ő egyben az oṁ szótag is (Bg. 9.17), és természetesen Kṛṣṇa biztosítja a bhaktáit, hogy meg fogja őket szabadítani e világ gyötrelmeitől, olyannyira, hogy elérik a legfelsőbb célt (Bg. 9.30,32, 8.58)”.
Így tehát tökéletes kompatibilitás mutatható ki Patañjali megnevezetlen Īśvarája és a Gītā által leírt Kṛṣṇa között.
Ez világosan látszik a Yoga-sūtrák kommentárjainak hagyományaiból. Patañjali fő kommentátorai voltak: Vyāsa (i.sz. 5. század, akit nem szabad összekeverni a védikus irodalom összeállítójával), Vacaspati Miśra (9. század), Bhojarāja (11. század), és Vikhyana Biksu (16. század). Mind úgy azonosítják a Yoga-sūtrák Īśvaráját, hogy az Visṇu vagy Kṛṣṇa, és rámutatnak arra, hogy a Bhagavad-gītā minden jógára vonatkozó védikus tudás kulminálása.
A Gītā nyolc végtagja
A Bhagavad-gītā a rāja-jóga mind a nyolc ágát vagy végtagját lefedi, amit ma aṣtāṅga-jógának vagy haṭha-jógának neveznek. Pl. Yama, az első végtag öt etikai elvet tartalmaz: az igazságosságot, az önmérsékletet, az erőszakmentességet, a kapzsiságtól való mentességet, és a lopástól való tartózkodást. Ezeket az alapvető fegyelmezettségeket említi a Gītā, valamint a niyamāt, a második végtagot, amely olyasmiket tartalmaz, mint az imádat, a tisztaság, az elégedettség és az önreflexió.
Nos, Patañjali módszerének harmadik végtagja az ászana, kevésbé nyilvánvaló a Gītāban. Az Úr Kṛṣṇa ajkain az ászana szó ritkán fordul elő. Amikor azonban előfordul, arra utal, hogy „az a hely, ahol az ember a lelki tevékenységet végzi”. A Gītā nem ad ajánlásokat az ülőhelyzetekre vonatkozóan. A 6. fejezetben azonban közel jár ehhez. A 11. és 12. vers azt mondja: „a jóga gyakorlásához az embernek egy magányos helyre kell vonulnia. Terítsen kuśa szénát a földre, azt pedig takarja le őzbőrrel és egy puha ruhadarabbal. Az ülés ne legyen se túl magas, se túl alacsony, és szent helyen álljon. Ezután a jógi vegyen fel rajta egy szilárd ülőhelyzetet, és gyakorolja a jógát, hogy elméje, érzékei és cselekedetei szabályozásával, valamint az elme egy pontra rögzítésével megtisztítsa a szívét”.
Itt az Úr Kṛṣṇa az ászana szót inkább általánosságban, mint technikai értelemben használja. Arról beszél, hogy üljünk le, hogy az elménket összpontosítani tudjuk.
Nagyon könnyen el lehet veszíteni a fókuszt, és alapvetően Arjuna ellenérveinek ez a lényege. Valójában Patañjali kilenc akadályt sorol fel ezen az úton: a kétkedést, a betegséget, a letargiát, az elmebeli lustaságot, a hamis felfogást, a lelkesedés hiányát, az érzékkielégítéshez való ragaszkodást, a koncentráció hiányát és a koncentráció elvesztését. Kommentátorai egyebeket is felsorolnak, pl. a jógikus képességekhez való helytelen vonzódást, a meditációról alkotott fogalom félreértését, a jóga nyolc végtagjának a túlegyszerűsítését és a gyakorlat rendszertelenségét. Mindezek a problémák visszavezethetők arra, hogy Patañjali módszere nehéz, és ezért van, hogy Arjuna véleménye szerint a haṭha-jóga gyakorlatilag lehetetlen. A 6. fejezet végére kijelenti, hogy ez túl nehéz. Kṛṣṇa egyetért vele, és azt mondja Arjunának, hogy végső soron a jóginak mindig Istenre kell gondolnia. Aztán még közli vele, hogy az ilyen meditáció a valódi jóga és ebben magában hordozza azt is, hogy ha a testet és az elmét Kṛṣṇa szolgálatára használjuk, akkor ez a tökéletes ászana.
A Gītāban szó van a prāṇāyamáról, a légzés szabályozásáról is, ami a negyedik „végtag” Kṛṣṇa azt mondja, hogy a jógik a bejövő és kimenő levegőt Neki szóló áldozatként ajánlják fel. Arról beszél, hogy ajánljuk fel az életlevegőnket Istennek. Azt mondja Arjunának, hogy a bhaktái ’prāṇája’, életlevegője, Istennek van szánva és Arjunának arra kell használnia, hogy „Hozzám (Istenhez) jöjjön”. Valóban, ha valaki követi Arjuna példáját és minden lélegzetét Kṛṣṇának ajánlja azzal, hogy Róla beszél, az Ő dicsőségét zengi és Őérte él – akkor aligha van szükség a Patañjali sūtráiban leírt légzéskontrollra. A prāṇāyāma lényege, hogy Istenért lélegzünk.
Śrīla Prabhupāda azt írja: „Ha az Úr neveit énekeljük és eksztázisban táncolunk, azt is prāṇāyāmának kell tekinteni.” (Śrīmad-Bhāgavatam 4.23.8, magyarázat)
A jóga ötödik végtagja, a pratyāhāra az érzékek visszavonásával foglalkozik, ami a Bhagavad-gītā fontos témája. A második fejezetben Kṛṣṇa elmondja Arjunának, hogy a jógi úgy vonja vissza érzékeit az érzéktárgyaktól, mint ahogyan a teknősbéka húzza be végtagjait a páncéljába. Felületesen értelmezve ez akár azt is jelenthetné, hogy a világ teljes megtagadását javasolja. De Kṛṣṇa nem ezt javasolja, hanem – mint ahogyan ezt más versek világossá teszik –, arra tanít, hogy hogyan mondjunk le munkánk gyümölcséről, de nem magáról a munkáról, és hogyan legyünk a világban úgy, hogy ne legyünk világiak.
Másszóval, a tanítása arra összpontosít, hogyan vonjuk vissza személyes élvezetünkre irányuló ragaszkodásunkat az érzéktárgyakról. Arra tanít, hogy ugyanezeket a tárgyakat használjuk fel Isten szolgálatában. Ez az igazi pratyāhāra.
A felső végtagok
És akkor itt van a jóga gyakorlásának csúcsa, a rāja-yoga maradék három lába: a dharana, a dhyāna és a samādhi, avagy a koncentrálás, a meditáció és a teljes elmerülés. Amíg a yama és a niyama az előzetes lépések, ezeket saṁyamának, azaz tökéletes fegyelemnek vagy tökéletes gyakorlatnak hívják. A Bhagavad-gītā részletesen beszél ezekről a felső végtagokról. Például az Úr Kṛṣṇa kijelenti: „Elmédet szögezd Rám, az Istenség Legfelsőbb Személyiségére, és értelmedet teljes mértékben merítsd el Bennem, így kétségtelen, hogy mindig Bennem fogsz élni. Kedves Arjunám, gazdagság meghódítója, ha képtelen vagy elmédet eltérés nélkül Rám függeszteni, akkor kövesd a bhakti-yoga szabályozó elveit. Ily módon ébreszd fel magadban a vágyat, hogy elérj Engem!” (Bg. 12.8–9)
A Krisna-tudat folyamata a gyakorlati dharana, azaz lelki összpontosítás. A látás érzékét használjuk, amikor Kṛṣṇa képét nézzük, az énekléssel és hallással a nyelvet és a fület foglaljuk le, füstölő ajánlásával Kṛṣṇának lefoglaljuk a szaglásunkat. Minden érzéket le lehet foglalni a dharanában, miáltal eljutunk a meditáció és teljes elmerülés felsőbb állapotába.
A szent név különösen hatásos ebben. Ezért mondja Kṛṣṇa, hogy a lemondások közül Ő a japa lemondása, azaz az egyéni mantrázásé, különösen, ha japaláncon végezzük. A japa a lemondások királya, mert a japa által könnyen elérhetjük a jóga célját. A japa gyakorlatában minden összejön, mert ha Isten neveit énekeljük, akkor a hangunkkal, a füleinkkel és az érintés képességével együtt összpontosítunk Rá. A kīrtana, az együttes éneklés nemcsak az elmerülés mélyebb szintjeire juttat bennünket, hanem a környezetünk érzékeit is koncentrálja. Az 1.28. sūtrában Patañjali szintén ajánlja az állandó mantrázást.
Összességében Patañjali kétértelműsége zavaró lehet. Amikor először említi az īśvara-paranidhát, azaz az Isten iránti elköteleződést, ezt, mint egy lehetséges, opcionális dolgot említi, de később sokkal nagyobb figyelmet szolgál neki és hat versben részletezi az Īśvara természetét. Az elején úgy tűnik, hogy ad választási lehetőséget a meditáció tárgyát illetően (1.34-38.), de végső soron azt ajánlja a jóginak, hogy az Īśvarára koncentráljon, aki Patañjali szavaival: a „különleges Legfelsőbb Lélek”, Aki egyedül képes samādhit, azaz a jógikus tökéletességet megadni.
Patañjali a 3.3. sūtrában azt állítja, hogy a samādhi akkor következik be, amikor a meditációnk tárgya megjelenik a szívünkben mindenféle versenytárs vagy figyelemelvonó nélkül. Ehelyett egy új jelentést vesz fel: saját magadat Kṛṣṇával való kapcsolatodban tekinted. Az Ő bhaktája vagy, Ő az életed fókusza. Ez a teljes és tökéletes elmerülés maga a Kṛṣṇa-tudat.
Szerző: Satyarāja Dāsa
Fordította: Madhupati Dāsa
Forrás >>